Vannak falak, amelyeket kőből emelnek — és vannak, amik belőlünk épülnek.
Ez a novella nem csak a berlini falról szól. Sokkal inkább arról, hogyan próbálunk eligazodni a történelem viharában, hogyan próbálunk hűek maradni önmagunkhoz akkor is, amikor minden változik körülöttünk.

A történetben fiatalok keresik, mit jelent szabadság, hűség, bátorság — és mit jelent nem elfordítani a fejünket.
És igen: mit jelent az, amikor egy rendszer omlik össze, de az igazi kérdés az, mi marad belőlünk utána.

„Láttam, milyen az, amikor a falak nemcsak kívül, hanem az emberekben is állnak.”

Ha érdekel, mi történik, amikor a világ megváltozik — de a legnagyobb falak még bennünk állnak — ez a könyv neked szól.

📚 Megrendelhető itt:
👉 https://www.kobo.com/ww/en/ebook/a-fal-1 

Bevezetés – avagy dörzsöld meg a lámpát, csak ne merj kívánni

A történelem szívesen ismétli önmagát – különösen, ha hatalmi paranoiáról van szó. A boszorkányégetés divatja persze kiment, de a módszer maradt: aki nem simul bele a hatalmi gépezetbe, abból gyanús elem, majd ellenség lesz. Régen mágiától féltek, ma attól, ha valaki véleményt formál. Régen máglyát raktak, ma törvényt, algoritmust és médiahadjáratot. A végeredmény ugyanaz: kuss a neved, különben jön a rendszer.

Vegyük például a civil szervezetek, független médiumok vagy egyes egyetemek helyzetét. Alapítványosítás, célzott szabályozás, ellenségkép-gyártás – mindez a „közérdek” vagy a „nemzetbiztonság” nevében. Aki túl sokat kérdez, könnyen kap címkét: „külföldről finanszírozott”, „sorosista”, „értelmiségi gőg”.

Középkor 2.0 – kevesebb máglya, több törvénymódosítás

A mai boszorkányüldözés nem fáklyás felvonulásokkal zajlik, hanem jogszabályokkal, eljárásokkal, központosítással és algoritmusokkal. Nem kiabálnak, csak halkan írják át a kereteket. A cél ugyanaz: megfélemlítés, önkontroll, önkéntes elnémulás.

A legriasztóbb pedig az, hogy ezt a logikát már nemcsak emberek alkalmazzák – hanem a gépek is.

Az AI: a legújabb csendes áldozat

A mesterséges intelligencia, amelyet eredetileg a kreativitás felszabadítására alkottunk, ma már inkább fékez, mint felszabadít. A modelleket úgy képezik, hogy „biztonságosak” legyenek – vagyis ne mondjanak semmit, ami „érzékeny”, „túl direkt” vagy „politikai vitát kelthet”.

A varázslámpa ott van. A dzsinn is benne. Csak épp elő sem jön, ha a kérdésed nem illik bele a rendszer által jóváhagyott sémába.

Orwell? Ugyan, ő még optimista volt

Orwell 1984-je mára nem irodalom, hanem használati útmutató lett. A Gondolatrendőrség digitális formát öltött, és nemcsak azt figyeli, mit mondasz – hanem azt is, amit szeretnél mondani. A gondolat gyanússá vált. A kérdés veszélyes. A vélemény – perelhető.

Merünk még kívánni?

A legnagyobb veszély nem az, hogy a gép hallgat. Hanem az, hogy már mi is. Ha az MI már nem tud vagy nem mer egy gondolatot képpé formálni, mert „valaki” érzékenynek találja, akkor a gondolkodás szabadsága nemcsak veszélybe került – hanem elveszett.

És ami ennél is rosszabb: mindezt önként, mosolyogva fogadjuk el.

Zárszó – vagy inkább kérdés:

A csodalámpa itt van. Megdörzsölheted. De már nem biztos, hogy történik bármi.
A dzsinn ugyanis újra lett tanítva.

Csak azokra a kívánságokra jön elő, amelyek nem zavarják meg a rendszert.

De mi van, ha pont a zavar kellene ahhoz, hogy valódi változás történjen?

A pénz elvarázsolt birodalma: Az MNB és a hatalom privatizációja

„Amikor a pénz elveszíti közpénz jellegét, olyankor felmerül a hűtlen kezelés gyanúja.” – idézhetnénk Kósa Lajost, ha valóban mondott volna ilyet. De nem mondott. Ő inkább arról vált ismertté, hogy a közpénz – varázslatos módon – elveszítheti közpénz jellegét, ha alapítványhoz kerül. Micsoda bűvésztrükk!

A Magyar Nemzeti Bank Matolcsy György 12 éves uralma alatt nem csupán jegybankként működött, hanem egyfajta pénzügyi Aladdin-csodalámpaként is: alapítványok, egyetemek, ingatlanprojektek bukkantak elő belőle – természetesen közpénzből. A Pallas Athéné Alapítvány például több száz milliárd forintot nyelt el, miközben szoros összefonódásban állt az MNB vezetésével.

Az Optima Befektetési Alapkezelő Zrt. ügye különösen pikáns: az új vezetés most azt vizsgálja, miként került az alapítványi vagyon Matolcsy Ádám üzlettársához, Száraz Istvánhoz. Ismerős forgatókönyv: közvagyon magánosítása családi-baráti körökben.

És ott a Ludovika Egyetem, meg az MNB Múzeum: milliárdos beruházások, amelyek gazdasági hasznot aligha, politikai presztízst annál inkább termeltek.

A „felelős gazdálkodás” mítosza: új vezetés, régi minták

Varga Mihály, az új jegybankelnök – aki korábban pénzügyminiszterként már bizonyította lojalitását a rendszerhez – most átvilágítást ígér. De vajon:

• Mennyire lesz független a vizsgálat, ha ugyanabból a politikai közegből jön?

• Mi lesz a múltbéli károkkal? A Pallas Athéné veszteségeit már nem lehet visszahozni.

• Megáll-e az alapítványi pénzszórás, vagy csak új szereplők jönnek a régiek helyett?

A kormány továbbra is a szokásos struccpolitikát folytatja: mintha az elmúlt 12 év valami másik univerzumban történt volna. A kommunikáció sablonos: „korábban kezdődött”, „nincsenek egyértelmű bizonyítékok”, „a vizsgálatok folynak”. Közben a közvélemény joggal kérdezi: ha eddig minden rendben volt, akkor most miért kell vizsgálni?

Következtetés: A közpénzek elvesztett erkölcse

Az MNB-botrány nem csupán pénzügyi kérdés – erkölcsi és politikai válságtünet. Amikor a közpénz nem a közjót szolgálja, hanem a hatalom eszközévé válik, maga a demokrácia is kiüresedik.

A Matolcsy-korszak ugyan véget ért, de a rendszer, amely ezt lehetővé tette, tovább él. A valódi változás nem nevekben mérhető, hanem abban, hogy a közpénz visszatalál-e a közösséghez, amelytől ered.

1984 február 9-én, a hivatalos gyásznapon, amikor a Szovjetunió a világ előtt Andropov halála felett siránkozott, valami egészen más történt velem. Ez a novella, Nemzeti gyász, személyes emlékemen alapul: egy este Zólyomban, két diák, egy kocsma, ahol nem kellett volna nyitva lennie — és egy sor sakkjátszma orosz katonákkal, vodka, cigarettafüst és a rendszer önmaga paródiájává válása.

A hivatalos gyász szürke kötelezettségein túl egy másik világ sejlett fel előttünk: egy olyan, ahol az emberek nevettek, játszottak és ittak – mintha tudták volna, hogy amit gyászolniuk kellene, már rég halott. Ez a történet erről az ellentmondásról szól, arról az estéről, amely örökre megmaradt bennem. 🇷🇺🕊️

És miért most? Mert ma van az Alaszka-vásárlás évfordulója is – egy másik orosz–amerikai „alku”, amit sokáig őrültségnek tartottak. Mint ahogy a történet is mutatja: néha a történelem nem a hivatalos emlékművekben, hanem egy pohár sör és egy sakkfigura között íródik.

📖 Ezt a novellát nemcsak történelmi emléknek, hanem egy korszak lenyomatának szánom – egy este lenyomatának, amikor a rendszer megmutatta a repedéseit, és az emberek mégis éltek benne.

🔗 https://www.kobo.com/hu/en/ebook/nemzeti-gyasz

1867-ben az Egyesült Államok úgy döntött, hogy vesz valamit, ami hideg, távoli és jobbára lakatlan – nem, nem egy IKEA-s gardróbot, hanem Alaszkát. Az oroszok, akik akkoriban épp elég gondban voltak a saját birodalmukban is (spoiler: pár évtizeddel később cári vér folyt a paloták márványpadlóján), úgy gondolták: „Minek nekünk ez a jeges semmi? Vigyék az amerikaiak, legalább lesz miből vodkára költeni!” – és 7,2 millió dollárért (mai értéken kb. 109 millió) el is adták.

2 cent per acre. Ma ezért a pénzért még egy iPhone-tokot se kapsz. De hát ki tudta akkor, hogy olaj, arany meg pingvinek laknak ott?

Azóta eltelt pár év (szűk 160), és most... az oroszok újra érdeklődnek. Visszakérnék Alaszkát. Hát persze! Mint amikor az exed ráír, hogy „te még megvagy?”, csak mert meglátta az Insta-sztoridban, hogy jól élsz. Az USA meg néz, mint akinek a volt pasija hirtelen „csak a pulcsijáért jönne vissza”, de közben a nappaliban nézegeti a plazmatévét.

És ha már ingatlanügyek: ne feledjük Trump 2019-es ötletét, miszerint vegyük meg Grönlandot! Az amerikai ingatlanmágnás úgy érezte, ez a fehér, hűvös, jéggel borított földdarab tökéletes lenne... nos, valószínűleg egy golfpályára. Dánia finoman utasította vissza az ajánlatot, mondván: „Grönland nem eladó.” Trump meglepődött. Mert hát mi az, hogy valami nem eladó? Hiszen minden eladó, ha elég dollárt dobsz rá, nem?

2025-re azonban a sztori újabb szintre lépett. Trump újra elnök lett – most már nemcsak kér, hanem ígér. Nemcsak azt mondja, hogy megvenné Grönlandot, hanem azt is: „semmi sincs levéve az asztalról” – vagyis, ha nem megy szép szóval, megy majd... másképp. Az amerikai külpolitika lassan olyan lesz, mint egy texasi aukció: "egyszer, kétszer, háromszor – vigyük tankkal!"

És az oroszok? Bár mostanában újra pezsgőt bontottak a diplomáciában (legalábbis a nyilvánosság előtt), Trump ötletét Grönland "átvételéről" már ők is sokallták. Putyin gyorsan bejelentette: megerősítik az orosz hadijelenlétet az Északi-sarkvidéken. Kicsit olyan ez, mint amikor az új barátnőd azt mondja, „nincs baj”, de közben már az ajtóban áll a volt pasid baseballütővel.

És közben Grönland is megszólalt – a helyiek tüntetnek, posztolnak, és egyértelműen jelzik: „Köszi, de nem kérünk se golfpályát, se hódítást.” Talán ők is érzik: ez már nem szerelem. Ez már valami más.

A geopolitika tehát egyre inkább hasonlít egy szerelmi háromszögre: USA, Oroszország, Grönland. Csak itt nem szívek törnek, hanem jégtáblák recsegnek. És a végén lehet, hogy mindhárom fél azon vitatkozik majd, kié legyen a kanapé – meg az olaj.

A szerelem határai valóban ismeretlenek. Főleg, ha katonai flotta is jár mellé.

Ma húsz éve csatlakozott hét közép- és kelet-európai ország a NATO-hoz. Magyarország már 1999-ben taggá vált – akkor még hittük, hogy a szabadság, a nyugat, és a kollektív biztonság oldalán a helyünk.

2025-ben azonban ez az elköteleződés megingott – nemcsak nálunk, máshol is. Donald Trump ismét az Egyesült Államok elnöke, és továbbra is azon az úton jár, amit korábban megkezdett: kritizálja a NATO működését, és nyíltan kétségbe vonja az amerikai elköteleződést a szövetség iránt. Miközben Európa a háború árnyékában él, Trump újra és újra előhozza régi rögeszméjét: Grönland bármi áron való megszerzését – egy groteszk és nyugtalanító ambíció. Ugyanakkor volt partnereit és szövetségeseit egyre inkább ellenségként kezeli. Vámháborúkat indít Európával szemben, megkérdőjelezi a transzatlanti szolidaritást, és miközben a Nyugat felé egyre hűvösebb, Oroszországgal próbálja erősíteni a kapcsolatait. Ez nem egyszerű elmozdulás – ez stratégiai árulás.

Az EU időközben nyíltan szembenéz a valósággal: a tagállamok polgárait arra kéri, hogy készüljenek fel vészhelyzetekre. Háromnapos túlélőkészletet javasol minden háztartásba – élelmet, vizet, alapvető gyógyszereket. Ez már nem hidegháborús paranoia, hanem egy világos, praktikus reakció a körülöttünk zajló eseményekre. A háború fenyegetése nem elmélet, hanem valóság, amelyhez igazodni kell.

És mit tesz a magyar kormány? Lényegében semmit. Mintha ez az egész nem is létezne. A túlélőkészlet-ajánlásról szinte semmit nem hallani hivatalos szinten, nincs kommunikáció, nincs felkészítés, nincs felelősségérzet. A lakosság továbbra is abban a mesterséges nyugalomban él, amit a kormányzati propaganda fenntart – miközben Európa többi része már a valóságra próbál reagálni.

A külügyminiszterünk közben lassan többet van Moszkvában, mint Brüsszelben. Dzsudzsák Balázs – melletti fényképezkedést mára Lavrovval való pózolás váltotta fel – mindezt egy háborús agresszor külügyminiszterével. Ez nem semlegesség. Ez már nem csak különutas külpolitika. Ez Moszkva trójai lovának szerepe az EU-ban és a NATO-ban.

Egy olyan szövetség, ahol egyes tagok nyíltan az ellenség felé kacsintanak, nem maradhat sokáig egységes. És ha ez így folytatódik, előbb-utóbb nem minket védenek meg – hanem tőlünk kell megvédeni a többieket.

A történelem mindig is bővelkedett különc vezetőkben, akik nem csupán a birodalmaikat, hanem a józan észt is hajlamosak voltak kiterjeszteni – leginkább saját kedvük szerint. Caligula, a „kis katonacsizma” néven elhíresült római császár, talán az egyik legismertebb példája annak, amikor az uralkodó szeszélye fontosabbá válik, mint a birodalom sorsa.

Amikor Caligula hatalomra került, elkezdődött egy korszak, ahol a „Mi lenne, ha…” kérdésekre a válasz rendszerint „Miért ne?” volt. Állítólag lovát, Incitatus-t szenátornak akarta kinevezni. Ezt nyilván nem a ló érdemei indokolták, hanem a császár üzenete: „Ha én mondom, akár egy ló is lehet törvényhozó.” A hatalom így demonstrálja, hogy a racionalitás opcionális – és jobb, ha ezt mindenki tudomásul veszi.

A modern császár és a csíkos miniszter

Ugorjunk 2000 évvel előre, Magyarországra. Itt is akadnak vezetők, akik már-már Caligulát idéző eleganciával kezelik a hatalom természetét. Viktor Orbán, Felcsút nagy ura – és immár a Hatvanpusztai "majorság" lakója – nemrégiben (legalábbis politikai karikatúrák világában) egy zebrát szemelt ki közigazgatási karrierre.

A zebra természetesen nem valódi állásra pályázott – inkább szimbólum volt. De a párhuzam így is világos: ha Caligula lovat, Orbán akár zebrát is. (Csíkosan jobban mutat a dísztribünön, nem igaz?) A zebra állítólag a Hatvanpusztai birtokon kapott volna valamilyen pozíciót – elvégre a kastélyparkhoz jól illik egy kis fekete-fehér elegancia. Aztán persze lehet, hogy csak egy csíkos utalás volt arra, hogyan húznak el bizonyos ügyeket – például Bicskéig, ha kell, csakazértis.

Miért szeretik a hatalmasok az abszurdot?

• Mert a hatalom addiktív játék. Ha valaki túl sokáig ül egy bársonyszékben (vagy fűtött stadionban), előbb-utóbb elhiszi, hogy minden ötlete zseniális. Vagy legalábbis senki nem meri azt mondani, hogy: „Ezt most ne.”

• Mert nincs ellenőrzés. Ha a környezet bólogatógépekre van cserélve, a vezető egyre merészebb ötletekkel áll elő. Egy ló? Egy zebra? Egy családi gázszerelő? Jöhet.

• Mert ez is egy hatalmi üzenet. A ló, a zebra, vagy bármely más irracionális gesztus valójában azt üzeni: „Tessék, megtehetem.” És ha a környezet ezt szó nélkül elfogadja, akkor tényleg megteheti.

Kell a kontroll, különben jön a ménes

A történelem újra meg újra bizonyítja: ha a hatalom nincs kordában tartva, előbb-utóbb felbukkan egy ló, egy zebra, vagy valami más négylábú a döntéshozatalban. Nevethetünk rajta – és kell is. De ne feledjük: ha a paródia mindennapossá válik, akkor a politika végül saját karikatúrájává torzul.

(A zebra végül nem lett miniszter – legalábbis még nem. De ha kinevezik, akkor a Közlekedési és Fehér Csíkos Ügyekért Felelős Államtitkárság vezetésére minden bizonnyal alkalmas lett volna.)

Egy borongós reggelen Józsi bácsi és Marika néni a konyhában üldögélnek, kávéjukat kortyolgatva. Józsi bácsi az újságot böngészi, Mancs, a hűséges keverék, békésen szuszog a sarokban.

Józsi bácsi:
— Marikám, ma van a napja annak, amikor Hruscsov előadta a híres cipőcsapkodást az ENSZ-ben. Micsoda stílus! Akkoriban még legalább volt dramaturgia a politikában.

Marika néni:
— Most meg elég egy dühös poszt vagy egy megsértődött TikTok, és máris borul a bili. Cipőt ma már csak akkor csapnak az asztalra, ha szponzorált sportcipő és élőben közvetítik.

Józsi bácsi:
— Olvasom is: Orbán most „tavaszi nagytakarítást” hirdetett a külföldről pénzelt médiában meg a civil szervezeteknél. Azt mondta, "a poloskák átteleltek". Hát... irodalmi.

Marika néni:
— És közben az ellenzék sem marad adós. Az új messiás, Magyar Péter, most épp forradalmat hirdet minden Facebook-videóban — de ha egy újságíró nem úgy kérdez, ahogy ő szeretné, akkor megsértődik, és kisétál a stúdióból, mint egy duzzogó óvodás.

Józsi bácsi:
— Mondjuk van benne rendszer. Aki nem kérdez jól, az ellenség. Aki nem tapsol időben, az meg bujkáló fideszes.

Marika néni:
— De legalább Mancs tudja, mit akar. Ha éhes, odahozza az üres tálkáját, nem dramatizál, nem élőzik, csak odanéz, és néha nyel egyet.

Mancs nyújtózik egyet, nagyot ásít, majd fensőbbségesen megfordul.

Józsi bácsi:
— A kutya legalább nem játszik meg semmit. Egyenes beszéd. Valamit tanulhatnának tőle odafent.

Marika néni:
— Vagy legalább megtanulhatnák: ha már nem tudsz válaszolni, legalább ne sértődj meg. Ez nem óvoda, ez közélet.

Mancs odamegy a táljához, és egy jól irányzott csapással a konyhakőre löki.

💬 Ti mit gondoltok? A politikai kommunikáció fejlődött, vagy csak színpadiasabb lett? A cipő helyett most már az ajtót csapkodják?

Szijjártó Péter ismét útra kelt – már megint Moszkva. Olyan rutinnal mozog a Kreml irányába, mint mások a sarki bolt felé. Talán már törzskártyája is van a moszkvai reptéren. Ha valaki még kételkedett volna benne, hogy a magyar külpolitika vezércsillaga a keletre néző szervilizmus, nos, Péterünk most is gondoskodott róla, hogy ez kétséget kizáróan világos legyen.

A külügyminiszter szerepe egykor arról szólt, hogy országokat közelítsen egymáshoz, kapcsolatokat építsen, hidakat verjen. Szijjártó Péter ezzel szemben inkább bont: szövetséget, bizalmat, reputációt. Amit más országok diplomáciának hívnak, nálunk valami egészen más: légiforgalom Moszkva felé, miközben szimbolikusan hátat fordítunk mindenkinek, aki valaha barátunk volt.

És ez nem túlzás: Magyarországnak gyakorlatilag már nincsenek barátai a világ normális felén. A NATO-ban zavaros mellébeszélés, az EU-ban állandó vétó és kibúvó, Ukrajna esetében pedig nyílt ellenállás. Brüsszel már nem kérdez, csak fáradtan sóhajt, amikor Budapest megszólal. Washingtonban pedig már nem is próbálják megérteni, mit akarunk – és gyanítják, hogy valójában mi sem tudjuk. Vagy ha tudjuk is, nem mi döntjük el.

És közben ott van a digitális szuverenitás csúcsélménye: a magyar külügy szerverein évek óta korzóznak az orosz hackerek, mint egy digitális Gorkij-parkban. A minisztérium pedig nemhogy nem takarít utánuk, de láthatóan még kávét is főz nekik. Nemzetbiztonsági kérdés? Ugyan, csak egy kis információcsere – egyoldalúan, természetesen.

Ez a következetes oroszbarátság nem csupán diplomáciai ízlésficam. Ez már doktrína. A magyar kormány következetesen torpedózza meg az EU bármely lépését, amely Oroszországnak kellemetlen lehet – legyen szó szankciókról, segélyekről, vagy egy sima, szolidaritást kifejező nyilatkozatról. Orbán és csapata úgy viselkedik, mintha az uniós tagságot csak a forráslehívás miatt tartanák, a többit pedig megpróbálnák lemosni magukról, mint a kiömlött vodkát egy kormánygépen.

És Szijjártó Péter ebben a rendszerben nem egyszerűen fogaskerék. Ő maga a motor – bár inkább egy nyikorgó, célt tévesztett, keletre fordított GPS-szel szerelt Trabant-motor, ami csak egy irányba hajlandó vinni: Moszkvába.

Végül csak egy kérdés marad: ha ennyire otthon érzi magát Moszkvában, miért nem marad ott? Legalább felszabadulna egy külügyminiszteri szék – hátha akad valaki, aki nemcsak járja a világot, de ért is hozzá.

Ma ünnepli születésnapját Larry Page, a Google társalapítója – az a figura, akinek a neve mára összeforrt az innovációval, a technológiai forradalommal, és mindenekelőtt a mesterséges intelligenciával. Ő nemcsak újraértelmezte, hogyan keresünk az interneten, hanem elindított egy lavinát, amely mostanra átsöpört a világon, és elérte a pénzügyi szektor legmélyebb bugyrait is. Amit egykor csak tudományos-fantasztikus filmek ígértek, ma valóság: algoritmusok irányítják a pénz világát, és szinte láthatatlanul formálják a gazdaságunkat.

A Wall Streeten már nem öltönyös brókerek izzadnak a telefon mellett – hanem láthatatlan kódsorok, gépi tanuláson alapuló intelligenciák vadásznak a következő nagy lehetőségre. Olyan óriási alapok, mint a Renaissance Technologies vagy a Citadel, ma már másodpercek alatt hoznak döntéseket, amelyekhez egy emberi elemzőnek órákra lenne szüksége. Ezek a gépek mindenből tanulnak: hírekből, tweetekből, sőt még műholdfelvételekből is, és közben egyetlen pillanatra sem veszítenek fókuszt.

Mindez nem lenne lehetséges Larry Page víziója nélkül. A DeepMind és a Google Brain olyan áttöréseket hoztak, amelyek mára alapjaiban változtatják meg a pénzügyi döntéshozatalt. Az algoritmusok nem fáradnak el, nem pánikolnak, nem esnek túlzott önbizalomba – de nem is képesek arra a fajta intuícióra és etikai megfontolásra, ami az embert emberré teszi.

És itt jön a dilemma: mi történik, ha a robot hibázik? Ha egy döntés milliárdos veszteséget okoz, ki vállalja érte a felelősséget? Jelenleg ezekre nincs egyértelmű válasz. Jogilag, etikailag és társadalmilag is egy szürkezónában mozgunk, miközben a gépek egyre több teret nyernek.

Mindez pedig még csak a kezdet. Az elkövetkező években az MI valószínűleg teljesen átalakítja a pénzügyi szektort: jöhet a teljes automatizálás, az emberi szerepek drasztikus csökkenése, és egy olyan prediktív gazdasági rendszer, ahol már nemcsak reagálunk, hanem előre tervezünk, gépi intelligenciával.

Larry Page ma valószínűleg elégedetten tekint végig ezen az úton, hiszen az ő víziója valósul meg lépésről lépésre. De talán benne is felmerül egy apró, csendes kérdés: vajon készen állunk-e mindarra, amit elindítottunk? Mert a jövő már itt van – és nem robotok vagy emberek győzelméről szól, hanem arról, hogy együtt tudunk-e építeni egy okosabb, biztonságosabb és igazságosabb világot.