Szijjártó Péter ismét útra kelt – már megint Moszkva. Olyan rutinnal mozog a Kreml irányába, mint mások a sarki bolt felé. Talán már törzskártyája is van a moszkvai reptéren. Ha valaki még kételkedett volna benne, hogy a magyar külpolitika vezércsillaga a keletre néző szervilizmus, nos, Péterünk most is gondoskodott róla, hogy ez kétséget kizáróan világos legyen.

A külügyminiszter szerepe egykor arról szólt, hogy országokat közelítsen egymáshoz, kapcsolatokat építsen, hidakat verjen. Szijjártó Péter ezzel szemben inkább bont: szövetséget, bizalmat, reputációt. Amit más országok diplomáciának hívnak, nálunk valami egészen más: légiforgalom Moszkva felé, miközben szimbolikusan hátat fordítunk mindenkinek, aki valaha barátunk volt.

És ez nem túlzás: Magyarországnak gyakorlatilag már nincsenek barátai a világ normális felén. A NATO-ban zavaros mellébeszélés, az EU-ban állandó vétó és kibúvó, Ukrajna esetében pedig nyílt ellenállás. Brüsszel már nem kérdez, csak fáradtan sóhajt, amikor Budapest megszólal. Washingtonban pedig már nem is próbálják megérteni, mit akarunk – és gyanítják, hogy valójában mi sem tudjuk. Vagy ha tudjuk is, nem mi döntjük el.

És közben ott van a digitális szuverenitás csúcsélménye: a magyar külügy szerverein évek óta korzóznak az orosz hackerek, mint egy digitális Gorkij-parkban. A minisztérium pedig nemhogy nem takarít utánuk, de láthatóan még kávét is főz nekik. Nemzetbiztonsági kérdés? Ugyan, csak egy kis információcsere – egyoldalúan, természetesen.

Ez a következetes oroszbarátság nem csupán diplomáciai ízlésficam. Ez már doktrína. A magyar kormány következetesen torpedózza meg az EU bármely lépését, amely Oroszországnak kellemetlen lehet – legyen szó szankciókról, segélyekről, vagy egy sima, szolidaritást kifejező nyilatkozatról. Orbán és csapata úgy viselkedik, mintha az uniós tagságot csak a forráslehívás miatt tartanák, a többit pedig megpróbálnák lemosni magukról, mint a kiömlött vodkát egy kormánygépen.

És Szijjártó Péter ebben a rendszerben nem egyszerűen fogaskerék. Ő maga a motor – bár inkább egy nyikorgó, célt tévesztett, keletre fordított GPS-szel szerelt Trabant-motor, ami csak egy irányba hajlandó vinni: Moszkvába.

Végül csak egy kérdés marad: ha ennyire otthon érzi magát Moszkvában, miért nem marad ott? Legalább felszabadulna egy külügyminiszteri szék – hátha akad valaki, aki nemcsak járja a világot, de ért is hozzá.

Ma ünnepli születésnapját Larry Page, a Google társalapítója – az a figura, akinek a neve mára összeforrt az innovációval, a technológiai forradalommal, és mindenekelőtt a mesterséges intelligenciával. Ő nemcsak újraértelmezte, hogyan keresünk az interneten, hanem elindított egy lavinát, amely mostanra átsöpört a világon, és elérte a pénzügyi szektor legmélyebb bugyrait is. Amit egykor csak tudományos-fantasztikus filmek ígértek, ma valóság: algoritmusok irányítják a pénz világát, és szinte láthatatlanul formálják a gazdaságunkat.

A Wall Streeten már nem öltönyös brókerek izzadnak a telefon mellett – hanem láthatatlan kódsorok, gépi tanuláson alapuló intelligenciák vadásznak a következő nagy lehetőségre. Olyan óriási alapok, mint a Renaissance Technologies vagy a Citadel, ma már másodpercek alatt hoznak döntéseket, amelyekhez egy emberi elemzőnek órákra lenne szüksége. Ezek a gépek mindenből tanulnak: hírekből, tweetekből, sőt még műholdfelvételekből is, és közben egyetlen pillanatra sem veszítenek fókuszt.

Mindez nem lenne lehetséges Larry Page víziója nélkül. A DeepMind és a Google Brain olyan áttöréseket hoztak, amelyek mára alapjaiban változtatják meg a pénzügyi döntéshozatalt. Az algoritmusok nem fáradnak el, nem pánikolnak, nem esnek túlzott önbizalomba – de nem is képesek arra a fajta intuícióra és etikai megfontolásra, ami az embert emberré teszi.

És itt jön a dilemma: mi történik, ha a robot hibázik? Ha egy döntés milliárdos veszteséget okoz, ki vállalja érte a felelősséget? Jelenleg ezekre nincs egyértelmű válasz. Jogilag, etikailag és társadalmilag is egy szürkezónában mozgunk, miközben a gépek egyre több teret nyernek.

Mindez pedig még csak a kezdet. Az elkövetkező években az MI valószínűleg teljesen átalakítja a pénzügyi szektort: jöhet a teljes automatizálás, az emberi szerepek drasztikus csökkenése, és egy olyan prediktív gazdasági rendszer, ahol már nemcsak reagálunk, hanem előre tervezünk, gépi intelligenciával.

Larry Page ma valószínűleg elégedetten tekint végig ezen az úton, hiszen az ő víziója valósul meg lépésről lépésre. De talán benne is felmerül egy apró, csendes kérdés: vajon készen állunk-e mindarra, amit elindítottunk? Mert a jövő már itt van – és nem robotok vagy emberek győzelméről szól, hanem arról, hogy együtt tudunk-e építeni egy okosabb, biztonságosabb és igazságosabb világot.

Elton John születésnapja, a flamboyans brit énekes, aki évtizedeken át nemcsak a zenei élet ikonja volt, hanem a meleg közösség egyik leglátványosabb képviselője is. Karrierje során nyíltan vállalta identitását, és bár számtalan támadás érte, végül a nyugati társadalom elfogadását élvezte. Ez a narratíva azonban Magyarországon máig nem játszódik le hasonlóképpen. Itt a másság ünneplése helyett a félelem és a kirekesztés politikai eszközzé vált, egy olyan propaganda-gépezet alapjává, amely a hatalmat a megosztáson és az ellenségképzésen tartja.

A magyar közéletben a "másság elfogadása" gyakran csak üres frázis, egy divatos, de tartalmatlan jelszó, amelyet a hatalom csak akkor használ, ha az nem ütközik a nemzeti konzervatív narratívába. Elton John például, ha magyar lenne, valószínűleg nem a Magyar Érdemrend kitüntetését kapná, hanem a kormánypárti médiában "LMBTQ-aktivistaként" lenne beállítva, aki "veszélyt jelent a családokra". A másságot csak akkor ünneplik, ha az nem igazi kihívás a status quónak.

A kormány retorikája kettős: egyrészt felvállalja a keresztény értékeket és a hagyományokat, másrészt viszont folyamatosan ellenségképeket kreál – a migránsok, a liberálisok, a melegek, a "Brüsszel" –, hogy egyfajta pánikot keltsen a társadalomban. A félelem a másságtól nem természetes, hanem szándékosan gerjesztett.

A magyar politika egyik legveszélyesebb jellemzője, hogy a félelmet nemcsak kihasználja, hanem aktívan táplálja. A "Gender-ideológia" elleni harc, a melegek elleni gyűlöletkampányok, a migránsozás – mind ezt szolgálják. A cél egyszerű: ha az emberek félnek, kevésbé kritizálják a hatalmat, és hajlamosabbak elfogadni autoriter intézkedéseket.

A kormányzati retorika szerint a "normális" magyar ember egy heteroszexuális, keresztény, tradicionális családban élő állampolgár, aki ellenzi a "nyugati dekadenciát". Minden, ami ettől eltér, potenciális veszélyforrás. Ez a gondolkodásmód nemcsak kirekesztő, hanem önpusztító is, hiszen egy társadalom nem fejlődhet, ha minden mástól retteg.

A propaganda célközönsége azok, akik képesek elhinni, hogy a másság valóban fenyegetést jelent. Ez a réteg gyakran a vidéki, idősebb, kevésbé világlátott emberekből áll, akiknek a médiájuk a kormány által kontrollált csatornákon keresztül szűrődik. Nekik nem Elton John a zseniális zenész, hanem a "meleg propagandista".

A kormány számára ez a réteg fontos, mert könnyen irányítható. Ha valaki fél a változástól, a mástól, a különcöktől, akkor hajlandóbb tolerálni a korrupciót, a demokratikus intézmények leépítését, ha közben azt ígérik neki, hogy "megvédik a hagyományait". Így a félelemből politikai tőke lesz, amelyből egy autoriter rendszer építkezik.

A magyar közéletben a másságtól való félelem nem valós fenyegetésből fakad, hanem egy politikai stratégia része. Elton John születésnapja is emlékeztet arra, hogy a nyitottság és a tolerancia nélkül egy társadalom nem marad versenyképes. A magyar kormány azonban nem a befogadást, hanem a megosztást választotta – és amíg a társadalom nagy része ezt támogatja, addig nem a másság, hanem a félelem lesz a legnagyobb veszély.

Ha valaki tényleg aggódik a magyar jövőért, akkor nem a melegektől, a migránsoktól vagy a liberálisoktól kell félnie, hanem attól, hogy egy olyan rendszerben él, ahol a félelem az alapvető politikai eszközzé vált. És ahogy Elton John énekelte: "Sorry seems to be the hardest word" – a magyar vezetésnek viszont még a "sajnálom" sem jutott el a szájáig. Pedig épp elég volna, ha egyszerűen csak nem félne attól, ami más.

A mai napon, 2025. március 24-én ismét Rijádra szegeződik a világpolitika figyelme. A harmadik fordulójához érkezett az amerikai–orosz tárgyalássorozat, amely – legalábbis a hivatalos narratíva szerint – a békét hivatott előmozdítani Ukrajnában. Az amerikai fél optimistán nyilatkozott: közelebb kerültünk a békéhez, mondják. De valóban erről van szó?

Őszintén szólva, egyre nehezebb hinni a hangzatos kijelentéseknek. Miközben a világ egy része reményt akar látni ezekben a találkozókban, a háttérben felsejlik egy másik kép: ritkaföldfémek, atomerőművek és geopolitikai dominancia.

Az Egyesült Államok újabban feltűnően élénken érdeklődik Ukrajna energiaszektora iránt – és nem véletlenül. A ritkaföldfémek birtoklása és a stratégiai létesítmények feletti kontroll ma már szinte fontosabb, mint maga a háború befejezése. Legalábbis erre enged következtetni az a tény, hogy a tárgyalásokon rendszeresen előkerülnek energetikai és gazdasági kérdések.

És akkor ott van Trump, aki újabban nem a diplomáciával, hanem egy Putyin-portréval került a címlapokra – amely, mint mondta, „mélyen meghatotta”. Itt tartunk. Ahelyett, hogy az emberi szenvedés csökkentésére, a civilek védelmére, vagy az újjáépítésre koncentrálnánk, politikai gesztusok, emléktárgyak és üzleti alkuk dominálják a diskurzust.

Lehetünk optimisták? Talán. De ahhoz, hogy valóban reménykedhessünk, világos szándékokra, transzparens tárgyalásokra és az ukrán nép érdekeit figyelembe vevő döntésekre lenne szükség. Egyelőre ezekből kevés látszik.

Szkeptikus vagyok – és nem csak én. Egyre többen érzik úgy, hogy a békét most is csak papíron rajzolják meg, miközben a valóságban a háború „hozama” a fő szempont.

Ma Nena születésnapja. A német énekesnő, aki 1983-ban egy naivnak tűnő popdallal megfogalmazott egy generáció félelmét: a 99 Red Balloons (vagy 99 Luftballons) nemcsak a rádiók slágere lett, hanem a hidegháború groteszk abszurditásának metaforája is. A dal, amelyben egy játékból – 99 vörös lufiból – atomháború lesz, ma is friss marad. Én, aki átéltem azt a korszakot, a rendszerváltás reményét és csalódásait, íróként gyakran visszatérek ehhez az időhöz novelláimban. Ma viszont nemcsak a múltat, hanem a dal szomorú aktuálisságát is meg kell említeni: a hidegháború visszatért, a partnerség illúziója pedig szétporlad.

A Dal, Amely Figyelmeztetett: A Hidegháború Parabólája

Nena dala egy véletlen félreértésről szól: a légvédelmi radar felkutatja a széllel sodródó lufikat, a hatalmak pedig pánikba esnek. A zene vidám, a szöveg viszont gyilkosan komoly – pont úgy, ahogy a nyugati popkultúra a 80-as években próbálta feldolgozni a mindennapos atomtébolyt. A hidegháború nem volt csak politika: az volt a levegő, amit belélegztünk, az iskolai atombiztosító gyakorlatok, a "vörös veszély" retorikája. Novelláimban gyakran visszatér ez a légkör: a szürrealista félelem, amit a rendszerszintű paranoia teremtett.

"Most Még Barátok Vagyunk?" – A Partnerség Illúziója

A hidegháború vége után azt hittük, vége a félelemnek. A 90-es évek optimizmusa, a "történelem vége", a globalizáció ígérete – mindez ma már naívnak tűnik. A 99 Red Balloons utolsó sora ("Now we’re back at war / But it’s not like before") ma ismerős: a hidegháború új változata zajlik, és bár nincsenek két szuperhatalom közvetlen konfliktusai, a geopolitikai feszültség, a Ukrajnában dúló háború, a nyugat és kelet újraéledő szakadéka mind azt mutatja, hogy a partnerség kora véget ért. A hidegháború nem múlt el, csak álcát öltött.

A Lufik Visszatértek – A Mai Világ Paranoiája

Ma is vannak "vörös lufik": a dezinformáció, a hamis hírek, a közösségi média által felerősített félelem. A 80-as években a radar tévesen lufikat látott rakétának, ma algoritmusok és trollfarmok generálnak képzeletbeli ellenségeket. A különbség? Akkor a rettegés központosított volt, ma decentralizált, és mindenki maga is lehet egy kis "vörös léggömb", amely véletlenül konfliktust robbant ki. Novelláimban próbálom megörökíteni azt a kettősséget, amikor a mindennapi élet mellett folyamatosan ott lebeg a katasztrófa lehetősége – ma ez a kettősség ismét jelen van.

Nena Dalának Örök Aktualitása

Nena dala ma is szól, mert a történelem nem lineáris, hanem spirál. A hidegháború visszatért, a lufik pedig újra a magasba szállnak – most nem vörösen, hanem digitális árnyalatokban. De talán van egy különbség: a 80-as években még hittünk abban, hogy a dal figyelmeztetése megfogadható. Ma már tudjuk, hogy az emberiség hajlamos újra és újra ugyanazt a hibát elkövetni. Nena születésnapján érdemes emlékezni: a popzene nemcsak szórakoztat, hanem tükör is – és néha egy rémálom előhírnöke.

(Üdvözlettel, egy író a hidegháború és a rendszerváltás korából, aki még mindig hisz a szavak erejében – mert ha a történelem ismétlődik, legalább legyen, aki leírja.)

Pont ma 151 éve született a világ leghíresebb szabadulóművésze: Harry Houdini. Képes volt kiszabadulni vízzel teli tartályból, láncra vert kezekkel, bezárt ládából, lebilincselt testtel, fejjel lefelé lógva. És közben mosolygott. A közönség pedig ámulva figyelte: „Ez lehetetlen.”

De vajon ki ámulna most, ha Houdini itt lenne köztünk?

Valószínűleg ő. Csak nem egy akvárium láttán, hanem mondjuk egy reggeli YouTube-lejátszási lista kapcsán, ami pontosabban tudja, milyen zenét szeretnénk hallgatni, mint mi magunk. Vagy a telefonunké, ami figyelmeztet, hogy „ideje sétálni egyet”, mert túl sokat ültünk.

Lehet, hogy nem is ő lenne a szabadulóművész – hanem mi azok, akiknek ki kéne szabadulniuk.

📱 A láthatatlan bilincs

Houdini trükkjei mindig látványosak voltak. Víz, lánc, lakat, dráma. Ma azonban a legtöbbünk úgy él, hogy észre sem vesszük, miben vagyunk bezárva.

Nem bilincs van a kezünkön – hanem értesítés a képernyőnkön.
Nem kulcsra zárt ládába zárnak be – hanem adatvezérelt rutinokba.
Nem fizikai börtön ez, hanem egy láthatatlan rendszer, ami tudja, mikor mit nézel, mit szeretsz, kivel beszélsz, mennyit alszol, mit keresel... és azt is, hogy miről gondolod, hogy épp most te döntötted el.

Ez persze nem összeesküvés. Ez kényelem. Egy csipetnyi kontrollért cserébe hajlandók vagyunk szinte mindent megosztani. És a rendszer – mesterséges intelligenciástul, algoritmusostul – működik.

🔐 Mi lenne, ha Houdini ma próbálna kiszabadulni?

Képzeljük el: Houdini 2025-ben él. Nem állnak sorban a lakatokkal, víztartályokkal, hanem... appokkal.
Két keze helyett a telefonját nézi. Próbál nem rákattintani a TikTok ikonra. Nem nyitja meg a Google-t. Nem követ újabb hírlevelet. Nem engedélyezi az újabb sütiket.

És hirtelen kiderül: ez nehezebb, mint bármelyik trükk volt 1904-ben.

Ma ugyanis nem láncokból kell kiszabadulni – hanem magunkból. A reflexeinkből. A megszokott mozdulatból, ahogy reggel feloldjuk a képernyőzárat, ellenőrizzük az időjárást, majd görgetünk egy kicsit „csak úgy”.

A modern szökés nem látványos. De mély. És talán még bámulatosabb.

🧠 A tudatos illúzió

A digitális világban nincs bűvész, csak algoritmus. És ami a legfurcsább: mi magunk vagyunk a közönség, a mutatvány, és néha a bilincs is.

A mesterséges intelligencia nem rossz. Nem gonosz varázsló. Épp ellenkezőleg: segít. Tanul tőlünk. És minket tükröz vissza.

A kérdés az, felismerjük-e az illúziót.

Houdini mindig azt mondta: „A szökés nem a test dolga – az elme szabadsága.”

Talán ez a mi leckénk is. Mert ha tudjuk, hogy van illúzió – akkor már félig szabadok vagyunk.

🌤️ Vasárnapi szökés

És hogy mit tehetünk egy vasárnap reggelen? Semmi nagyot. De elég lehet:

• ha nem nyitjuk meg az emailjeinket rögtön ébredés után,

• ha sétálunk egyet telefon nélkül, vagy legalább zsebben hagyva,

• ha mi választjuk ki a zenét, nem az app ajánlja,

• ha olvasunk valamit, ami nem egy algoritmus javaslata volt.

Apró, tudatos mozdulatok – olyanok, amiket Houdini biztos értékelne. Nem látványos trükkök, hanem belső szabadulások.

🎩 Houdini ma is tanít

Nem varázsolt, csak megmutatta, hogy a határok sokszor csak a fejünkben léteznek. És bár ma nem lakatok, hanem like-ok zárnak be minket, a szabadság kulcsa ugyanaz maradt:

figyelem, tudatosság és egy kis bátorság.

Boldog születésnapot, Houdini!
Ma is van mit tanulnunk tőled.

A magyar politika mindig is híres volt a szenvedélyes vitákról és éles ellentétekről, de az elmúlt időszakban a színvonal annyira lezuhant, hogy lassan már nem is lehet vitáról beszélni. Az érdemi párbeszédet teljesen háttérbe szorította a személyeskedés, a populizmus és az üres lózungok, és ez különösen igaz Orbán Viktorra és Magyar Péterre.

Bár politikai nézeteik látszólag ég és föld, a kommunikációjukban megdöbbentő hasonlóságokat lehet felfedezni. Magyar Péter, aki korábban maga is a NER része volt, ma Orbán egyik legnagyobb kihívója. De vajon tényleg alternatívát nyújt, vagy csak egy másik Orbán Viktor készül átvenni a hatalmat?

Politikai viták helyett ócska showműsor

Egy egészséges demokráciában az emberek szakpolitikai kérdésekről hallhatnának vitákat: gazdaságról, oktatásról, egészségügyről. Magyarországon viszont inkább a cirkusz megy, ahol a politikusok egymást túllicitálva próbálnak nagyobbat mondani.

Magyar Péter az elmúlt időszakban verekedésre hívta ki Orbán Viktort, illetve olyan kijelentést tett, amelyben arra utalt, hogy a miniszterelnöknek „le kéne tolnia a nadrágját” vele szemben. Bár ezek látványos megnyilvánulások, valójában semmit nem mondanak el az ország jövőjéről vagy valódi problémáiról.

Orbán ezzel szemben inkább kerüli a nyílt konfrontációt, de ő sem a tisztességes vitakultúrát képviseli. Ő is populista, leegyszerűsítő üzenetekkel operál, miközben az érdemi vitákat szándékosan elkerüli. Az pedig különösen szórakoztató, hogy mindkét fél egymást vádolja populizmussal, miközben mindketten épp ugyanabból a kottából játszanak.

Magyar Péter: új reménység vagy csak egy másik Orbán?

Bár sokan Magyar Pétert a „NER lebontójaként” ünneplik, érdemes kicsit kritikusabban is szemügyre venni a karakterét. Hiszen ő maga is évekig a rendszer része volt. Kényelmes pozíciókat töltött be, jól élt belőle, és egy szót sem szólt a visszaélésekről.

Csak akkor fordult szembe a rendszerrel, amikor már nem volt számára előnyös a lojalitás. Azóta viszont minden erejével igyekszik elhitetni, hogy ő a tiszta kezű megmentő, aki leváltja a korrupt hatalmat.

Ez felvet néhány kérdést:

• Valóban egy új politikai kultúrát akar teremteni, vagy csak egy új szereposztásban látjuk ugyanazt a darabot?

• Ha egyszer már része volt a NER-nek, mennyire hihetjük el, hogy most teljesen más ember lett?

• A politikai elit valódi problémája maga a rendszer, vagy csak az emberek cserélődnek benne?

Ezekre a kérdésekre még nem kaptunk egyértelmű választ.

Miért működik ez? A választók is felelősek

A politikusok azért kommunikálnak így, mert ez működik. Az emberek sokkal jobban reagálnak a botrányokra, az érzelmekre és a személyes összecsapásokra, mint a száraz szakpolitikai vitákra. A politikai elit pontosan tudja, hogy a show kell az embereknek, nem az érvek.

Magyar Péter pont ugyanazt a nyelvezetet használja, amit Orbán Viktor már évtizedek óta tökélyre fejlesztett. És ez az igazi probléma: ha a választók mindig egy új Orbánt keresnek a régi helyére, akkor a rendszer soha nem fog változni.

Mindig kell egy messiás?

Magyarországon mindig is volt igény egy erős vezetőre, aki megoldja a problémákat az emberek helyett. Orbán Viktor is így lett sikeres, és most Magyar Péter is pontosan erre az érzésre játszik rá. De ha a politikai kultúra nem változik, akkor a „NER leváltása” sem fog valódi változást hozni.

A kérdés tehát az:
Tényleg változást akarunk, vagy csak egy másik Orbánt más ember bőrében?

Te mit gondolsz? Magyar Péter tényleg egy új korszakot hoz, vagy csak ugyanaz a sztori más köntösben?

1963 március 21-én végleg bezárt Alcatraz, a „Szikla”, Amerika leghírhedtebb börtöne. Egy hely, ahová a legkeményebb bűnözőket száműzték, hogy többé ne okozzanak gondot senkinek. De itt jön a csavar: ezek az emberek nem csak félelmet keltettek, hanem egyfajta sztárokká is váltak.

Al Capone, George „Machine Gun” Kelly, Robert Stroud – ezek a nevek nem csak a bűn történetének lapjain maradtak meg, hanem a popkultúrában is. De miért? Miért lettek a gangsterek legendák? És vajon ma is ugyanúgy ünnepeljük a törvényen kívülieket, csak más formában?

Alcatraz: A börtön, ahonnan nincs visszaút

1934-ben, amikor Alcatraz megnyílt, egy dolog biztos volt: ide csak azok kerültek, akikkel már tényleg nem tudtak mit kezdeni. Ez volt a börtönök börtöne, a végső állomás. Ha valakit idezártak, az gyakorlatilag annyit jelentett, hogy többé nem számolnak vele a „kinti világban”.

A leghíresebb rabok között ott volt Al Capone, aki nem a gyilkosságai vagy a maffiaügyletei miatt ült, hanem adócsalásért. Aztán ott volt Machine Gun Kelly, akinek a neve elég egyértelművé teszi, hogy nem épp békés természetéről volt híres. És persze Robert Stroud, a "Madárkirály", akiről sokan azt hiszik, hogy madarakat nevelt Alcatrazban – pedig ott már nem tarthatott egyet sem.

Ők nem csak egyszerű bűnözők voltak. Ők karakterek voltak. Olyan figurák, akikről sztorik keringtek, akiket az emberek nemcsak féltek, hanem egy kicsit csodáltak is.

Gangsterek: a nép hősei vagy csak ügyes manipulátorok?

A '30-as évek Amerikája kemény időszak volt. A gazdasági világválság rengeteg embert nyomorba döntött, miközben a bankok és a nagyhatalmak továbbra is a saját érdekeiket nézték. Ebben a kilátástalan helyzetben a gangsterek egyfajta lázadó figurákká váltak. Mintha ők álltak volna bosszút a gazdagokon.

Persze a valóság nem volt ennyire romantikus. A gengszterek nem jótékonyságból raboltak bankokat, hanem saját magukért. De ez nem számított. Az embereknek kellett egy történet, egy kis Hollywood a nyomorúságos hétköznapokban – és a gangsterek ezt megadták nekik.

Al Capone például ingyenkonyhákat üzemeltetett a szegényeknek. Tényleg jót akart, vagy csak a saját imázsát építette? Nehéz megmondani. De az biztos, hogy a közvélemény imádta.

És persze ott volt a másik nagy vonzerejük: a luxus, a csillogás, a szabadság illúziója. Drága autók, elegáns öltönyök, menő klubok – egy gangster élete olyan volt, mint egy mozifilm. És ki ne akart volna egy kicsit úgy élni, mint egy filmsztár?

A mai gengszterek: fehér gallér, fekete lélek

A klasszikus gangsterek ideje lejárt. Ma már nem géppisztollyal rabolják ki a bankokat, hanem számítógépen mozgatják a milliókat. A mai bűnözők nem börtöncellákban, hanem irodákban ülnek.

Ők a fehérgalléros bűnözők: pénzügyi zsenik, korrupt politikusok, vállalati csalók. És bár nem olyan látványosan élnek, mint a régi gengszterek, a hatalmuk sokkal nagyobb.

A furcsa az, hogy ma is van egyfajta csodálat irántuk. Nem feltétlenül szeretjük őket, de amikor egy ügyes csaló milliárdokat tüntet el, sokan elismerően csettintenek: "Hát, nem semmi, hogy így megcsinálta magát!"

A különbség az, hogy míg a gangstereknek volt egy kis romantikájuk, ezeknél az új típusú bűnözőknél inkább irigység és düh vegyül a képbe. Nem menő autókkal száguldoznak, hanem luxusvillákban rejtőzködnek, és nem revolverrel fenyegetnek, hanem jogi kiskapukkal húzzák ki magukat a felelősség alól.

Miért vonzódunk a törvényen kívüliekhez?

Miért érdekelnek minket még mindig ezek a történetek? Miért nézzük újra meg újra a filmeket a nagy gengszterekről?

Talán mert szeretjük a lázadókat. Azokat, akik fittyet hánynak a szabályokra, akik nem fogadják el a világ kereteit. Ők azok, akik megcsinálják azt, amit mi nem merünk – és ez egy kicsit vonzóvá teszi őket.

De itt jön a nagy kérdés: tényleg hősök ezek az emberek? Vagy csak ügyes manipulátorok, akik elhitetik velünk, hogy a rendszer ellenségei, miközben csak saját zsebükre játszanak?

A valódi hősök köztünk élnek

Alcatraz ma már csak egy turistalátványosság, a gangsterek legendái pedig tovább élnek a filmekben és könyvekben. De ha igazán belegondolunk, a valódi hősök nem azok, akik megszegik a szabályokat, hanem azok, akik jobbá teszik a világot anélkül, hogy másokat tönkretennének.

Szóval, ha legközelebb egy bűnözőről olvasol, akit hősként ünnepelnek, kérdezd meg magadtól: tényleg hős, vagy csak egy jól öltözött csaló?

És ha irigylünk valakit azért, mert kijátssza a rendszert, talán inkább azon kéne gondolkodnunk: miért olyan a rendszer, hogy ezt egyáltalán meg lehet csinálni?

Az Európai Szén- és Acélközösség öröksége és a mai Európa kihívásai: az USA kereskedelmi háborúja és az EU válasza

Ha van egy dátum, ami igazán meghatározta Európa modern történelmét, akkor az 1951. március 19-e biztosan az. Ezen a napon hat ország – Németország, Franciaország, Olaszország, Belgium, Hollandia és Luxemburg – aláírta az Európai Szén- és Acélközösség (ESZAK) alapító szerződését. Ez a pillanat nem csupán egy gazdasági együttműködés kezdete volt, hanem egy olyan döntés, amely a kontinens békéjét és jövőjét formálta.

Nekünk, közép- és kelet-európaiaknak az európai integráció mindig is több volt, mint pusztán gazdasági projekt. Számunkra ez egy lehetőség arra, hogy végre egy stabil, demokratikus közösség részesei legyünk – valami, amire hosszú évtizedeken át nem volt esélyünk. De milyen szerepet játszott az ESZAK ebben, és hogyan hat ma azokra a kihívásokra, amelyekkel Európa szembenéz?

Hogyan indult az ESZAK, és mit jelentett Európa számára?

Az alapötlet zseniálisan egyszerű volt: közös piacot létrehozni a szén és acél számára. Ez a két iparág kulcsszerepet játszott a 20. század háborúiban – azzal, hogy közös ellenőrzés alá vonják ezeket, lehetetlenné vált, hogy egyik ország a másik ellen fordítsa saját ipari kapacitásait.

De ennél többről volt szó. A második világháború után Európa romokban hevert, és az emberek joggal féltek attól, hogy a nagyhatalmak közötti ellentétek újra háborúhoz vezethetnek. Az ESZAK nemcsak egy gazdasági projekt volt, hanem politikai eszköz is: egy módja annak, hogy Németországot és Franciaországot – két hagyományos riválist – végleg kibékítsék, és az országokat szoros együttműködésre kényszerítsék.

Konrad Adenauer és Charles de Gaulle voltak ennek az új Európának a legfontosabb alakjai. Adenauer, Németország kancellárja, felismerte, hogy a háború utáni Németországnak szüksége van a nyugati integrációra. De Gaulle pedig – bár eleinte óvatos volt – végül látta, hogy egy erős és egységes Európa Franciaország érdekeit is szolgálja.

Ők ketten – sok vitával és nézeteltéréssel ugyan – megteremtették azt az Európát, amelyben ma élünk. És habár az ESZAK önmagában ma már nem létezik, az Európai Unió egyik legfontosabb elődjének tekinthetjük.

Kelet-Európa és az európai álom

Számunkra, kelet-európaiak számára ez a történet sokáig távolinak tűnt. A hidegháború alatt az ESZAK és az abból kinövő európai integráció egy nyugati projekt volt – mi pedig a szovjet blokkban rekedtünk.

De amikor végre eljött a rendszerváltás, Európa nemcsak földrajzi, hanem politikai értelemben is megnyílt előttünk. Az EU-hoz való csatlakozás nem csupán gazdasági előnyöket hozott, hanem egy olyan stabilitást és biztonságot is, amelyet korábban nem ismertünk.

Ezért számomra és sokunk számára az európai integráció nem egy távoli történelmi esemény, hanem egy személyes tapasztalat. Az a folyamat, amely az ESZAK-kal indult, végül lehetővé tette, hogy országaink – Magyarország, Lengyelország, Csehország és a többiek – végre visszatérjenek Európába.

Mai kihívások: az USA kereskedelmi háborúja és az EU válasza

Az ESZAK célja az volt, hogy Európa gazdaságilag és politikailag is erősebb legyen. De az a világ, amelyben ma élünk, tele van új kihívásokkal.

2025-ben Donald Trump újra elnök lett, és az Egyesült Államok ismét protekcionista gazdaságpolitikába kezdett. Az európai acél- és alumíniumipart magas vámokkal sújtotta, ami komoly károkat okozott az EU gazdaságának.

Az EU válasza sem maradt el: ellenintézkedéseket hoztak, és fokozni kezdték az európai gazdasági önállóságot. A hangsúly egyre inkább a digitális gazdaságra és a zöld technológiákra helyeződött, hogy Európa ne függjön annyira az amerikai (vagy akár a kínai) piacoktól.

Ezt mi, kelet-európaiak is közvetlenül érezzük. Hiszen ha egy nagyhatalom – legyen az az USA, Kína vagy éppen Oroszország – megrázza a világgazdaságot, az a mi pénztárcánkban is érezhető.

Kelet-Európa biztonsági kihívásai: Oroszország fenyegetése

Nemcsak gazdasági, hanem biztonsági kihívások is nehezednek ránk. Oroszország egyre agresszívabb külpolitikát folytat, és ez különösen Kelet-Európa számára aggasztó.

2014-ben annektálták a Krím-félszigetet, 2022-ben pedig teljes inváziót indítottak Ukrajna ellen. Ezek az események világosan megmutatták, hogy Oroszország kész megszegni a nemzetközi jogot és figyelmen kívül hagyni más országok szuverenitását.

Kelet-Európa országai – köztük Magyarország, Lengyelország és a balti államok – érzik ennek a fenyegetésnek a súlyát. Ezért az EU és a NATO közös fellépése kulcsfontosságú a biztonságunk szempontjából. Az ESZAK által megteremtett közös érdekeken alapuló együttműködés ma is működik, csak most már nemcsak gazdasági, hanem katonai és politikai téren is.

Miért fontos ma is az ESZAK öröksége?

1951-ben hat ország döntött úgy, hogy együttműködik egy jobb jövő érdekében. Ez az alapgondolat ma is ugyanolyan érvényes.

A világ változik, és az EU-t egyre több kihívás éri – az USA protekcionizmusa, Oroszország terjeszkedése, vagy akár a globális gazdasági verseny. De ha az ESZAK története tanít nekünk valamit, az az, hogy Európa csak együtt lehet erős.

És ez ránk, kelet-európaiakra is igaz. A múltban kívülállók voltunk ebben a folyamatban – ma viszont már formálói és alakítói vagyunk Európa jövőjének. Az a kérdés, hogy tudunk-e élni ezzel a lehetőséggel.

Mert Európa jövője rajtunk is múlik.