Ma végre fellélegezhet az ország. A Föld is megállt egy pillanatra a tengelye körüli forgásban, mikor a hír kipattant: Gyurcsány Ferenc lemondott. Vége. Ennyi volt. Lemondott, visszavonult, kiszállt, elvált. Még egy búcsúcsókot sem dobott a nemzetnek, csak eloldalgott. És mi maradt utána? Egy felgyújtott tévé székház? Egy retorikai bomba az őszödi kerti partik emlékére? Vagy csak az a mondat, amit még a sarki fűszeres is fúj álmából felverve: "Hazudtunk reggel, éjjel meg este."

Hogy hallotta-e valaki valaha a teljes beszédet? Ugyan már. Minek azt meghallgatni, mikor ott van a kivonat, az instant ítélet, a kapszulába zárt kollektív düh. A magyar választó többsége – hánynan is tízből? nyolcan? kilencen? – zsigerből gyűlöli Gyurcsányt. Nem azért, amit tett, hanem azért, amit mondtak róla, hogy tett. Nem az igazság fájt, hanem az, hogy kimondta.

Mert mi, magyarok, szeretjük a meseországot. Ahol a vezető atya halkan duruzsolja a gazdasági sikerek mantráját, miközben a hátunk mögött épp eladja az utolsó villanykörtét is. De nem baj, csak ne mondja meg, hogy hazudott. Mert azt mi nem tűrjük. Az igazság nálunk trágárság.

És most, hogy a Patás Ördög levonult a színről, minden rendbe jön? Ugyan. Orbán Viktor kommunikációs gépezete az elmúlt másfél évtizedet Gyurcsány démonizálására alapozta. Tetszettek volna mást választani, mondhatnánk, de úgy tűnik, minden szektának kell egy Sátán, hogy működjön a liturgia.

És mi lesz most, hogy eltűnik a pokolból szalajtott bűnbak? Megérkezik az új messiás – Magyar Péter. Ugyanabból a receptből főz: frázisokból, hitekbe csomagolt haragból, „megmondjuk az igazat, de nem nézzük a részleteket” típusú kommunikációból. Ő is tudja: a népnek nem program kell, hanem történet. És ha a történetben van egy új patás, még jobb. Mert a kör bezárul, az ima folytatódik, csak másik szószékről.

Gyurcsány elment. A szekta maradt. A vak hitek, a közhelyes utálatok, a megszentelt frázisok. "Gyurcsány miatt van ez az egész!" – hangzik majd még évekig, miközben már azt se tudják, ki is volt ő pontosan. Csak az marad: a név. Egy politikai kriptaszökevény, aki nélkül lehet, hogy meg kéne próbálni gondolkodni is. De az már munka. És az nem jár egyéni listán.

Viszlát, Patás. A pokol most egy kicsit csendesebb lesz. Vagy csak várjuk, hogy megint legyen kit gyűlölni.

Addig is kitalálunk valamit. Ha más nem, majd gyűlöljük egymást – az legalább házon belül olcsóbb.