Ma van a napja. A nap, amikor nyolcvan évvel ezelőtt Reims városában, egy füstszagú katonai főhadiszálláson Alfred Jodl tábornok aláírta a megadást. Egy birodalom halt meg, amely milliókat gyilkolt, családokat tépett szét, kontinenseket égetett hamuvá. A Harmadik Birodalom vége volt ez – de nem a gyűlöleté, nem az emberi kegyetlenség végső felszámolása. Az talán soha nem jön el.

Nyolcvan év. Egy emberélet. Ennyi idő telt el azóta, hogy az emberiség legalább egy pillanatra azt hihette: tanult. Hogy soha többé.

És mégis: az emlékművek alatt a gyűlölet újraéled. Az ország, amely egykor felszabadítóként vonult végig Európán, ma újra megszálló. Az a nemzet, amely magát a fasizmus örök ellenségének nevezte, most gyermekeket bombáz, városokat rombol, és hazugságokkal takarja el a valóságot.

Az emberiség ma is háborúzik. Szíria porban fekszik. Gázában gyerekek alszanak halott szülők teste alatt. Ukrajna földje ismét vérrel ázott. Indiában és Pakisztánban az ősrégi sérelmek újra pengévé kovácsolódnak. Izrael és a palesztinok évszázados gyűlölete ismét lángra kapott.

A föld különböző pontjain lángoló háborúk mögött azonban most egy új, félelmetes minta rajzolódik ki: ezek közül négy ország atomfegyverrel rendelkezik. Soha nem volt ennyi aktív konfliktus egyszerre olyan nemzetek között, amelyek a világ pusztulásához elegendő arzenált tartanak a kezükben.

És ott van az ötödik: az Egyesült Államok, amelyet hosszú ideig a világ egyensúlyának garanciájaként emlegettek. De az utóbbi húsz év azt bizonyítja: nem a béke őreként lépett fel, hanem mint a konfliktusok egyik főszereplője. Irak, Afganisztán, Líbia, Szíria – hosszú a sor. A rend, amit ígért, gyakran a romokon épült, és a demokrácia, amiről beszélt, nem ritkán fegyverek csövéből szólt.

És ma? Egyetlen ember politikai ambíciója elég volt ahhoz, hogy az egész világ elbizonytalanodjon. Egy ország, amely a szabadság jelképének mondta magát, mára önnön múltjával küzd. Elfordul a szövetségeseitől, elzárkózik a világtól. A világ többé nem tudja, ki őrzi a békét – vagy egyáltalán: létezik-e még ilyen fogalom.

Négy atomhatalom háborúban áll. És mindegyik más-más okkal. A világ olyan törékeny lett, hogy elég egyetlen mozdulat. Egyetlen gombnyomás. És nincs tovább.

Mit tanultunk?

Talán csak annyit, hogyan lehet gyorsabban ölni. Hogyan lehet az igazságot új csomagolásban hazudni, a felelősséget áttolni, és a gonoszt új zászlók alatt ünnepelni. Úgy tűnik, nem a történelem ismétli önmagát – mi vagyunk azok, akik képtelenek kilépni a saját árnyékunkból.

Ez az évforduló nemcsak a múlt emléke. Ez a jelen vészharangja is. A halottak nem tudnak kiáltani, de mi, az élők, még írhatunk, beszélhetünk, emlékeztethetünk. Mert ha már a szörnyűségeket nem tudtuk elkerülni – legalább a feledést igen.