Valaha vállalkozó voltam. Nyersanyagokkal kereskedtem, ahol a dollárárfolyam nem elméleti kérdés volt, hanem napi túlélés. A világpiaci árak, a szállítási határidők, az áfatörvények és az árfolyamkockázat nem PowerPointban léteztek, hanem a raktárban és a banki kivonatokon. Tudom, mit jelent a cash flow, ha a megrendelő késik, és mit jelent a kamatemelés, ha három országon kell átvinned a szállítmányt. A számok mindig beszéltek – és ha nem figyeltél rájuk, megbüntettek.

Most történetet írok. Mert a világ, amelyben élünk, már rég nem elemzést kér, hanem metaforát. És a dollár története leginkább egy hajóéhoz hasonlít, amely a saját nagyságától süllyed el.

A hajó neve: United States Treasury. A kapitány: a dollár. A főkormányos: a Kongresszus. A horgony: már rég nincs meg.

A hajó hatalmas. Több szintes, klimatizált, belül mahagónifa, kívül csillogó számok: $36 100 000 000 000.

Az USA államadóság alakulása:

Ez nem költői túlzás. Ez a valóság. Harminchat billió dollár. Ez a világ első számú gazdaságának adóssága. Egy olyan országnak, amely a hitelalapú pénzügyi rendszer origója, a tartalékvaluta kibocsátója, a globális pénzügyi táncrend karmestere – papíron.

Mert közben a zenekar játszik. A tőzsde szárnyal. Az amerikai állampapírok iránti kereslet stabil. A GDP nő. A Fed magabiztos.

De az adatok mögött – és ezt nemcsak sejtem, hanem tudom – már repedezik az alap. Mert minden szám mögött van egy másik szám, amit nem szokás kitenni a prezentációk első oldalára.

Például azt, hogy az USA évente több mint 1 billió dollárt fizet csak kamatra. Azt, hogy az államadósság már meghaladja a GDP 120%-át. És hogy az utolsó 10 év adósságnövekedésének 60%-a nem beruházásra ment, hanem a múlt lyukainak befoltozására.

Amikor még a szakmában dolgoztam, azt tanítottuk:

„Az adósság nem probléma, ha van mögötte növekedés.”

Ma már a mondat így hangzik:

„Az adósság nem probléma, ha elég nagy vagy, hogy senki ne merjen kérdezni.”

A piac nem buta. A piac türelmes. A befektetők nem idealisták. Ők cinikus realisták – épp ezért vesznek még mindig amerikai kötvényt. Mert tudják: ha bedől, minden bedől. És senki sem akar lenni az első dominó.

Ez nem gazdasági elmélet. Ez gyakorlat. Mint amikor a szífúlak mögött már tűz van, de a függöny még leeresztve.

A legnagyobb hitelezők?

• Japán: 1 087 milliárd dollár.
• Kína: 816 milliárd – és évről évre kevesebb.
• A Fed: gyakorlatilag saját magának ad el papírt.
• A lakossági nyugdíjalapok: azok a csendes szereplők, akiknek a pénzét ma befektetik, hogy holnap valahogy visszaadják.

És mégis: a rendszer működik. Úgy működik, mint egy jól koreografált illúzó. Mindenki tudja, hogy csak addig valós, amídig senki nem mondja ki, hogy nem az. Mint az a kisfiú a mesében, aki végül rászólt a császárra, hogy meztelen. A különbség csak az, hogy itt a császár bankot vezet – és a meztelensége számadatokban mérhető.

Nem véletlen, hogy Kína más táncrendet kezd írni. Elfordul az amerikai kötvénytől. Aranyat vásárol. BRICS-elszámolásban gondolkodik. És közben csendben figyeli, mikor roppan meg a hajó tatja.

Ezért írok ma már nem elemzést, hanem történetet. Mert a világ nem Excel-táblázatok alapján omlik össze, hanem a bizalom elvesztésén. És a bizalom nem százalékban mérhető. Hanem csöndben. Amikor a piac nem vesz, csak vár. Amikor egy befektető inkább frankot kér, mint ígéretes hozamot. Amikor a pénztáros – a régi fajta – lecsukja a könyvet, és nem nyitja ki többé.

Mert a dollár nem pénz. A dollár: történet. És ha egyszer véget ér a történet, akkor jön az elszámolás.