A monitorom ma ismét vörösben úszik. Nem esztétika ez, nem design – hanem fájdalom. A tőzsdék szenvednek. A számok zuhanása nem csupán adat, hanem üzenet: valami nagyon elromlott. Donald Trump újabb vámháborús bejelentése után előbb 125%-ra ugrottak az amerikai vámok a kínai elektromos járművekre, majd Kína válaszul 84%-os ellenlépéssel sújtott vissza. A gazdaság nyelvén ez nem más, mint üvöltés.

Nem először látjuk ezt a játékot. De most minden élesebb. A világ két legnagyobb gazdasága lassan már nem is üzletel – hanem visszavág. És miközben a tankönyvek a szabadkereskedelem előnyeiről írnak, mi valami egészen mást látunk: falakat, büntetéseket, gyanút és politikai teátrumot. A vámok már nem védelmi eszközök – hanem hatalmi gesztusok.

Wall Street elcsúszik a saját árnyékán, az európai piacok tétován remegnek, Ázsia pedig megroppan. Nem csak a pénz esik: a bizalom, a kiszámíthatóság és a remény is. A tőzsdei algoritmusok hiába próbálnak számolni – az emberi indulatokat nem tudják kódolni. És most nem logika van a kormányrúdnál, hanem sértettség, revans és kampányláz.

Trump játszik. A vámokat bevezeti, visszavonja, majd újra bevezeti. A piac hol eksztatikus, hol retteg. És én közben azon tűnődöm: vajon mennyi ebből a valódi gazdaságpolitika, és mennyi egy grandiózus pénzügyi színjáték? A demokraták spekulációval vádolják az elnököt – és bár nincs bizonyíték, a kérdés ott lüktet: nem épp a zűrzavar szolgál bizonyos körök érdekeit?

Trump legutóbbi sajtótájékoztatóján cinikusan így fogalmazott: „Most minden országvezető a seggemet nyalja.” Nem diplomácia – ez nyers uralkodói gőg. Egy világ vezetője, aki már nem vezet, csak provokál. A pénzügyminisztere is ezt a stílust veszi át, miközben a tanácsadók – Harvardon, Yale-en edzett elmék – némán bólintanak, mintha a realitás megalkuvás lenne.

És én? Egyre dühösebb vagyok. Nem a számok miatt. Hanem azért, mert látom, hogy amit globalizációnak hívtunk – remények, nyitottság, egymásrautaltság – most filléres politikai pontokért porba hull. A vámokkal nem csak árakat emelnek, hanem falakat is. Nem csak Kína ellen, hanem mindenki ellen, aki együttműködésben hitt.

Mi történik, ha Kína valóban megindítja a dollárkötvényei eladását? Mi lesz, ha Amerika újra deficitekbe fullad, és a FED kénytelen lesz interveniálni? Vajon meddig tűri a világ, hogy a gazdaság ne törvények, hanem érzések szerint működjön?

A tőzsde tükör. És amit ma mutat, az nem szép. A globalizáció nem halt meg – de újraélesztésre szorul. Nem lehet visszahozni a múltat, bármennyire is akarják azok, akik abban nőttek fel. Mert a világ – a valóság – ma már más. És nem áll meg csak azért, mert valaki dühös lett.

És mégis, a legijesztőbb az, hogy mindezt már láttuk. A történelem nem ismétli önmagát – csak rímel. És most újra ott tartunk, hogy egy erős ember gesztusai megrengetik a világot. Mintha a világ pénzügyi szíve nem is gazdasági logika szerint dobogna, hanem személyes bosszúvágyak és a gőg ritmusára.

Valami véget ért – és valami, ami el sem kezdődött, máris összeomlik.