Egy szívecske Washingtonból – köszönetképpen?

Valami nagyon különös történt. Olyan, amitől az ember felvonja a szemöldökét, belekortyol a reggeli kávéjába, és csak ennyit mond: „Na ne hülyéskedj.”

Rogán Antal – akit a magyar politikai folklór már régen nem csak miniszterként, hanem afféle marketingmágusként tart számon – hirtelen lekerült az amerikai szankciós listáról. Igen, arról a listáról. Ahol nem szokás csak úgy „véletlenül” szerepelni, mint a szódás a szeren.

Na de mégis, ki ez a Rogán?

Ne tegyünk úgy, mintha nem tudnánk. Magyarországon Rogán Antal neve hallatán az emberek többsége nem egy szónokra vagy egy miniszterre gondol először, hanem arra a fickóra, aki:

– valahogy mindig ott van, ahol a pénz mozog,
– akinek a helikopterezése úgy beégett a köztudatba, mint a túlsütött lángos a Balaton partján,
– aki szerint egy „lepapírozott” ügy már nem is ügy,
– és akinek a nevéhez fűződik minden kormányzati üzenet, amitől a postaládák szorongani kezdenek.

Ő az, aki a kormányzati kommunikációt nemcsak vezeti, hanem egy saját univerzumként működteti – plakátkampányokkal, nemzeti konzultációkkal és kreatív ellenségképekkel fűszerezve. Brüsszelt megállítja, Sorost elűzi, a migránsokat távoltartja – legalábbis kommunikációban.

Szóval amikor az amerikaiak azt mondták, hogy Rogán egy korrupciós rendszer „tervezője, megvalósítója és haszonélvezője”, akkor sok magyar csak bólintott: „Ja, hát ezt eddig is sejtettük.” A különbség csak annyi volt, hogy most ezt Washingtonból is megerősítették – legalábbis egy ideig.

Felkerül a lista

2025. január 7-én az Egyesült Államok – akkor még Biden elnök vezetésével – bejelentette, hogy Rogán Antal neve felkerült a globális Magnitsky-törvény alapján összeállított szankciós listára. Ez nem valami gasztronómiai toplista vagy celebverseny. Ez az a nemzetközi névsor, ahová a világ legsúlyosabb korrupciós, illetve emberi jogi visszaélései miatt kerülnek fel emberek.

És hogy miért került fel?

Mert – és most kapaszkodjunk meg – a hivatalos amerikai indoklás szerint Rogán „egy kiterjedt korrupciós rendszer elsődleges tervezője, megvalósítója és haszonélvezője” volt, miközben miniszteri pozícióját saját előnyére használta. A gyanú szerint a kabinetiroda nemcsak a kormány agya volt, hanem annak bankszámlája is – legalábbis a szürkezónás része.

A magyar kormány természetesen tagadott mindent, és úgy tekintette a szankciókat, mint egy gyenge politikai bosszú kísérletét. Mintha csak egy rosszindulatú szomszéd kárálna a kerítés túloldaláról.

És aztán… hopp, eltűnt

Aztán jött 2025. április 15. A Trump-adminisztráció visszatért a hatalomba, és a washingtoni széljárás hirtelen irányt váltott. Rogán Antal lekerült a listáról. Hivatalosan azzal az indokkal, hogy:

„A szankció fenntartása ellentétes lenne az Egyesült Államok külpolitikai érdekeivel.”

Magyarra fordítva: „Most már nem zavar minket.” Nem bocsánatkérés, nem új vizsgálat, csak egy adminisztratív mozdulat – mintha egy csirkét törölnénk ki a bevásárlólistáról, mert végül inkább halat veszünk.

Szijjártó Péter – a kormány szóvivői posztot is betöltő külügyminiszter – természetesen üdvözölte a döntést, és kijelentette, hogy „más szelek fújnak Washingtonban”. Valóban. Most épp szélcsend van, vagy legalábbis nem fúj annyira Rogán felé.

Valami nincs rendben

És itt jön a kérdés, amit nem lehet csak úgy a szőnyeg alá söpörni, bármilyen szép is az a szőnyeg:

Hogy történhet meg, hogy valaki felkerül a világ egyik legkomolyabb szankciós listájára – majd három hónap múlva lekerül onnan, mindenféle komoly indoklás nélkül?

Mert ha tényleg annyira megalapozatlan volt, miért került fel egyáltalán? És ha nem volt megalapozatlan, akkor most miért nem számít? És vajon hány ilyen név van még? Egyáltalán: ezek után mit ér egy ilyen lista?

Ez nem egyszerű diplomáciai baklövés. Ez inkább emlékeztet egy rosszul sikerült kabaréra, ahol a színészek elfelejtik a szöveget, de azért eljátsszák, hogy minden rendben. A közönség meg udvariasan nevet. Vagy inkább kínosan.

Zárszó helyett

Rogán Antal nincs többé a szankciós listán. Ez most tény. Mint ahogy az is tény, hogy a politika egyre kevésbé hasonlít jogállami sakkjátszmára, és egyre inkább olyan, mint egy zsúfolt kártyaparti egy zűrös presszóban, ahol mindenki csal, de néha valakit mégis lebuktatnak. Aztán elengedik. Mert „most épp nem érdekes.”

És nem csak nálunk van ez így. Ott sem feltétlenül jobbak a szabályok – csak máshogy vannak elmaszatolva. Egy másik kultúra, egy másik érdek, egy másik szándék – de ugyanaz a zavaros tükörkép.

Ez a történet nem jó döntés volt. Csak egy újabb emlékeztető arra, hogy a szankciók mögött is emberek vannak – politikusok, érdekcsoportok, üzletek. És ha ez így megy tovább, akkor ki tudja, milyen meglepetések várnak még ránk? Melyik név kerül fel legközelebb – vagy tűnik el – a semmiből?

A kérdés már nem az, hogy hol van a rend.
Hanem az, hogy melyik rendetlenséget hisszük el hitelesebbnek.