Ha van valami, amit a magyar diplomácia kivételesen jól tud, az az, hogy egy mondaton belül is képes meggyőzően képviselni két egymással homlokegyenest ellenkező álláspontot. Szijjártó Péter legutóbbi bejelentése szerint hazánk egy „kétoldalú gazdasági keretrendszerről tárgyal az Egyesült Államokkal” – ami első hallásra úgy hangzik, mint egy ígéretes kapcsolat kezdete. Csakhogy miközben a tárgyalóasztal egyik oldalán pezsgőt bontanak, a másikon éppen újabb vámokat vezetnek be Magyarországgal szemben, korrupciós aggodalmakra hivatkozva.

A helyzet kicsit olyan, mintha valaki első randin rózsát adna, majd diszkréten ráhúzna egy parkolási bírságot a partnered kocsijára. „Semmi személyes, csak üzlet” – mondaná az amerikai adminisztráció, miközben a „stratégiai barátság” képeslapja még frissen gőzölög.

Az USA nem finomkodik: közvetlenül megnevezik a magyar közbeszerzési rendszer problémáit, sőt, a szankciók bevezetését az EU-val szemben is részben Magyarország miatt indokolják. Ezzel szemben mi… nos, mi továbbra sem támogatjuk az EU ellenlépéseit az amerikai vámokra válaszul, mondván: az csak az európai fogyasztóknak lenne rossz. Micsoda lovagiasság!

Persze kérdés, meddig tartható fent az a külpolitikai taktika, amelyben egyszerre próbálunk jóban lenni Washingtonnal, Pekinggel, Moszkvával, és időnként Ankarával is – mindezt az EU tagság árnyékában. A „mindenkivel jóban, de senkivel sem őszintén” stratégiája talán rövid távon még működik, de a vámcédula végül úgyis megérkezik. Ahogy most is.

Ha ez valóban egy „kétoldalú gazdasági keretmegállapodás” kezdete, akkor talán nem ártana újradefiniálni, mit is értünk alatta. Mert jelenleg úgy tűnik: mi adjuk a keretet, és mások szabják ki rá a tartalmat – és az áfát.