Ma, április 22-én született Vlagyimir Iljics Lenin. E napon emlékezünk arra az emberre, aki nem csupán egy korszakot indított el, hanem egy egész évszázad árnyékát vetette rá a világra. Az illúziók embere volt – és az illúziók vesztesei mindannyian mi lettünk.

Lenin egy eszme zászlaját emelte magasba – az egyenlőség, a munkásosztály felszabadítása, az igazságos társadalom álma volt az, amit a marxizmusból kifacsart, majd a saját pragmatizmusával újraöntött. Mindez azonban már a kezdeteknél torzulni kezdett. A németekkel való titkos együttműködés – a híres „pecsételt vonat”, amelyen keresztül a háborús Oroszország egyik legfőbb ellensége segítette hatalomra – nem csupán taktikai húzás volt, hanem a forradalmi erkölcs súlyos árulása. Ez nem egyszerű politikai manőver volt, hanem szövetkezés az ellenséggel a saját népe sorsa ellenében.

Az októberi forradalom így nem egy nép forradalma volt, hanem egy kisebbség puccsa, amely Lenin irányításával brutális következetességgel söpörte el a pluralizmus lehetőségét. Az eszméből rendszer lett, a rendszerből gépezet – és a gépezetből rettenet. Sokan próbálják ma Lenin személyét elválasztani a későbbi diktatúrától, mintha ő csak az alapokat rakta volna le, és a véres következmények már mások – főként Sztálin – nevéhez fűződnének. Ám ez nem igaz. A megtorlások, a véres elnyomás, az ellenzék teljes felszámolása – ezek már Lenin idején elkezdődtek. A vörös terror, a cári család lemészárlása, a koncentrációs táborok első változatai, a cenzúra és a politikai üldözés rendszerszintű bevezetése – mind az ő aktív irányítása alatt történtek. Aki nem állt mellé, aki kérdezett, kételkedett, vagy egyszerűen csak nem volt elég lelkes, az rosszul végezte.

És nem felejthetjük el: Sztálint is ő választotta ki. Tudatosan, meggyőződésből. Nem ellenfelet látott benne, hanem folytatót – és ebben nem is tévedett.

Én magam még megéltem e rendszer utolsó éveit – mint fiatal diák a Szovjetunióban, a szétesés előestéjén. Látogattam a Vörös teret, és ott láttam a mauzóleum előtt várakozó tömeget: arcokon áhítat, parancs vagy szokás formálta. Önkéntesnek mondott sorban állás – valójában a rendszer utolsó rituáléja. Aztán pár év múlva, amikor újra látogattam Moszkvát, már csak néhány eltévedt turista bóklászott a márványkripta előtt.

És mégis, ma újra éled. A Lenin-mauzóleum előtt ismét hosszú sorok kígyóznak – különösen születésének és halálának évfordulóján. Évente mintegy félmillió ember látogatja meg a sírhelyet. A látogatók vörös zászlókkal és Lenin portréival érkeznek, sokszor nem nosztalgiából, hanem eszmei hitből, vagy éppen politikai meggyőződésből. A sorokban nemcsak az idősebb generációk állnak, hanem fiatalok is, akik talán már nem emlékeznek a rendszer valódi arcára – vagy éppen sosem ismerték meg.

A populisták, akik új ellenségeket keresnek, újra előveszik a régi jelszavakat: nép, igazság, rend. Mintha az eszmék újra aktuálisak lennének, mintha nem tanultunk volna semmit abból a száz évből, amely milliók szenvedését hozta. De ezek az eszmék nem építkeztek soha. Sehol nem valósult meg az a társadalom, amit Lenin hirdetett – csak diktatúrák, csöndes félelem, pártközponti igazság.

Ne felejtsük el: a kommunista eszme – csakúgy, mint a fasizmus – mindig a „nép” nevében, a „nép javára” hivatkozik. Mindkettő totalitárius ideológia, amely a kollektív boldogság ígéretével kezd, és egyéni tragédiák ezreivel végződik. A különbségek sokszor inkább stilárisak és retorikaiak, semmint gyakorlatiak. Mindkettő elnyom, üldöz, és ha kell, öl – a „magasabb cél” nevében. És mindkettő megfosztja az embert a legfontosabbtól: a szabadságtól.

Lenin rendszere nemcsak egy történelmi korszak, hanem egy intő mementó. Egy figyelmeztetés: az eszmék, ha elvágják magukat az emberi méltóságtól, ha nem hagynak teret a szabadságnak, csak eszközök a hatalom megszerzésére. És a történelem nem bocsát meg, ha nem tanulunk.