Ma végre fellélegezhet az ország. A Föld is megállt egy pillanatra a tengelye körüli forgásban, mikor a hír kipattant: Gyurcsány Ferenc lemondott. Vége. Ennyi volt. Lemondott, visszavonult, kiszállt, elvált. Még egy búcsúcsókot sem dobott a nemzetnek, csak eloldalgott. És mi maradt utána? Egy felgyújtott tévé székház? Egy retorikai bomba az őszödi kerti partik emlékére? Vagy csak az a mondat, amit még a sarki fűszeres is fúj álmából felverve: "Hazudtunk reggel, éjjel meg este."

Hogy hallotta-e valaki valaha a teljes beszédet? Ugyan már. Minek azt meghallgatni, mikor ott van a kivonat, az instant ítélet, a kapszulába zárt kollektív düh. A magyar választó többsége – hánynan is tízből? nyolcan? kilencen? – zsigerből gyűlöli Gyurcsányt. Nem azért, amit tett, hanem azért, amit mondtak róla, hogy tett. Nem az igazság fájt, hanem az, hogy kimondta.

Mert mi, magyarok, szeretjük a meseországot. Ahol a vezető atya halkan duruzsolja a gazdasági sikerek mantráját, miközben a hátunk mögött épp eladja az utolsó villanykörtét is. De nem baj, csak ne mondja meg, hogy hazudott. Mert azt mi nem tűrjük. Az igazság nálunk trágárság.

És most, hogy a Patás Ördög levonult a színről, minden rendbe jön? Ugyan. Orbán Viktor kommunikációs gépezete az elmúlt másfél évtizedet Gyurcsány démonizálására alapozta. Tetszettek volna mást választani, mondhatnánk, de úgy tűnik, minden szektának kell egy Sátán, hogy működjön a liturgia.

És mi lesz most, hogy eltűnik a pokolból szalajtott bűnbak? Megérkezik az új messiás – Magyar Péter. Ugyanabból a receptből főz: frázisokból, hitekbe csomagolt haragból, „megmondjuk az igazat, de nem nézzük a részleteket” típusú kommunikációból. Ő is tudja: a népnek nem program kell, hanem történet. És ha a történetben van egy új patás, még jobb. Mert a kör bezárul, az ima folytatódik, csak másik szószékről.

Gyurcsány elment. A szekta maradt. A vak hitek, a közhelyes utálatok, a megszentelt frázisok. "Gyurcsány miatt van ez az egész!" – hangzik majd még évekig, miközben már azt se tudják, ki is volt ő pontosan. Csak az marad: a név. Egy politikai kriptaszökevény, aki nélkül lehet, hogy meg kéne próbálni gondolkodni is. De az már munka. És az nem jár egyéni listán.

Viszlát, Patás. A pokol most egy kicsit csendesebb lesz. Vagy csak várjuk, hogy megint legyen kit gyűlölni.

Addig is kitalálunk valamit. Ha más nem, majd gyűlöljük egymást – az legalább házon belül olcsóbb.

Ma van a napja. A nap, amikor nyolcvan évvel ezelőtt Reims városában, egy füstszagú katonai főhadiszálláson Alfred Jodl tábornok aláírta a megadást. Egy birodalom halt meg, amely milliókat gyilkolt, családokat tépett szét, kontinenseket égetett hamuvá. A Harmadik Birodalom vége volt ez – de nem a gyűlöleté, nem az emberi kegyetlenség végső felszámolása. Az talán soha nem jön el.

Nyolcvan év. Egy emberélet. Ennyi idő telt el azóta, hogy az emberiség legalább egy pillanatra azt hihette: tanult. Hogy soha többé.

És mégis: az emlékművek alatt a gyűlölet újraéled. Az ország, amely egykor felszabadítóként vonult végig Európán, ma újra megszálló. Az a nemzet, amely magát a fasizmus örök ellenségének nevezte, most gyermekeket bombáz, városokat rombol, és hazugságokkal takarja el a valóságot.

Az emberiség ma is háborúzik. Szíria porban fekszik. Gázában gyerekek alszanak halott szülők teste alatt. Ukrajna földje ismét vérrel ázott. Indiában és Pakisztánban az ősrégi sérelmek újra pengévé kovácsolódnak. Izrael és a palesztinok évszázados gyűlölete ismét lángra kapott.

A föld különböző pontjain lángoló háborúk mögött azonban most egy új, félelmetes minta rajzolódik ki: ezek közül négy ország atomfegyverrel rendelkezik. Soha nem volt ennyi aktív konfliktus egyszerre olyan nemzetek között, amelyek a világ pusztulásához elegendő arzenált tartanak a kezükben.

És ott van az ötödik: az Egyesült Államok, amelyet hosszú ideig a világ egyensúlyának garanciájaként emlegettek. De az utóbbi húsz év azt bizonyítja: nem a béke őreként lépett fel, hanem mint a konfliktusok egyik főszereplője. Irak, Afganisztán, Líbia, Szíria – hosszú a sor. A rend, amit ígért, gyakran a romokon épült, és a demokrácia, amiről beszélt, nem ritkán fegyverek csövéből szólt.

És ma? Egyetlen ember politikai ambíciója elég volt ahhoz, hogy az egész világ elbizonytalanodjon. Egy ország, amely a szabadság jelképének mondta magát, mára önnön múltjával küzd. Elfordul a szövetségeseitől, elzárkózik a világtól. A világ többé nem tudja, ki őrzi a békét – vagy egyáltalán: létezik-e még ilyen fogalom.

Négy atomhatalom háborúban áll. És mindegyik más-más okkal. A világ olyan törékeny lett, hogy elég egyetlen mozdulat. Egyetlen gombnyomás. És nincs tovább.

Mit tanultunk?

Talán csak annyit, hogyan lehet gyorsabban ölni. Hogyan lehet az igazságot új csomagolásban hazudni, a felelősséget áttolni, és a gonoszt új zászlók alatt ünnepelni. Úgy tűnik, nem a történelem ismétli önmagát – mi vagyunk azok, akik képtelenek kilépni a saját árnyékunkból.

Ez az évforduló nemcsak a múlt emléke. Ez a jelen vészharangja is. A halottak nem tudnak kiáltani, de mi, az élők, még írhatunk, beszélhetünk, emlékeztethetünk. Mert ha már a szörnyűségeket nem tudtuk elkerülni – legalább a feledést igen.

Ma nem csak egy újabb gyertya kerül a tortára, hanem egy újabb érv amellett, hogy az idő múlása sem tudja mérsékelni a gondolat erejét – különösen akkor, ha az egyenlőségről szól.

Lehet, hogy a neved nem szerepel a bulvármagazinok címlapján. Nem vagy celeb, nem járod vörös szőnyegeket, és nem szponzorál téged semmilyen energiaszelet.
De amit teszel, az sokkal maradandóbb.

Mert amikor a világ azon vitázik, hány százalék jár a leggazdagabb egy százaléknak, te türelmesen leülsz, előveszed a 200 éves adatsorokat, és azt mondod: "Vizsgáljuk meg ezt történetileg."

Köszönjük, hogy nemcsak grafikonokat, hanem reményt is rajzoltál nekünk – még ha azt progresszív adókulcsokban és újraelosztásban csomagoltad is.

Egy olyan világban, ahol a gazdagok még mindig gazdagabbak, te azt mondod: "Lehet másként is."
És bár a legtöbben inkább reality show-t néznek, mint francia közgazdaságtant olvasnak, mégis eljutottál hozzájuk – mert a valóság előbb-utóbb utoléri a statisztikát.

Legyen ez az év is olyan termékeny, mint egy adatbázis Svédországról 1840-ből, és olyan emlékezetes, mint a pillanat, amikor valaki tényleg végigolvassa az Ideológiát.

Jó egészséget, új gondolatokat – és ha lehet: egy kicsit igazságosabb világot is.

Üdvözlettel,
egy hálás olvasó a világ túladóztatott feléből 😊

📚 És ha valaki még nem olvasta volna:

👉 A Brief History of Equality elérhető itt:
https://www.amazon.com/Brief-History-Equality-Thomas-Piketty/dp/0674273559

🧾 Záró megjegyzés:

Könyveit külön szeretettel ajánlom a magyar gazdaság agytrösztjeinek – ha már az ajándékba kapott Economics for Dummies továbbra is olvasatlanul porosodik a polcon. 😉📘

Ma ismét történt valami egészen rendkívüli. Nem, nem a gazdaság tért magához – az éppenséggel újra egyet csusszant lefelé az EU-s ranglistán, mint egy elszakadt sílift a Mátrában. A valódi „történés” egy mikrofon mögött zajlott: Szijjártó Péter megnyugtatott mindenkit, hogy Magyarország rövid időn belül szuper gazdasági eredményeket fog elérni. Már szinte tapsoltam is, csak aztán ráeszméltem, hogy nem egy mesedélutánon vagyunk az oviban, hanem a valóságban – még ha ezt egyre nehezebb is megkülönböztetni a kormányzati kommunikációtól.

A statisztikák szerint – és ezek valahogy mindig elrontják a hangulatot – hazánk gazdasági teljesítménye csökkent, miközben minden más EU-tagállam képes volt legalább minimálisan nőni. De ne aggódjunk, hiszen jönnek a kínai gigaüzemek, az elektromos autók, és Nagy Márton, aki szintén optimista. Ő az a gazdasági mágus, aki minden alkalommal elmondja, hogy a második félévben majd visszajön a növekedés, csak most még ne nézzünk oda, mert a varázslat készül. És persze, még mindig nem volt ideje elolvasni azt a bizonyos könyvet, amit a Ryanair vezére ajándékozott neki – pedig abban állítólag van néhány tipp a működő piacgazdaságra.

És akkor jön a főmágus: Orbán Viktor, aki februárban már kijelentette, hogy „2025 a gazdasági áttörés éve lesz”. Sőt, ha minden jól megy, akkor a minimálbér ezer euró, az átlagfizetés egymillió forint lehet. Mert miért is ne? Ha már a valóság nem engedelmeskedik, legalább a mikrofon előtt legyen rend. A számok ugyan mást mutatnak, de a szavakban már dübörög a gazdaság – csak sajnos nem a boltban, hanem a sajtótájékoztatón.

A valóság ezzel szemben olyan, mint egy üres pénztárca hónap végén: bosszantóan konkrét. Az infláció makacs, a forint gyenge, a beruházások pedig úgy tűnnek el, mint választás után az ígéretek. De hát kit érdekel mindez, amikor jövőre választások lesznek?

És itt lép be a klasszikus politikai kígyóbűvölés. A recept egyszerű: adj el egy nagy álmot, ismételd el sokszor, hintsd meg néhány statisztikai féligazsággal, és már kész is a csodaváró közhangulat. Nem baj, ha a gazdaság épp a padlón fekszik, ha közben azt mondják, hogy „ez csak a fellendülés előtti megtorpanás”.

Ami azt illeti, ez a fajta gazdasági kígyóbűvölés nem új keletű. Ez már bő másfél évtizede megy, mióta a narancssárga logó mögül kiindulva a Fidesz átvette a kormányrudat. Akkoriban azt ígérték: rend lesz, növekedés lesz, magyar modell lesz. Lett is – leginkább kommunikációs szinten. A gyakorlatban pedig kialakult az a jól ismert stratégia: ha baj van, mondjuk azt, hogy mindjárt jobb lesz. Ha meg nem jobb, akkor biztos Brüsszel, a háború vagy Soros a hibás.

A lakosság pedig már lassan immunis, de azért valahol mélyen még mindig reméli, hogy talán idén tényleg megtörténik a nagy áttörés. És miért ne hinné? Hiszen eddig mindig bejött. Nem a gazdasági csoda, persze – az valahogy mindig elmaradt –, hanem a trükk maga: a választások előtt jött egy kis pénzosztás, egy kis rezsiháború, néhány hangzatos bejelentés, és máris újra ott volt a kétharmad, mint egy jól betanult bűvészmutatványban. A show ment tovább.

Ez a Fidesz-féle gazdaságpolitika: nem annyira tervezés, mint inkább hosszútávú varázslat. Egy illúzió, amit már annyiszor ismételtek, hogy szinte valósággá vált – legalábbis a propagandában. A szakértők persze újra és újra próbálnak szólni, hogy „gyerekek, ez így nem fog menni” – de ők csak a show-t rontják. A kormányzatnak megvan a maga közönsége, akihez nem adatokkal, hanem érzésekkel kell beszélni. „Nem a számok számítanak, hanem a haza sorsa!” – és közben az infláció, a beruházási volumen, a forintárfolyam már csak a gonosz háttérzene.

És persze ne felejtsük el a „csodafegyvert”: az árstoppot. Ez volt az a húzás, amire azt mondták: „íme, megvédjük a családokat!”. Hogy közben eltűntek a termékek a polcokról, felborult a piac, és a gazdaság úgy viselkedett, mint egy rosszul beállított automataváltó – az már csak a mellékhatás volt. De a lényeg, hogy papíron csökkent az infláció (egy darabig), és lehetett mutogatni: „látjátok, működik!” Egy újabb epizód a „féligazságokkal fűszerezett bűvészmutatvány” sorozatban.

A csoda várható időpontja továbbra is titkos, de biztosan „rövid időn belül”. Esetleg pont a választások előtt. Véletlenül. Ha nem is lesz szuper gazdasági eredmény, legalább lesz szuper kommunikáció. Addig is marad a jól ismert előadás: díszletek, füstgépek, mosolygó politikusok, és a háttérben egy recsegő gazdaság, amelyről mindenki tudja, hogy a taps nem menti meg.

Zárásként: a kormány szerint minden rendben lesz. A valóság szerint... hát, az már egy másik műsor. De amíg elég sokan elhiszik, hogy a kígyóbűvölés működik, addig talán nem is kell csoda. Elég a látszat.
És ha valamiért mégsem jönne be idén sem, hát majd jövőre. Vagy azután. Vagy választás után. Úgyis ismerjük már a történetet.

Mert Orbán Viktor megígérte, hogy minden jobb lesz. És ha ő mondja – akkor majdnem olyan, mintha már úgy is lenne.

„Az oroszok már a spájzban vannak” – mondták egykoron ironikusan egy magyar filmben, amikor a helyzet már annyira reménytelen volt, hogy az ember csak nevetni tudott a saját végzetén. Nos, úgy tűnik, 2025-ben ismét elérkeztünk egy ilyen ponthoz – csak most nem egy vígjátékban, hanem a geopolitika véresen komoly színpadán.

Donald Trump, Amerika meg nem értett nagyvezére, új béketervet hozott a világ elé, amely – kapaszkodjunk meg – lényegében feladná Ukrajnát az oroszoknak. Ja, hogy ezt szebben csomagolták be? Természetesen: „a frontvonalak befagyasztása”, „szankciók enyhítése”, „biztonsági garanciák” – olyan szavak ezek, amik jól hangzanak egy sajtótájékoztatón, de a valóságban annyit érnek, mint esőkabát a cunamiban.

A terv lényegében három pontban összefoglalható:

• Oroszország megtarthatja, amit már ellopott.

• Ukrajna nem csatlakozhat NATO-hoz, nehogy a szomszédságban valaki rosszul érezze magát.

• Enyhítsünk Oroszország szankcióin, cserébe egy békének nevezett diktátumért.

1938, kedves olvasóim, 1938.
Nevetünk? Mert ismerős. Akkor a müncheni egyezmény keretében a nagyhatalmak Hitler kedvében jártak azzal, hogy odadobták neki a Szudéta-vidéket – persze mindezt a „béke érdekében”. Chamberlain diadalmasan lengette a papírt: „Béke a mi időnkben!” – és alig egy év múlva a világ lángokban állt.

Most ugyanezt játsszuk újra, csak más szereplőkkel: Trump a modern Chamberlain, Putyin a XXI. század diktátor-karaktere, Ukrajna pedig a cserélhető zseton az asztalon. A különbség? Akkor legalább volt valami halvány szégyenérzet. Most? Csak hideg számítás.

De hogy teljes legyen a kép: nem elég, hogy Ukrajnát odadobják a medvének, az USA még ki is fosztaná azt, ami megmaradna belőle.
Miközben Trumpék a békéről szónokolnak, a háttérben gőzerővel készítik elő az "újjáépítési" szerződéseket, amelyek valójában arról szólnak, hogy az ukrán ritkaföldfém-készleteket, lítiumot, titánt és nikkelt amerikai cégek kaparintsák meg. Természetesen "piaci alapon", "a demokrácia újjáépítése érdekében", meg amit ilyenkor mondani szokás.

Ismerős? Hát persze!
Emlékezzünk csak Irak "felszabadítására" — ahol a demokrácia exportja után csodálatos véletlenek sorozata folytán a Halliburton és más jól értesült cégek kapták a többmilliárd dolláros „újjáépítési” szerződéseket. Tankok, olajkutak, rekonstrukciós tervek – meg persze a szabad piac szelleme, amit az irakiak számlájára írtak fel.
Most ugyanezt a forgatókönyvet írják újra Ukrajnában: csak most ritkaföldfémekkel, és szomorúbb, lepusztultabb díszletek között.

A demokrácia?
Csak egy címke a dobozon.
Belül mindig ugyanaz a régi árucikk lapul: háború nyereségért, mások kárára.

Ha Ukrajna elfogadja ezt a „béketervet”, akkor a történelem újraírja önmagát – de most még cinikusabban, még profitorientáltabban.
Az üzenet világos lesz: az agresszió kifizetődő, a szuverenitás eladó, és a demokrácia egy üzleti márkanév, amit akkor veszünk elő, ha épp jól jön.

Az oroszok már a spájzban vannak. És valaki még kulcsot is adott nekik.

Orbán Viktor eldicsegette, hogy Donald Trump rendszeresen kérdezi tőle, mikor lépünk már ki az EU-ból. Miniszterelnökünk persze úgy adta elő, mintha Trump telefonja egyfajta dicsőségfal lenne, amely bizonyítja, hogy őt – egy kis magyarországi község nagyra nőtt fiát – még az amerikai elnök is rendszeresen zaklatja fontos kérdéseivel.

Orbán Viktor úgy állítja be, mintha Trump valóban világpolitikai tényezőként tekintene rá, akinek egyetlen leggyintése is elég lenne ahhoz, hogy átrajzolhatja Európa térképét. Viktor meg büszkén meséli ezt a pilisvörösvári lakossági fórumon, mintha Trump már csak az ő válaszára várna, hogy nekikezdjen újraépíteni az Atlanti-óceán túloldalán „nagy és erős” Amerikáját. Valójában azonban ez inkább hasonlít arra a helyzetre, amikor a kisgyerek dicsekszik, hogy a suli legmenőbb diákja néha megkérdezi tőle, mikor lesz már bátorsága elszívni az első cigarettáját. Trump kérdése egyszerre kedves és abszurd, Viktor válasza pedig – miszerint majd kilépünk, ha „jobb lesz kint, mint bent” – épp olyan ködös, mint amilyenek a közbeszerzési szerződések az utóbbi években.

Orbán azt próbálja sugallni, hogy Putyin és Trump között ő a híd, a globális politikai sakkjátszma egyik kulcsfigurája, de valójában legfeljebb egy „poleznij idiot” lehet mindkettő szemében. Putyin ezt a szerepet már rég kiosztotta neki, Trump esetében pedig még csak az sem biztos, hogy saját ötletekről van szó. Könnyen lehet, hogy Trump is csak Putyin ukáza alapján kérdezgeti Viktort az EU-tagságunkról. Ha pedig nem, akkor az még rosszabb – mert akkor Trump nemcsak Putyin hasznos idiótája, hanem egyenesen az embere, aki aktívan dolgozik Európa meggyengítésén és szétesésén, és közben keresi és támogatja azokat az európai "erős embereket", akik segítenek neki végbevinni ezt a tervet.

Mindezek fényében Orbán EU-val kapcsolatos nyilatkozatai nem meglepőek. Ő maga vallotta be, hogy az EU-tagságunk pusztán üzleti döntés számára, addig maradunk bent, amíg neki személyesen megéri. Az igazán érdekes kérdés viszont az, hogy az Európai Unió miért tűri még mindig ezt a folyamatos fenyegetőzést és zsarolást, az állandó vétózgatást, keresztbe tevést és az EU működésének szándékos akadályozását. Talán ideje lenne végre fordítani a dolgon: nem Viktor vezetné ki Magyarországot az EU-ból, hanem az EU köszönné meg a részvételt, és udvariasan megmutatná Viktornak az ajtót, mint egy vendégnek, aki túl sokáig maradt, és közben még a házigazda kanapéjára is sáros csizmában mászott fel.

Meddig tűri még az EU, hogy Orbán – az unió keleti trollja – folyamatosan játssza ezt a megalázó játékot? Talán éppen ideje lenne az EU-nak megmutatnia, hogy az egység nem egy üres szlogen. Ha Orbán Viktor valóban világpolitikai tényező akar lenni, akkor engedjük el végre: hadd próbálja meg Trump oldalán – az Egyesült Államok 52. tagállamaként.

Valahol egy párhuzamos univerzumban bizonyára működik az a világ, ahol a közgazdaságtan alapjai még számítanak valamit. De nem nálunk. Itt, a 2025-ös valóságban a Bitcoin árfolyama nem azért szárnyal, mert hirtelen mindenki ráébredt volna a technológiai áttörés nagyszerűségére, hanem mert Donald J. Trump úgy döntött, hogy ismét beleáll a Fed elnökébe, mint macska a plédbe.

Mert mi is történt? Trump – akinek gazdasági gondolkodása leginkább egy TikTok-videó mélységével vetekszik – nekiment Jerome Powellnek. Mert ugye a kamatlábak túl magasak. Mert szerinte. Mert ő úgy érzi. És amikor az exelnök „érez valamit”, a piac rángatózni kezd, mint egy túlfeszített videojáték-karakter.

És mit tesz ilyenkor a befektető? Pánikba esik – vagy épp ellenkezőleg, menekül a józan ész elől, és Bitcoint vesz. Mert ha már minden bizonytalan, legalább valami tényleg instabilat válasszunk, nem?

A Bitcoin így most újra repül. De nem a technológiai forradalom vagy a pénzügyi tudatosság szárnyain – hanem a politikai zűrzavar légáramlatain, és egy olyan ember tweetjein, aki a saját golfklubját is monetáris eszköznek gondolja.

Az árfolyam több mint két hónapja nem látott csúcsra ugrott – csak mert Trump megsértődött. Sértődöttségi index alapján már rég kétszámjegyű inflációban lennénk. És persze nem maradhatott el az ikonikus kijelentés sem: “Jerome Powell is a disaster. Big mistake keeping him. Sad!” – ami egyébként a világ egyik legnagyobb pénzügyi központjának vezetőjéről szól. Csak úgy, kedden délelőtt.

És itt vagyunk mi, nézők, a virtuális páholyban. Nézzük, ahogy a világ a Bitcoinba kapaszkodik, miközben Trump újra és újra meghúzza a ravaszt a gazdasági orosz rulett fegyverén. Hányszor lehet kattintani, mielőtt eldördül?

Egy biztos: én nem teszem a pénzemet sem a Bitcoinba, sem Trump gazdaságpolitikai zseniálkodásába.

Mert míg az egyik egy spekulációs lufi, a másik egy lufi, ami azt hiszi, hogy gazdaságpolitikus. A különbség csupán annyi, hogy a Bitcoin legalább nem tweetel vissza, amikor elveszítem rajta a pénzem. Trump viszont igen – hatszor egymás után, caps lockban, és közben arról győzköd, hogy minden tökéletes, mert ő azt mondta. És nála az önhit nem is határozottság kérdése – az az alapértelmezett beállítás.

A Bitcoinban legalább van valami technológiai romantika. Egy digitális arany, decentralizált álom, kriptográfiai ígéret a szabadságra. Trump viszont a múlt szivacsa: magába szívja a figyelmet, a bizalmat, és kinyom belőle valami abszurd, narancsszínű realitástorzulást. Egy férfi, aki azt hiszi, hogy ha elégszer ismétli a big, beautiful economy szókapcsolatot, attól lesz GDP-növekedés.

És mégis – a piac, ez a labilis kamasz, amely hol a félelmeire, hol a mémekre hallgat – elhiszi neki. Legalábbis egy ideig. Aztán, amikor a lufi kipukkad, ugyanazok a képernyőkön látjuk a BREAKING: Bitcoin Crashes és a Trump Denies Responsibility feliratokat.

Addig pedig újra és újra meghúzzuk azt a bizonyos ravaszt. Mert ez már nem gazdaságpolitika. Ez reality show. És mi vagyunk benne a statiszták – vagy a vesztesek.

Ma, április 22-én született Vlagyimir Iljics Lenin. E napon emlékezünk arra az emberre, aki nem csupán egy korszakot indított el, hanem egy egész évszázad árnyékát vetette rá a világra. Az illúziók embere volt – és az illúziók vesztesei mindannyian mi lettünk.

Lenin egy eszme zászlaját emelte magasba – az egyenlőség, a munkásosztály felszabadítása, az igazságos társadalom álma volt az, amit a marxizmusból kifacsart, majd a saját pragmatizmusával újraöntött. Mindez azonban már a kezdeteknél torzulni kezdett. A németekkel való titkos együttműködés – a híres „pecsételt vonat”, amelyen keresztül a háborús Oroszország egyik legfőbb ellensége segítette hatalomra – nem csupán taktikai húzás volt, hanem a forradalmi erkölcs súlyos árulása. Ez nem egyszerű politikai manőver volt, hanem szövetkezés az ellenséggel a saját népe sorsa ellenében.

Az októberi forradalom így nem egy nép forradalma volt, hanem egy kisebbség puccsa, amely Lenin irányításával brutális következetességgel söpörte el a pluralizmus lehetőségét. Az eszméből rendszer lett, a rendszerből gépezet – és a gépezetből rettenet. Sokan próbálják ma Lenin személyét elválasztani a későbbi diktatúrától, mintha ő csak az alapokat rakta volna le, és a véres következmények már mások – főként Sztálin – nevéhez fűződnének. Ám ez nem igaz. A megtorlások, a véres elnyomás, az ellenzék teljes felszámolása – ezek már Lenin idején elkezdődtek. A vörös terror, a cári család lemészárlása, a koncentrációs táborok első változatai, a cenzúra és a politikai üldözés rendszerszintű bevezetése – mind az ő aktív irányítása alatt történtek. Aki nem állt mellé, aki kérdezett, kételkedett, vagy egyszerűen csak nem volt elég lelkes, az rosszul végezte.

És nem felejthetjük el: Sztálint is ő választotta ki. Tudatosan, meggyőződésből. Nem ellenfelet látott benne, hanem folytatót – és ebben nem is tévedett.

Én magam még megéltem e rendszer utolsó éveit – mint fiatal diák a Szovjetunióban, a szétesés előestéjén. Látogattam a Vörös teret, és ott láttam a mauzóleum előtt várakozó tömeget: arcokon áhítat, parancs vagy szokás formálta. Önkéntesnek mondott sorban állás – valójában a rendszer utolsó rituáléja. Aztán pár év múlva, amikor újra látogattam Moszkvát, már csak néhány eltévedt turista bóklászott a márványkripta előtt.

És mégis, ma újra éled. A Lenin-mauzóleum előtt ismét hosszú sorok kígyóznak – különösen születésének és halálának évfordulóján. Évente mintegy félmillió ember látogatja meg a sírhelyet. A látogatók vörös zászlókkal és Lenin portréival érkeznek, sokszor nem nosztalgiából, hanem eszmei hitből, vagy éppen politikai meggyőződésből. A sorokban nemcsak az idősebb generációk állnak, hanem fiatalok is, akik talán már nem emlékeznek a rendszer valódi arcára – vagy éppen sosem ismerték meg.

A populisták, akik új ellenségeket keresnek, újra előveszik a régi jelszavakat: nép, igazság, rend. Mintha az eszmék újra aktuálisak lennének, mintha nem tanultunk volna semmit abból a száz évből, amely milliók szenvedését hozta. De ezek az eszmék nem építkeztek soha. Sehol nem valósult meg az a társadalom, amit Lenin hirdetett – csak diktatúrák, csöndes félelem, pártközponti igazság.

Ne felejtsük el: a kommunista eszme – csakúgy, mint a fasizmus – mindig a „nép” nevében, a „nép javára” hivatkozik. Mindkettő totalitárius ideológia, amely a kollektív boldogság ígéretével kezd, és egyéni tragédiák ezreivel végződik. A különbségek sokszor inkább stilárisak és retorikaiak, semmint gyakorlatiak. Mindkettő elnyom, üldöz, és ha kell, öl – a „magasabb cél” nevében. És mindkettő megfosztja az embert a legfontosabbtól: a szabadságtól.

Lenin rendszere nemcsak egy történelmi korszak, hanem egy intő mementó. Egy figyelmeztetés: az eszmék, ha elvágják magukat az emberi méltóságtól, ha nem hagynak teret a szabadságnak, csak eszközök a hatalom megszerzésére. És a történelem nem bocsát meg, ha nem tanulunk.