Ma, április 22-én született Vlagyimir Iljics Lenin. E napon emlékezünk arra az emberre, aki nem csupán egy korszakot indított el, hanem egy egész évszázad árnyékát vetette rá a világra. Az illúziók embere volt – és az illúziók vesztesei mindannyian mi lettünk.

Lenin egy eszme zászlaját emelte magasba – az egyenlőség, a munkásosztály felszabadítása, az igazságos társadalom álma volt az, amit a marxizmusból kifacsart, majd a saját pragmatizmusával újraöntött. Mindez azonban már a kezdeteknél torzulni kezdett. A németekkel való titkos együttműködés – a híres „pecsételt vonat”, amelyen keresztül a háborús Oroszország egyik legfőbb ellensége segítette hatalomra – nem csupán taktikai húzás volt, hanem a forradalmi erkölcs súlyos árulása. Ez nem egyszerű politikai manőver volt, hanem szövetkezés az ellenséggel a saját népe sorsa ellenében.

Az októberi forradalom így nem egy nép forradalma volt, hanem egy kisebbség puccsa, amely Lenin irányításával brutális következetességgel söpörte el a pluralizmus lehetőségét. Az eszméből rendszer lett, a rendszerből gépezet – és a gépezetből rettenet. Sokan próbálják ma Lenin személyét elválasztani a későbbi diktatúrától, mintha ő csak az alapokat rakta volna le, és a véres következmények már mások – főként Sztálin – nevéhez fűződnének. Ám ez nem igaz. A megtorlások, a véres elnyomás, az ellenzék teljes felszámolása – ezek már Lenin idején elkezdődtek. A vörös terror, a cári család lemészárlása, a koncentrációs táborok első változatai, a cenzúra és a politikai üldözés rendszerszintű bevezetése – mind az ő aktív irányítása alatt történtek. Aki nem állt mellé, aki kérdezett, kételkedett, vagy egyszerűen csak nem volt elég lelkes, az rosszul végezte.

És nem felejthetjük el: Sztálint is ő választotta ki. Tudatosan, meggyőződésből. Nem ellenfelet látott benne, hanem folytatót – és ebben nem is tévedett.

Én magam még megéltem e rendszer utolsó éveit – mint fiatal diák a Szovjetunióban, a szétesés előestéjén. Látogattam a Vörös teret, és ott láttam a mauzóleum előtt várakozó tömeget: arcokon áhítat, parancs vagy szokás formálta. Önkéntesnek mondott sorban állás – valójában a rendszer utolsó rituáléja. Aztán pár év múlva, amikor újra látogattam Moszkvát, már csak néhány eltévedt turista bóklászott a márványkripta előtt.

És mégis, ma újra éled. A Lenin-mauzóleum előtt ismét hosszú sorok kígyóznak – különösen születésének és halálának évfordulóján. Évente mintegy félmillió ember látogatja meg a sírhelyet. A látogatók vörös zászlókkal és Lenin portréival érkeznek, sokszor nem nosztalgiából, hanem eszmei hitből, vagy éppen politikai meggyőződésből. A sorokban nemcsak az idősebb generációk állnak, hanem fiatalok is, akik talán már nem emlékeznek a rendszer valódi arcára – vagy éppen sosem ismerték meg.

A populisták, akik új ellenségeket keresnek, újra előveszik a régi jelszavakat: nép, igazság, rend. Mintha az eszmék újra aktuálisak lennének, mintha nem tanultunk volna semmit abból a száz évből, amely milliók szenvedését hozta. De ezek az eszmék nem építkeztek soha. Sehol nem valósult meg az a társadalom, amit Lenin hirdetett – csak diktatúrák, csöndes félelem, pártközponti igazság.

Ne felejtsük el: a kommunista eszme – csakúgy, mint a fasizmus – mindig a „nép” nevében, a „nép javára” hivatkozik. Mindkettő totalitárius ideológia, amely a kollektív boldogság ígéretével kezd, és egyéni tragédiák ezreivel végződik. A különbségek sokszor inkább stilárisak és retorikaiak, semmint gyakorlatiak. Mindkettő elnyom, üldöz, és ha kell, öl – a „magasabb cél” nevében. És mindkettő megfosztja az embert a legfontosabbtól: a szabadságtól.

Lenin rendszere nemcsak egy történelmi korszak, hanem egy intő mementó. Egy figyelmeztetés: az eszmék, ha elvágják magukat az emberi méltóságtól, ha nem hagynak teret a szabadságnak, csak eszközök a hatalom megszerzésére. És a történelem nem bocsát meg, ha nem tanulunk.

1933. április 19. – Egy korszakváltó nap

Vannak dátumok, amelyek csendesen kerülnek be a történelemkönyvek lábjegyzeteibe, és vannak olyanok, amelyek megrázzák a világ pénzügyi rendszerét. 1933. április 19. az utóbbiak közé tartozik. Ezen a napon Franklin D. Roosevelt amerikai elnök bejelentette, hogy az Egyesült Államok kilép az aranyalapból. Egyetlen tollvonással megszüntette az aranyhoz rögzített dollár korszakát, és ezzel – bár akkor még kevesen látták át – útjára indította a modern fiat pénzrendszert.

A „fiat pénz” (latinul: „legyen!”) olyan pénz, amelyet nem arany vagy más fizikai érték fedez, hanem kizárólag az állam és a közösség bizalma. Egyszerűbben fogalmazva: a pénz értékét nem az aranytartalék biztosítja, hanem az, hogy elhiszed, kenyeret vehetsz érte. Márpedig a bizalom – tudjuk jól – törékeny dolog.

A történelem ismétli magát – Roosevelt és Trump, két korszak két elnöke

Ugorjunk kilencvenkét évet előre. 2025-öt írunk. Az amerikai elnöki hivatalban újra egy ismerős figura ül – Donald J. Trump, immár másodszor. Ezúttal nem elődje válságával néz szembe, hanem saját korábbi döntéseinek következményeivel: elszabadult infláció, megroppant nemzetközi bizalom, és rekordméretű, 34 ezermilliárd dolláros államadósság. Az USA adósságának jelentős része dollárkötvényekben van kibocsátva, amelyek nagy részét olyan országok birtokolják, mint Kína – az egykori kereskedelmi partnerből mára geopolitikai ellenféllé váló nagyhatalom.

Kereskedelmi háborúból gazdasági hidegháború

A vámháborúk nem újak. Trump első elnöksége (2017–2021) alatt indultak, második ciklusára azonban valódi gazdasági hidegháborúvá fajultak. A Kína ellen bevezetett vámok mára több szektorban meghaladták a 200%-ot is, érintve nem csupán acélt, chipeket vagy napelemeket, hanem alapvető termékeket, technológiákat és ritkaföldfémeket is – amelyek nélkül egyetlen modern eszköz sem működik.

Peking válasza sem maradt el: korlátozta az amerikai kötvények vásárlását, és egyre több olaj-, gáz- és nyersanyagüzletet köt a dollár megkerülésével – jüanban, rubelben vagy aranyban.

A dollár mint bizalmi konstrukció – Meddig tart még a hit?

A dollár hosszú ideig stabil és kiszámítható világítótornyot jelentett a nemzetközi kereskedelemben. A nyersanyagpiacok (olaj, arany, gabona) dollárban számolnak el, a jegybankok devizatartalékai is javarészt amerikai valutában vannak elhelyezve.

Csakhogy a világ változóban van. Egyre több ország próbálja függetleníteni magát a dollártól. Oroszország és Kína már 2022-től rubelben és jüanban kereskednek egymással. Hasonló megállapodásokat kötött az Egyesült Arab Emírségek és India is, miközben a BRICS-országok egyre nyíltabban tárgyalnak egy közös, dollárfüggetlen elszámolási egység létrehozásáról.

Ez nem csupán gazdasági, hanem politikai és bizalmi kérdés is. Vajon meddig marad a dollár a világ uralkodó valutája, ha az USA felelőssége és megbízhatósága kérdésessé válik?

Ahogyan 1933-ban Roosevelt tollvonása mögött ott remegett egy válságtól megtépázott ország és a változást sürgető társadalom, ma is minden új kereskedelmi egyezmény, vámháború vagy digitális valuta mögött ott ketyeg a kérdés: meddig tart még a hit a rendszerben?

Mi történne, ha véget érne a dollár dominanciája?

A legtöbben természetesnek veszik a dollár dominanciáját – mint a gravitációt vagy a levegőt. Pedig a dollár globális szerepe nem magától értetődő adottság, hanem évtizedek tudatos geopolitikai és gazdasági stratégiájának eredménye. És mint minden emberi alkotás, ez is sérülékeny.

Mi történne, ha a világ valóban tömegesen más valutákra térne át? Ha az olajkereskedelem zöme jüanban vagy digitális valutákban zajlana, és a jegybankok euróban, aranyban, esetleg kriptóban tartanák tartalékaikat?

A dollár iránti kereslet csökkenése drámaian megemelné az amerikai állam finanszírozási költségeit. Az eddig olcsón hozzáférhető pénz hirtelen drágává válna, az infláció felpörögne, és az amerikai életszínvonal csökkenni kezdene.

Az Egyesült Államok geopolitikai ereje is gyengülne. A dollár nemcsak pénz, hanem hatalmi eszköz volt: szankciók, bankrendszerekből való kizárás, nemzetközi nyomásgyakorlás épült rá. Sajnos ez a folyamat már elkezdődött, és úgy tűnik, Trump lépései csak felgyorsítják ezt. Ha ez a fegyver elkopik, Washington kevesebb ütőkártyát tart majd a kezében.

Epilógus helyett: Egy egyszerű kérdés

A valódi kérdés nem az, hogy mikor érkezik el a változás, hanem hogy készen állunk-e rá. Amikor eljön ez a pillanat, képesek leszünk-e olyan új pénzügyi rendszert teremteni, amely nemcsak gazdaságilag, hanem emberileg is fenntartható?

Egy szívecske Washingtonból – köszönetképpen?

Valami nagyon különös történt. Olyan, amitől az ember felvonja a szemöldökét, belekortyol a reggeli kávéjába, és csak ennyit mond: „Na ne hülyéskedj.”

Rogán Antal – akit a magyar politikai folklór már régen nem csak miniszterként, hanem afféle marketingmágusként tart számon – hirtelen lekerült az amerikai szankciós listáról. Igen, arról a listáról. Ahol nem szokás csak úgy „véletlenül” szerepelni, mint a szódás a szeren.

Na de mégis, ki ez a Rogán?

Ne tegyünk úgy, mintha nem tudnánk. Magyarországon Rogán Antal neve hallatán az emberek többsége nem egy szónokra vagy egy miniszterre gondol először, hanem arra a fickóra, aki:

– valahogy mindig ott van, ahol a pénz mozog,
– akinek a helikopterezése úgy beégett a köztudatba, mint a túlsütött lángos a Balaton partján,
– aki szerint egy „lepapírozott” ügy már nem is ügy,
– és akinek a nevéhez fűződik minden kormányzati üzenet, amitől a postaládák szorongani kezdenek.

Ő az, aki a kormányzati kommunikációt nemcsak vezeti, hanem egy saját univerzumként működteti – plakátkampányokkal, nemzeti konzultációkkal és kreatív ellenségképekkel fűszerezve. Brüsszelt megállítja, Sorost elűzi, a migránsokat távoltartja – legalábbis kommunikációban.

Szóval amikor az amerikaiak azt mondták, hogy Rogán egy korrupciós rendszer „tervezője, megvalósítója és haszonélvezője”, akkor sok magyar csak bólintott: „Ja, hát ezt eddig is sejtettük.” A különbség csak annyi volt, hogy most ezt Washingtonból is megerősítették – legalábbis egy ideig.

Felkerül a lista

2025. január 7-én az Egyesült Államok – akkor még Biden elnök vezetésével – bejelentette, hogy Rogán Antal neve felkerült a globális Magnitsky-törvény alapján összeállított szankciós listára. Ez nem valami gasztronómiai toplista vagy celebverseny. Ez az a nemzetközi névsor, ahová a világ legsúlyosabb korrupciós, illetve emberi jogi visszaélései miatt kerülnek fel emberek.

És hogy miért került fel?

Mert – és most kapaszkodjunk meg – a hivatalos amerikai indoklás szerint Rogán „egy kiterjedt korrupciós rendszer elsődleges tervezője, megvalósítója és haszonélvezője” volt, miközben miniszteri pozícióját saját előnyére használta. A gyanú szerint a kabinetiroda nemcsak a kormány agya volt, hanem annak bankszámlája is – legalábbis a szürkezónás része.

A magyar kormány természetesen tagadott mindent, és úgy tekintette a szankciókat, mint egy gyenge politikai bosszú kísérletét. Mintha csak egy rosszindulatú szomszéd kárálna a kerítés túloldaláról.

És aztán… hopp, eltűnt

Aztán jött 2025. április 15. A Trump-adminisztráció visszatért a hatalomba, és a washingtoni széljárás hirtelen irányt váltott. Rogán Antal lekerült a listáról. Hivatalosan azzal az indokkal, hogy:

„A szankció fenntartása ellentétes lenne az Egyesült Államok külpolitikai érdekeivel.”

Magyarra fordítva: „Most már nem zavar minket.” Nem bocsánatkérés, nem új vizsgálat, csak egy adminisztratív mozdulat – mintha egy csirkét törölnénk ki a bevásárlólistáról, mert végül inkább halat veszünk.

Szijjártó Péter – a kormány szóvivői posztot is betöltő külügyminiszter – természetesen üdvözölte a döntést, és kijelentette, hogy „más szelek fújnak Washingtonban”. Valóban. Most épp szélcsend van, vagy legalábbis nem fúj annyira Rogán felé.

Valami nincs rendben

És itt jön a kérdés, amit nem lehet csak úgy a szőnyeg alá söpörni, bármilyen szép is az a szőnyeg:

Hogy történhet meg, hogy valaki felkerül a világ egyik legkomolyabb szankciós listájára – majd három hónap múlva lekerül onnan, mindenféle komoly indoklás nélkül?

Mert ha tényleg annyira megalapozatlan volt, miért került fel egyáltalán? És ha nem volt megalapozatlan, akkor most miért nem számít? És vajon hány ilyen név van még? Egyáltalán: ezek után mit ér egy ilyen lista?

Ez nem egyszerű diplomáciai baklövés. Ez inkább emlékeztet egy rosszul sikerült kabaréra, ahol a színészek elfelejtik a szöveget, de azért eljátsszák, hogy minden rendben. A közönség meg udvariasan nevet. Vagy inkább kínosan.

Zárszó helyett

Rogán Antal nincs többé a szankciós listán. Ez most tény. Mint ahogy az is tény, hogy a politika egyre kevésbé hasonlít jogállami sakkjátszmára, és egyre inkább olyan, mint egy zsúfolt kártyaparti egy zűrös presszóban, ahol mindenki csal, de néha valakit mégis lebuktatnak. Aztán elengedik. Mert „most épp nem érdekes.”

És nem csak nálunk van ez így. Ott sem feltétlenül jobbak a szabályok – csak máshogy vannak elmaszatolva. Egy másik kultúra, egy másik érdek, egy másik szándék – de ugyanaz a zavaros tükörkép.

Ez a történet nem jó döntés volt. Csak egy újabb emlékeztető arra, hogy a szankciók mögött is emberek vannak – politikusok, érdekcsoportok, üzletek. És ha ez így megy tovább, akkor ki tudja, milyen meglepetések várnak még ránk? Melyik név kerül fel legközelebb – vagy tűnik el – a semmiből?

A kérdés már nem az, hogy hol van a rend.
Hanem az, hogy melyik rendetlenséget hisszük el hitelesebbnek.

Donald Trump ismét bebizonyította, hogy a világ legnagyobb gazdaságát is lehet úgy vezetni, mint egy Las Vegas-i kártyaparti hajnali háromkor – amikor már senki sem józan. És most is ez történik. Az amerikai elnök újabb vámháborús gesztussal próbál erőt demonstrálni, ezúttal 245%-os vámot vetve ki a kínai elektromos járművekre.

Ez nem stratégia. Ez egy blöff – csak épp a tét most nem zseton, hanem a globális gazdasági stabilitás.

A kínai válasz már megérkezett: 125%-os ellenvámok, ritkaföldfém-export leállítása, és – ami talán még hangosabb – egy fenyegető csend a pénzpiacokon. Mert Kína nem csak kereskedő. Kína hitelező. Az Egyesült Államok egyik legnagyobbja. És a kínai kézben lévő dollárkötvények – azok a csendes, szürke papírok – ha egyszer megindulnak, megrengetik a piacokat.

És múlt héten már megrezdültek.

Az amerikai állampapírpiacon kilengtek a hozamok. A bizalom remegni kezdett. Mert a befektetők tudják: ha egyszer Kína tényleg mozdul, nem lesz menekvés. Nem segít majd sem a FED, sem a szenátusi mentőcsomag, de még a Trump-féle kriptodeviza sem menti meg az USA-t 😏. A világ pénzügyi szívverése nem bír ki egy ilyen lökést.

Csend a Harvardból

És közben hol van a pénzügyminiszter?

Scott Bessent – sikeres hedge fundból ejtőernyőzött Washingtonba, de mostanra inkább tűnik PR-szakértőnek, mint gazdasági vezetőnek. Ő nem kérdez. Nem figyelmeztet. Inkább ismétel. Visszhangozza az elnök narratíváját. És nincs egyedül. Mögé sorakoznak más gazdasági agytrösztök is, akik korábban szilárd szakmai alapokra építettek – most pedig csendben bólogatnak, mintha a valóság csak véleménykérdés lenne. Abszurd. Mintha valaki baráti alapon kapta volna meg a Harvard, Stanford vagy Yale diplomáját – és most nem használja, csak bekeretezi.

Ez már nem közgazdaságtan – ez lojalitás.

Unortodox? Inkább kiszámíthatatlan

Az „unortodox gazdaságpolitika” kifejezés ismerős lehet innen, Közép-Európából. Egykor különlegességet jelentett. Ma inkább kiszámíthatatlan és következményekkel teli döntések gyűjtőneve. És most Amerika is ebbe az irányba tart.

A tőzsdék nem véletlenül remegnek. Nem csak a hozamok ugranak, hanem a logika is repedezik. Mert amit most látunk, az nem stratégia, hanem érzelmi kormányzás. Sértettség, kampányláz, bosszú. A vezetői felelősség helyett most gesztusok vannak. És egy ország sorsát nem kormányozni, hanem demonstrálni próbálják.

Egyik kedvenc pillanatom a Ryanair vezérigazgatójának húzása volt, amikor elküldte „Közgazdaságtan tökfejeknek” című könyvet a magyar miniszternek. Talán Trump is kaphatna egy példányt. Nem sértésnek szánnám – hanem végre egy első lépésnek a valóság megértéséhez.

A lapokat nem lehet újrakeverni

Mert ez már nem játék.

A piac nem kaszinó. A gazdaság nem pókerasztal. És a világ nem bír ki még egy lökéshullámot, amit egyetlen ember gőgje indít el. A lapokat nem lehet újrakeverni – ez már nem próba, ez a valóság.

A Kindle for everyone

„Nem bűn, ha valaki előre látja a tőzsdét – különösen, ha előtte ő rajzolta meg a grafikonját.”
– egy mai Ezop

A klasszikus erkölcsi tanmesék mindig tanítottak valamit: jóról és rosszról, bűnről és bűnhődésről. De mit tanítanak nekünk a mai idők farkasai? Amikor az egyik hírhedt farkas védelmére kel a másiknak, nem marad más hátra, mint hogy tollat ragadjunk, és újraírjuk Ezop, La Fontaine vagy Krylov tanulságait – XXI. századi stílusban.

Mert mit is mondhatnánk akkor, amikor a Wall Street farkasa megvédi azt, akinek az orrán épp vaj csorog?

Íme, egy tanmese – felnőtteknek.

A két farkas és a nyáj – tanmese a túlélés művészetéről

Egyszer volt, hol nem volt, az Ügyeskedés Erdejében élt két farkas. Az egyik híres volt a szép szavakról, a másik meg a szép pénzekről.

Ravasz, a beszédes farkas, évek óta azt mondogatta, hogy ő csak segíteni akar a nyájnak eligazodni az erdő útvesztőiben. Rafkós, a másik farkas, állítólag mindig ott bukkant fel, ahol éppen elgurult egy bárány, vagy kettő – vagy egy egész akol.

Amikor a pásztorok egyszer csak észrevették, hogy egyre több a farkaslábnyom a kerítés körül, gyanakodni kezdtek. Már majdnem elindultak megnézni, ki csengetett meg este a tőzsdén, amikor Ravasz kilépett az árnyékból, és így szólt:

– Nem bűn, ha valaki jó előre megmondja, mikor kell vadászni! Ez nem bennfentes információ, ez... ösztön!

A pásztorok vakarták a fejüket, majd elhitték, amit hallottak. Mert hát Ravasz mindig olyan meggyőző volt – főleg, ha épp nem a fogaival beszélt.

Így hát Rafkós továbbra is jóllakott, Ravasz pedig megtartotta a barátját. A bárányok? Nos... ők hallgatnak.

Tanulság: Ha a farkasok egymást védik, a nyájnak csak a csontok maradnak.

A fenti mese persze csupán kitaláció. Semmi köze sincs a valósághoz. Kivéve, hogy éppen Jordan Belfort, a „Wall Street farkasa” kel a napokban Donald Trump védelmére, aki ellen a bennfentes kereskedelem vádja merült fel. De ez természetesen puszta véletlen. A farkasok világában ilyen elő szokott fordulni.

Egy biztos: amíg a farkasok megvédik egymást, addig a bárányoknak jobb, ha éberen alszanak.

És ha mégsem alszanak, hát majd jön egy újabb mese, ami elaltatja őket.

A monitorom ma ismét vörösben úszik. Nem esztétika ez, nem design – hanem fájdalom. A tőzsdék szenvednek. A számok zuhanása nem csupán adat, hanem üzenet: valami nagyon elromlott. Donald Trump újabb vámháborús bejelentése után előbb 125%-ra ugrottak az amerikai vámok a kínai elektromos járművekre, majd Kína válaszul 84%-os ellenlépéssel sújtott vissza. A gazdaság nyelvén ez nem más, mint üvöltés.

Nem először látjuk ezt a játékot. De most minden élesebb. A világ két legnagyobb gazdasága lassan már nem is üzletel – hanem visszavág. És miközben a tankönyvek a szabadkereskedelem előnyeiről írnak, mi valami egészen mást látunk: falakat, büntetéseket, gyanút és politikai teátrumot. A vámok már nem védelmi eszközök – hanem hatalmi gesztusok.

Wall Street elcsúszik a saját árnyékán, az európai piacok tétován remegnek, Ázsia pedig megroppan. Nem csak a pénz esik: a bizalom, a kiszámíthatóság és a remény is. A tőzsdei algoritmusok hiába próbálnak számolni – az emberi indulatokat nem tudják kódolni. És most nem logika van a kormányrúdnál, hanem sértettség, revans és kampányláz.

Trump játszik. A vámokat bevezeti, visszavonja, majd újra bevezeti. A piac hol eksztatikus, hol retteg. És én közben azon tűnődöm: vajon mennyi ebből a valódi gazdaságpolitika, és mennyi egy grandiózus pénzügyi színjáték? A demokraták spekulációval vádolják az elnököt – és bár nincs bizonyíték, a kérdés ott lüktet: nem épp a zűrzavar szolgál bizonyos körök érdekeit?

Trump legutóbbi sajtótájékoztatóján cinikusan így fogalmazott: „Most minden országvezető a seggemet nyalja.” Nem diplomácia – ez nyers uralkodói gőg. Egy világ vezetője, aki már nem vezet, csak provokál. A pénzügyminisztere is ezt a stílust veszi át, miközben a tanácsadók – Harvardon, Yale-en edzett elmék – némán bólintanak, mintha a realitás megalkuvás lenne.

És én? Egyre dühösebb vagyok. Nem a számok miatt. Hanem azért, mert látom, hogy amit globalizációnak hívtunk – remények, nyitottság, egymásrautaltság – most filléres politikai pontokért porba hull. A vámokkal nem csak árakat emelnek, hanem falakat is. Nem csak Kína ellen, hanem mindenki ellen, aki együttműködésben hitt.

Mi történik, ha Kína valóban megindítja a dollárkötvényei eladását? Mi lesz, ha Amerika újra deficitekbe fullad, és a FED kénytelen lesz interveniálni? Vajon meddig tűri a világ, hogy a gazdaság ne törvények, hanem érzések szerint működjön?

A tőzsde tükör. És amit ma mutat, az nem szép. A globalizáció nem halt meg – de újraélesztésre szorul. Nem lehet visszahozni a múltat, bármennyire is akarják azok, akik abban nőttek fel. Mert a világ – a valóság – ma már más. És nem áll meg csak azért, mert valaki dühös lett.

És mégis, a legijesztőbb az, hogy mindezt már láttuk. A történelem nem ismétli önmagát – csak rímel. És most újra ott tartunk, hogy egy erős ember gesztusai megrengetik a világot. Mintha a világ pénzügyi szíve nem is gazdasági logika szerint dobogna, hanem személyes bosszúvágyak és a gőg ritmusára.

Valami véget ért – és valami, ami el sem kezdődött, máris összeomlik.

„Egy hét telt el, és senki sem beszél róla.”

Ez a mondat nemcsak a Csernobilról szóló hallgatásról szól – hanem mindenről, amit eltemetünk magunkban. Egy világban, ahol az igazság nem közös, csak személyes – ha egyáltalán.

Ez a novella a hidegháború utolsó éveinek fojtott légkörét idézi meg: Moszkva, 1986 tavasza. Három fiatal egy szobában – és egy világban, ahol a valóság törékenyebb, mint bármikor.
Egy eltűnt magnó és néhány dollár – apróság talán, de néha ezek repesztik meg legmélyebben az emberi kapcsolatokat. Mert amikor meginog a bizalom, már semmi sem ugyanaz.

🕊️ A történet személyes, mégis kollektív. Mert vannak dolgok, amik nem múlnak el – csak csendesebbek lesznek.

👉 A teljes novella elérhető a Kobo-n:
https://www.kobo.com/us/en/ebook/csernobil

Ha van valami, amit a magyar diplomácia kivételesen jól tud, az az, hogy egy mondaton belül is képes meggyőzően képviselni két egymással homlokegyenest ellenkező álláspontot. Szijjártó Péter legutóbbi bejelentése szerint hazánk egy „kétoldalú gazdasági keretrendszerről tárgyal az Egyesült Államokkal” – ami első hallásra úgy hangzik, mint egy ígéretes kapcsolat kezdete. Csakhogy miközben a tárgyalóasztal egyik oldalán pezsgőt bontanak, a másikon éppen újabb vámokat vezetnek be Magyarországgal szemben, korrupciós aggodalmakra hivatkozva.

A helyzet kicsit olyan, mintha valaki első randin rózsát adna, majd diszkréten ráhúzna egy parkolási bírságot a partnered kocsijára. „Semmi személyes, csak üzlet” – mondaná az amerikai adminisztráció, miközben a „stratégiai barátság” képeslapja még frissen gőzölög.

Az USA nem finomkodik: közvetlenül megnevezik a magyar közbeszerzési rendszer problémáit, sőt, a szankciók bevezetését az EU-val szemben is részben Magyarország miatt indokolják. Ezzel szemben mi… nos, mi továbbra sem támogatjuk az EU ellenlépéseit az amerikai vámokra válaszul, mondván: az csak az európai fogyasztóknak lenne rossz. Micsoda lovagiasság!

Persze kérdés, meddig tartható fent az a külpolitikai taktika, amelyben egyszerre próbálunk jóban lenni Washingtonnal, Pekinggel, Moszkvával, és időnként Ankarával is – mindezt az EU tagság árnyékában. A „mindenkivel jóban, de senkivel sem őszintén” stratégiája talán rövid távon még működik, de a vámcédula végül úgyis megérkezik. Ahogy most is.

Ha ez valóban egy „kétoldalú gazdasági keretmegállapodás” kezdete, akkor talán nem ártana újradefiniálni, mit is értünk alatta. Mert jelenleg úgy tűnik: mi adjuk a keretet, és mások szabják ki rá a tartalmat – és az áfát.

Cory Booker amerikai szenátor nemrég huszonöt órás szenátusi monológjával döntött rekordot. Huszonöt óra! Egy teljes nap plusz egy kis ráadás, épp hogy a reggeli hírműsorokat is lekörözze. A célja nemes volt: tiltakozás Donald Trump politikája ellen. A világ pedig udvariasan tapsolt – hisz ha már nem lehet értelmes törvényeket hozni, legalább a cirkusz működjön. A tartalom viszont olyan volt, mint egy hipermarket akciós terméke: csillogó csomagolás, üres belső.

Az ilyen fellépések, mint Bookeré, lehetnek látványosak – de vajon mennyire hasznosak? A politikai kommunikáció sokszor válik színházzá: szónoklatok, kamerába nézett könnyes szemek, nagyívű szavak és semmitmondó frázisok. Az önfényezés, a pózolás és az üres szereplések mögött gyakran nincs más, csak a pozíció megtartásának vágya – és az a biztos fizetés, amit a választók adóiból kapnak.

Ez az egyszerű igazság akár szlogen is lehetne a magyar közéletben, ahol a politikusok rendszerint összetévesztik a beszédet a tartalommal. Rétvári Bence például 2006 óta közel 200 órányi parlamenti felszólalással tartja a csúcsot. Hangját már álmunkból felkeltve is felismernénk – az üzenetére viszont aligha emlékszik bárki. Talán már ő maga sem.

De a politika ma már nem a parlamenti padok között zajlik. A mondatok a mikrofonok előtt, a molinók mögött, a vidéki fórumokon születnek – vagy inkább csak elhangzanak. Nemrég például Páty adott otthont egy Fidesz-fórumnak, ahol Lázár János és Menczer Tamás tökéletes példáját adták annak, hogyan lehet hosszan, hangosan, de tartalom nélkül beszélni. Elmebeteg-ezés, NER-kullancsozás, luxusozás – minden volt, ami egy minőségi politikai showműsorhoz kell. Csak konkrétum nem. Mert azzal még a végén kockáztatnának is valamit.

A kihívók oldalán sem sokkal másabb a kép. Magyar Péter és a Tisza Párt országjárása is inkább hasonlít egy lendületes turnéra, mint egy érdemi társadalmi egyeztetésre. Frissen nyomott plakátok, színpad, mikrofon, elszánt tekintetek. A mondatok ismerősek: változás, felelősség, új korszak. A tartalom? Talán majd később. Egy következő állomáson.

És mi, állampolgárok? Csendben figyelünk, posztolunk, tapsolunk. És négy év múlva újra beikszeljük ugyanazokat az arcokat. Mert hangosak. Mert látványosak. És mert – valljuk be – a politikai performansz legalább nem unalmas. Drága, de nem unalmas.

A felelősség azonban nem csak az övék. Mi vagyunk azok, akik újra és újra visszaküldjük őket a döntéshozatal színpadára. Nem tanulunk, nem kérdezünk, nem számoltatunk el. Megelégszünk a hangzatos kampányszlogenekkel, a díszlet mögé nézés helyett.

Ez a cirkusz – mert sokszor nem más, mint cirkusz – végső soron rajtunk csattan. Míg ők pózolnak, mi várunk a jobb egészségügyre, az élhetőbb városokra, a tisztességes oktatásra. És amíg a politikai szereplés öncélú marad, addig a valódi változás csupán illúzió marad.

A kérdés tehát az: mikor elég a látványból? Mikor kérjük számon a tartalmat? Mikor mondjuk ki végre: a politika nem színház – hanem felelősség?

Amikor ezeket a sorokat írtam, nem tudtam még, hogy mennyi minden fog beléjük sűrűsödni. Hogy hány történet, hány arcvonás, hány pillantás, hány megérkezés és elindulás fér bele abba a csendbe.

A Berlin–Mumbai nem útinapló a szó hagyományos értelmében. Inkább egy belső térkép. Egy személyes kísérlet arra, hogy megértsem, mi történik velünk, amikor úton vagyunk — nemcsak térben, hanem időben, érzésekben, kapcsolatokban.

Ebben a könyvben nincs nagy megfejtés. Nincsenek tanulságok, csak rezdülések, apró észrevételek, megfigyelések. És mégis: talán épp ezekben rejlik valami univerzális. Mert mindannyian visszük magunkkal a saját történeteinket, és néha egy másik hang, egy másik nézőpont tükrében értjük meg őket igazán.

Ha kíváncsi vagy arra, hogyan kapcsolódhat össze egy berlini villamos nyikorgása egy mumbai sikátor illataival — tarts velem.

📚 A könyv elérhető:

https://www.kobo.com/ww/en/ebook/berlin-mumbai-1?sId=fbdfe371-ea58-465a-afde-baafcc958f63