Cory Booker amerikai szenátor nemrég huszonöt órás szenátusi monológjával döntött rekordot. Huszonöt óra! Egy teljes nap plusz egy kis ráadás, épp hogy a reggeli hírműsorokat is lekörözze. A célja nemes volt: tiltakozás Donald Trump politikája ellen. A világ pedig udvariasan tapsolt – hisz ha már nem lehet értelmes törvényeket hozni, legalább a cirkusz működjön. A tartalom viszont olyan volt, mint egy hipermarket akciós terméke: csillogó csomagolás, üres belső.

Az ilyen fellépések, mint Bookeré, lehetnek látványosak – de vajon mennyire hasznosak? A politikai kommunikáció sokszor válik színházzá: szónoklatok, kamerába nézett könnyes szemek, nagyívű szavak és semmitmondó frázisok. Az önfényezés, a pózolás és az üres szereplések mögött gyakran nincs más, csak a pozíció megtartásának vágya – és az a biztos fizetés, amit a választók adóiból kapnak.

Ez az egyszerű igazság akár szlogen is lehetne a magyar közéletben, ahol a politikusok rendszerint összetévesztik a beszédet a tartalommal. Rétvári Bence például 2006 óta közel 200 órányi parlamenti felszólalással tartja a csúcsot. Hangját már álmunkból felkeltve is felismernénk – az üzenetére viszont aligha emlékszik bárki. Talán már ő maga sem.

De a politika ma már nem a parlamenti padok között zajlik. A mondatok a mikrofonok előtt, a molinók mögött, a vidéki fórumokon születnek – vagy inkább csak elhangzanak. Nemrég például Páty adott otthont egy Fidesz-fórumnak, ahol Lázár János és Menczer Tamás tökéletes példáját adták annak, hogyan lehet hosszan, hangosan, de tartalom nélkül beszélni. Elmebeteg-ezés, NER-kullancsozás, luxusozás – minden volt, ami egy minőségi politikai showműsorhoz kell. Csak konkrétum nem. Mert azzal még a végén kockáztatnának is valamit.

A kihívók oldalán sem sokkal másabb a kép. Magyar Péter és a Tisza Párt országjárása is inkább hasonlít egy lendületes turnéra, mint egy érdemi társadalmi egyeztetésre. Frissen nyomott plakátok, színpad, mikrofon, elszánt tekintetek. A mondatok ismerősek: változás, felelősség, új korszak. A tartalom? Talán majd később. Egy következő állomáson.

És mi, állampolgárok? Csendben figyelünk, posztolunk, tapsolunk. És négy év múlva újra beikszeljük ugyanazokat az arcokat. Mert hangosak. Mert látványosak. És mert – valljuk be – a politikai performansz legalább nem unalmas. Drága, de nem unalmas.

A felelősség azonban nem csak az övék. Mi vagyunk azok, akik újra és újra visszaküldjük őket a döntéshozatal színpadára. Nem tanulunk, nem kérdezünk, nem számoltatunk el. Megelégszünk a hangzatos kampányszlogenekkel, a díszlet mögé nézés helyett.

Ez a cirkusz – mert sokszor nem más, mint cirkusz – végső soron rajtunk csattan. Míg ők pózolnak, mi várunk a jobb egészségügyre, az élhetőbb városokra, a tisztességes oktatásra. És amíg a politikai szereplés öncélú marad, addig a valódi változás csupán illúzió marad.

A kérdés tehát az: mikor elég a látványból? Mikor kérjük számon a tartalmat? Mikor mondjuk ki végre: a politika nem színház – hanem felelősség?