„Mozgásban vagyunk” – mondják. Csak azt nem mindig tudni, merre, miért, és meddig.

Aki még abban a romantikus hiedelemben ringatja magát, hogy a politika a tettek világa, az valószínűleg sosem ült végig egy kampányrendezvényt. Nem járt még olyan „nemzeti sétán”, ahol a cél nem a megérkezés, hanem a folyamatos jelenlét – lehetőleg élő közvetítésben, újságírók kíséretében. Magyar Péter legújabb attrakciója, a nagyváradi gyalogmenet, újabb fejezete annak a modern politikai színháznak, ahol a gesztus maga vált tartalommá. Itt nem az számít, mit mondasz, hanem hogy közben mozogsz-e.

A menetelés, mint politikai rítus

A történelem során a nagy menetelések mindig is többek voltak puszta haladásnál. Aki lépéseket tesz, azt követik – még akkor is, ha nem tudják, merre tart. Mao Ce-tung például tízezer kilométeren át vezette seregét Kína belsejében, hogy bebizonyítsa: a kommunizmus nemcsak túléli az ellentámadást, hanem túléli saját logikáját is. Gandhi a sómenetével nemcsak a brit birodalom határait feszegette, hanem a nyugati fényképezőgépek lencséit is: a mozdulat képpé, a kép politikai tetté vált.

És akkor ott van Forrest Gump – aki csak futott, mert úgy érezte, kell valamit csinálnia. Nem volt programja, nem volt célja – mégis egy egész nemzet látta benne a reményt. Magyar Péter ezzel szemben nagyon is tudja, mit akar: képernyőn maradni. És ha ehhez gyalogolni kell, akkor gyalogol. Forrest legalább néha megállt levegőt venni.

Most pedig Magyar Péter lépdel Nagyvárad felé, egyedül, de nem magányosan. A kamerák követik, a kommentelők figyelik, az újságírók értelmezik. A cél nem feltétlenül a fizikai érkezés – hanem az állandó jelenlét és a politikai figyelem fenntartása. A Tisza Párt már létezik, a lista kész, a kampány folyik. A séta most már nem a kiindulópont, hanem a kampány dramaturgiájának látványos eleme.

A zarándoklat eredete: El Camino, mint politikai prequel

De nem itt kezdődött az egész. Aki ismeri Magyar Péter történetét, tudja: ez az elindulás sokkal korábban kezdődött – méghozzá Spanyolországban, az El Camino zarándokúton. Ott, a Szent Jakab-út poros ösvényein született meg az az újfajta politikai éntudat, amely később a Tisza Párt alapításához vezetett. Ő maga úgy fogalmazott: megvilágosodott. Az egyszerű zarándoklat, amely másnak spirituális megtisztulás, számára új szerep és új identitás forrásává vált.

Mert a XXI. század zarándoka már nem a bűneit akarja lemosni, hanem a saját brandjét akarja felépíteni. A csendes önvizsgálatot felváltotta a drónfelvétel, a belső utat az algoritmus optimalizálása. És ha már Szent Jakab nem üzent semmit – legalább a Facebook algoritmusa kiszórta a posztot a célcsoportnak. Innen már csak egy lépés volt a következő zarándoklat: Magyarországon, magyar kamerákkal, magyar választók figyelméért. Most már nemcsak magáért gyalogol, hanem a Tisza Párt nevében is.

A politikai pantomim lényege: „Elindultam, tehát létezem”

A modern politika már régen nem az intézkedések és rendeletek terepe. Sokkal inkább egy vizuális narratíva, ahol a képek, a mozdulatok és a gesztusok pótolják a tartalmat. Egy jól megkomponált sétálás többet ér, mint egy költségvetési reform. Magyar Péter pontosan érzi ezt: ő nem beszédet mond – hanem jelenlétet gyakorol. A mozdulat a mondanivaló. A lépés maga a program.

Mert ma már nem azt kérdezik, „mit akar tenni?”, hanem azt, „merre tart?”. És ha egy ember elindul, ha lépked, ha látszik – akkor beszélnek róla. És ha beszélnek róla, akkor létezik. A többi majd kiderül.

Mi értelme ennek az egésznek?

Attól függ, mit tekintünk politikának. Ha a politika a közösség szolgálatáról, a problémák megoldásáról, az intézményépítésről szól – akkor ez bizony egy hosszúra nyúlt semmittevés szép csomagolásban. Ha viszont figyelmet akarunk, médiafelületet, kampányerőt, akkor ez a legolcsóbb és leghatékonyabb módja annak, hogy a képernyőn tartsuk magunkat.

A Tisza Párt számára minden lépés újabb szavazat lehet. Mert az emberek nem feltétlenül a programot keresik – hanem valakit, aki úgy néz ki, mint aki tudja, merre tart. A célt pedig ráérünk később kitalálni, vagy egyszerűen majd rávetíti a közvélemény.

Politikai kálvária vagy influencer-turné?

Lehet ez egy történelmi pillanat. Lehet, hogy egyszer majd így emlékezünk vissza: itt kezdődött valami új. De az is lehet, hogy néhány év múlva ez a gyalogmenet csak egy lábjegyzet lesz a magyar politika valóságshow-jának forgatókönyvében. Egy jól időzített, 100 000 lépéses performansz, amit a nézők végignéztek, kommenteltek, majd továbblapoztak.

És mégis, amíg a választók a politikában inkább show-t keresnek, mint megoldásokat, addig ez nemcsak megengedhető, hanem logikus lépés. A mozgás optikai illúziója életben tartja a reményt – még akkor is, ha a végén nincs ott semmi.

Zárszó helyett: a politika sétáló árnyéka

Shakespeare után szabadon: „Az élet csak egy árny, amely eljár, egy gyalogló bolond, ki egy óráig feszít és ágál, aztán elnémul.” A modern politikus sétál, gesztikulál, posztol – és amíg van fény, kamera és érdeklődő tekintet, addig a show folytatódik.

Hogy mi van az út végén? Egy választási győzelem? Egy erős ellenzék? Egy új politikai korszak? Vagy csak egy újabb sajtótájékoztató a következő irányról?

Erre majd visszatérünk. Most még mozgásban vagyunk.