Manboxeo.hu

Volt egyszer egy ember, aki nem akart hős lenni. Nem vonult be tankkal, de nem is állt az útjukba. Nem szónokolt a parlament lépcsőjén, nem emelte magasba a nemzet zászlaját, de mégis egy korszak nézett vissza ránk, valahányszor megszólalt a nevét viselő időszak: a Kádár-korszak.

Ma lenne születésnapja. 1912-ben született Fiuméban, egy olyan világban, amely akkor még épphogy tartotta magát a széthullás előtt. A történelem sokakat elsodort körülötte, ő azonban nemcsak megmaradt, hanem hosszú ideig irányította is azt az utat, amelyen haladt az ország – nem mindig jól, de következetesen. Nem volt nagy formátumú államférfi, sem különösebben inspiráló vezető. De túlélő volt. És a túlélők gyakran hosszabb ideig maradnak a színen, mint akik látványosabban indulnak.

A nevét legtöbben a „gulyáskommunizmussal” kötötték össze – egy korszak, amelyben a szabadságért cserébe paprikás krumplit és békét ígértek. Ahol a pörkölt szaftos volt, de a vélemények szárazon maradtak. Ahol lehetett utazni, ha nem túl messzire, lehetett beszélni, ha nem túl hangosan, és lehetett élni, ha nem túl látványosan.

Kádár nem fékezte a végét. Nem állt a sorompó elé, amikor a történelem más irányba akart haladni. Csendben félreállt, ahogy az öreg emberek szoktak, akik már tudják, hogy nincs értelme a zajnak. Visszavonultan halt meg 1989-ben – abban az évben, amikor az a rendszer, amit szolgált, vele együtt múlt el.

Nem volt díszes villája, nem volt svájci bankszámlája. Nem pózolt pulóverben stadionavatáson, nem ölelgetett oligarchákat, és nem festette ki magát a nemzet megmentőjének. Egyszerű volt – talán túlságosan is. És ez ma, a politikai cirkuszok korában, meglepő módon szinte romantikus emlék.

De ne idealizáljunk. Ő volt az, aki 1956 után elvállalta a hatalmat – abban az évben, amikor a magyarok először emelkedtek föl, és gyorsan meg is tanulták, milyen, amikor visszanyomják őket. Ő volt az, aki aláírta, amit nem kellett volna. Aki hallgatott, amikor kiálthatott volna. És ő volt az, aki végül csendben lelépett a színpadról, másokat hagyva az utolsó felvonásra.

Nem ítélkezünk. Csak megemlékezünk.

Ma tehát nem ünneplünk. Csak elidőzünk egy névnél, egy arcnál, egy korszaknál, ami ugyan elmúlt, de az árnyéka néha még átlóg a mába. Kádár János – a rendszer embere volt. És a rendszer nem volt jó. De benne is, mint minden emberben, ott lakozott valami: félelem, számítás, remény, hiba, kompromisszum – és bizonyos fokú felelősség is. Nem tudjuk pontosan mennyi, mert a felelősség súlyát nem lehet mérni statisztikákkal vagy emlékkönyvekkel. Csak sejtéseink vannak – és kérdéseink, amelyekre talán sosem kapunk választ.

Azt majd az utókor próbálja megérteni, ha egyáltalán lehet. Mi csak annyit mondhatunk: volt egyszer egy ember, aki nem volt sem hős, sem ördög – de történelmünk része lett, visszavonhatatlanul.

BAMcsokolade.hu

Volt egyszer egy ország, ahol a valóság mindig kicsit hajlottabb volt a kelleténél, mint az utolsó bádogeresz a háztető sarkán. Ebben az országban a szombat nem pihenésre való, hanem rendkívüli kormányülésre. Az ember ki sem keveri rendesen a rántást, máris érkezik a hír: valami nagyot főznek megint. Ezúttal nem a konyhában, hanem a rezsikazánban – ahol minden politikai recept ugyanaz: fűts, de ne kérdezz.

Mert a rezsicsökkentés nálunk nemcsak intézkedés, hanem állapot. Spirituális élmény. Nemzeti sorsforduló. Mint a kenyér megszegése vagy a Boci csoki árának emelkedése.

És most, hogy a valóság megint közeledett a számlákhoz, a kormány úgy döntött: ideje ráírni az igazságot. Igen, szó szerint. Nem elegáns körlevélben, nem kormánypárti gasztroinfluenszerek TikTok-videójában, hanem a rezsiszámlára. Írva legyen: „Ha nem orosz gázt vennénk, ennyivel fizetne többet!”

Mint valami modern rovásírás. A magyar jövő rúnákkal van tele.

Eközben Rezsi Szilárd, a politikai mitológia egyik legkitartóbb hőse, újra előkerült. Ő az, aki minden energiaválságban, szankciós télben és uniós jegesedésben megjelenik, mint egy hibrid Diderot és Dacia Duster: nem lehet elkerülni, de már megszoktuk.

Most is készen állt: május 23-án videóüzenetben figyelmeztetett, hogy Ukrajna és Brüsszel közös ördögi tervet főz, amely szerint teljesen leállítanák az orosz gáz és olaj behozatalát. Ez szerinte "a magyar családok fűtési költségeit négyszeresére, a világításét kétszeresére növelné", és visszavonhatatlanul elvinné a rezsicsökkentést. Ezért javaslatot is tett arra, hogy ezt a szent igazságot írják rá a számlákra – a sárga papír így válik nemzeti kinyilatkoztatássá.

Miközben a szombati kormányülésre készült a kabinet, érdemes felidézni, hogy már korábban is akadtak, akik előkészítették az elméleti talajt a rezsirúnák számára.

Már május 7-én megszólalt Szíjjártó Péter, napszemüvegben, diplomáciától csillogó zakóban, és természetesen Brüsszelből. Mert ha valami rossz történik, az ott történik. Ha valami jó, az itthon történik – de az is csak akkor, ha jól kommunikálják.

A külügyminiszter – szokásához híven – világossá tette, hogy az EU „gyakorlatilag kivégezné a rezsicsökkentést”, ha betiltaná az orosz energiaimportot. És ezzel, mint egy földrajztanár, aki krétával nemcsak határokat, de sorsokat is húz a táblára, 600 milliárd forintnyi többletköltséget rajzolt a térképre – piros filccel, nyílheggyel, természetesen hazánk felé.

Szerinte Brüsszel Magyarországgal akarja megfizettetni Ukrajna támogatásának árát, és ez az egész „támadás a magyar rezsicsökkentés ellen” – ahogy egy rendes hollywoodi thrillerben is illik: legyen benne támadás, fenyegetés, és valami drága, amit csak mi veszíthetünk el. Olyan film ez, ahol a gonosz mindig nyugatról jön, és a hős mindig keletre néz.

Brüsszel – mint tudjuk – nem alszik. Főleg akkor nem, ha magyar gázháztartásról van szó. A szuverenitás kérdése ismét előkerült, mint egy megviselt kártyalap, amit minden játszmában kijátszanak, ha már más nincs kéznél. Mert ha nincs gáz, legalább legyen narratíva.

A lakosság persze vegyesen reagált. Margit néni a harmadikról csak annyit mondott: „Én már a csekket se látom, nemhogy mit írtak rá.” Béla bácsi szerint pedig régen legalább hátszéllel hazudtak, most meg már sárga alapon Arial betűtípussal.

De az igazság az, hogy az egész olyan volt, mint egy karaván egy sivatagi GPS-szel, amit még sosem frissítettek. Megy tovább. Három teve elől, kettő hátul, középen a vezér, aki nem tudja, hol a víz, de legalább határozottan mondja, hogy ott lesz, balra, a jövő után kicsivel. És a többiek bólintanak, mert hát mégiscsak ő hozta a térképet – még ha az egy régi kormánynyilatkozat hátuljára is van firkálva.

Az ország pedig halad. Mármint azok, akik tudják, hogyan kell egy energiaszámláról leolvasni a geopolitikát. A többiek meg próbálják kitalálni, hogy az új sor a számlán most akkor fenyegetés, figyelmeztetés, vagy csak egy újabb passzív-agresszív megjegyzés az államtól. A tevek azonban nem kérdeznek. Ők csak cipelik a csomagot. Mint a választók.

Mert nálunk már nem elég fizetni a gázt. Hinni is kell benne. Hinni, hogy olcsóbb, ha Moszkvából jön. Hinni, hogy jobb, ha nem kérdezünk. És legfőképp hinni, hogy ami rá van írva, az az igazság.

Így telt hát a szombat a mi kis országunkban: rendkívüli kormányülés, rendkívüli kommunikáció, rendkívüli abszurd. A tej ugyanúgy forrt fel a tűzhelyen, a háztartások ugyanúgy próbálták megérteni, hogy a villany miért kerül kétszer annyiba, ha ugyanannyit használnak. De legalább ki lett írva.

És ha egyszer valaki majd megtalálja ezeket a számlákat egy archívumban, száz év múlva, úgy olvassa majd őket, mint a régi templomok freskóit: színes, kegyes hazugságként, amit egy nemzet magának írt fel, hogy könnyebb legyen elhinni, ami jön – digitálisan kiküldve, persze, mert haladni is kell a korral.

Mert a karaván halad. És a gáz – papíron legalábbis – olcsó. Az igazság pedig, mint tudjuk, mindig a lábjegyzetben van.

Bamcsokolade.hu

1618. május 23. – 2025. május 23.Van valami ellenállhatatlan báj abban, amikor egy nép nemcsak panaszleveleket ír, hanem ablakot nyit – szó szerint. A csehek ebben mindig is úttörők voltak. Már 1419-ben is sejtették, hogy a hatalmat néha nem leváltani kell, hanem a gravitációra bízni. Az első prágai defenesztráció alkalmával pár tanácsnokot röppályára állítottak, mondhatni: közvetlen demokráciát gyakoroltak – gravitációs alapon.

Mintha csak ízelítőt akartak volna adni abból, hogy náluk a szó szerinti politikai karrierezés nem felfelé, hanem lefelé ível.

Majd jött 1618. Május 23-án, éppen ma 407 éve, mikor más nemzetek a virágokat szagolgatták, a cseh rendek úgy döntöttek, ideje friss levegőt engedni a prágai várba – méghozzá két katolikus kormányzó és egy titkár formájában. A protestáns urak nem sokat teketóriáztak: vitáik során végül a legklasszikusabb cseh érvelési technikához nyúltak – az ablakhoz.

Most ne képzeljünk el vértől tocsogó jelenetet. A feljegyzések szerint a delikvensek egy trágyadombra estek, és túlélték. (Ami, ha jobban belegondolunk, kifejezetten szimbolikus: a hatalom mindig puhán landol.)

Persze az egész ügy apróságnak tűnt – egy kis ablakszellőztetés –, ám a történelem másként látta. A három test repülése a harmincéves háború startpisztolyának hangját is jelentette. Innentől kezdve nemcsak Prágában, de egész Közép-Európában nyíltak ki az ablakok – ezúttal tűz és kard formájában.

Manboxeo.hu

És most, 2025. májusában, négy évszázaddal később, a magyar-szlovák-cseh kocsmák félhomályában egy-egy korsó Pilsner mellett el-elhangzik: „Ezek a csehek tudnak valamit.”

És tényleg. Ma már nem hajigálnak ki senkit – legfeljebb a választáson. A prágai vár ablakai nyitva maradtak – de már csak a panoráma miatt.
Náluk a hatalom nem zuhan, csak csúszik lefelé a népszerűségi listán. Diszkréten, demokratikusan, komposzt nélkül.

elektro-nyakorvek.hu

Miközben egyes országokban az számít legfőbb politikai erénynek, ki tud a leghosszabb ideig a parlamenti húsosfazék mellé kuporodni – mintha ez lenne a népképviselet csúcsa –, addig a csehek rég megtanulták: az ablak nemcsak arra való, hogy kiláss rajta, hanem arra is, hogy időben kiszellőztess. Politikai értelemben is.

Ami biztos: a csehek tudják, hogy a hatalom súlyos dolog – néha szó szerint. És ha túlságosan nehéz, hát néha rá kell bízni… a gravitációra.

Volt egyszer egy ország, ahol a levegőt is honosítani kellett, nehogy valami idegen légáramlat beszökjön a parlamenti folyosókra. Ebben az országban született meg a Szuverenitásvédelmi Hivatal – egy intézmény, amelynek már a nevében is benne van, hogy itt szó sincs holmi tréfáról. Ők azok, akik a szuverenitásra vigyáznak, mint más a nagymamát karácsonykor. Szorosan, óvón, kicsit túlzásba esve.

 A hivatal dolgozói, élükön egy volt dandártábornokkal, aki mostantól belső ellenségkutatásban utazik – nem először figyel meg másokat hivatásból, tegyük hozzá –, reggelente hazafias esküt tesznek a turulszobor árnyékában, majd beülnek a figyelőszobákba, ahol képernyőkön pásztázzák a gyanús adományokat és még gyanúsabb gondolatokat. Mert ugye, nem lehet tudni, mikor szivárog be egy norvég érték a magyar lélekbe. Jobb az ilyesmit időben kiszűrni.

 Aztán jön a törvény. Már el is fogadják, természetesen – hiszen ki merne nemet mondani a haza nevében beterjesztett, nemzeti színű páncélba csomagolt jogszabálynak?

 Az új törvény, melynek címe olyan hosszú, hogy, hogy az Országgyűlés jegyzője háromszor is belezavarodott a felolvasásába. A lényege viszont egyszerű: mindenki gyanús, aki nem tapsol eléggé. Főleg, ha pénze is van. Külföldről. Civil? Gyanús. Egyetemista? Duplán. Újságíró? Háromszorosan. Egyszerre civil, tanult és kérdez? Ejnye.

 A törvény szövege szerint a „külföldi befolyás” mostantól nem csupán veszély, hanem konkrét bűn. Például ha valaki egy bécsi könyvesboltban megvesz egy Hannah Arendt-kötetet, és az alapján kérdéseket mer feltenni – nos, az már határeset. De ha még posztol is róla a Facebookon, akkor az már „beavatkozás”.

 És akkor itt van a Harcosok Klubja.

 Nem, nem az, amiben Brad Pitt szétveri a kapitalizmust egy alagsori pofonmaratonnal. Ez egy másik klub volt, amit személyesen a Miniszterelnök atyaúristen hívott életre.

 Az alakuló ülésre csütörtök délután, a Várban került sor, zárt ajtók mögött, fröccs és nemzetiszínű pogácsa mellett. A résztvevők: „hazafias érzelmű” influenszerek, katonai múltú véleményformálók és egy magát történésznek álcázó TikTok-elemző.

 „Harcolni fogunk!” – szólt Orbán, „a nyugati dekadencia, a genderbaloldal és a brüsszeli tőke ellen! Mert ezek a névtelen, de mindig jól öltözött háttéremberek nem csupán el akarják venni a szuverenitásunkat, hanem – kapaszkodj meg – még a történelmet is újrafestik.

 A teremben csend lett. Aztán valaki felvetette, hogy talán a történelemnek jót tenne némi átirat. De ezt gyorsan elhallgatták. Helyette megszületett az első akcióterv: indítanak egy új YouTube-csatornát „IgazMagyarHangok” néven, ahol naponta háromszor elemzik majd, hogyan próbálják Soros-ügynökök meggyőzni a vidéki kisközösségeket arról, hogy a villanyszámla valójában emelkedik.

 És valóban, a Harcosok Klubja működni kezdett. A belépési eskü szövege rövid, de annál velősebb: „Hiszek a Szuverenitásban, nem kérdezek, nem gondolkodom, csak harcolok.” A klub belső szabályzata szerint: „Aki kérdez, gyanús. Aki gondolkodik, kétszeresen.” Influenszerek járták a falvakat, TikTokra feltöltötték a „Szuverenitási Reggeli Gondolatokat”, és mindenkit figyelmeztettek: „Ha nem vagy velünk, akkor valószínűleg külföldről kaptál grantet.”

 A nép egy része eleinte mosolygott, más része félt, a harmadik meg közönyösen hámozta tovább a krumplit. A hivatal dolgozott, a törvény élt, a klub gyarapodott. És mindeközben az ország... nos, az ország tovább sodródott, mint egy irányíthatatlan, lukas gumicsónak a szuverén tengeren – de a csónak kormányát rég kidobták, így az makacsul sodródik az ellenkező irányba, mint amerre bárki józanul menne.

És miközben a klub új tagokat toboroz, a hivatal jelentéseket ír, és a zászlók árnyékában elhalkul minden kérdés – a szuverenitás ragyog. Legalábbis a képernyőn. A valóságban meg épp kifogy az e-mail fiókból a tárhely, mert túl sokan jelentették fel egymást ugyanazzal a jelszóval: hazafi2025.

„A Szuverenitás gyönyörű. Legalábbis, ha elég hangosan mondják.”

A Moody’s végre felébredt és 2025. május 16-án leminősítette az Egyesült Államokat. Gratulálunk! Ez már a harmadik nagy hitelminősítő, amelyik szerint a világ legerősebb demokráciája inkább egy túlfűtött Las Vegas-i kaszinóra hasonlít, mint egy felelősen működtetett államra.

📉 2011 – S&P: “Aggódunk a politikai bénultság miatt.”
📉 2023 – Fitch: “Túl sok adósság, túl kevés ész.”
📉 2025 – Moody’s: “Nincs már miről vitatkozni.”

De miért is baj ez, kérdezheti egy igazi MAGA-hívő? Hiszen Trump már bebizonyította, hogy nem kell fizetni az adósságokat, elég azt mondani, hogy „tárgyaljunk újra”. Vagy nyomtassunk több pénzt. Vagy jelentsük ki, hogy Amerika még mindig a legnagyobb – és kész.

A Moody’s viszont nem volt ennyire laza. A döntés mögött álló apró problémák:

• Az államadósság elérte a 36 200 milliárd dollárt – ami egyébként körülbelül annyi nulla, amennyit Trump valaha is bevallott a vagyonában.

• A kamatkiadások lassan megeszik az egész szövetségi költségvetést – de sebaj, Amerika még mindig nyomtat dollárt, nem?

• A kongresszus teljesen működésképtelen – de nyugalom, a képviselők legalább mindig megkapják a fizetésüket, és néha még hangosan is vitatkoznak.

És most jön a csavar: az amerikai állampapírok, amelyek eddig olyan biztosak voltak, mint egy floridai nyugdíjas szavazata a republikánusokra, most már csak "nagyon jók" – de nem tökéletesek.

A reakciók?

• A republikánusok: „Ez Biden hibája!”

• A demokraták: „Ez Trump öröksége!”

• A Moody’s: „Ez a matematika.”                                                                                                                             

És persze, ne feledjük a MAGA-hívőket, akik szerint mindez csak egy újabb összeesküvés – amit a mélyállam, Soros, a kínaiak és az elektromos autók szerveztek együtt, hogy eltereljék a figyelmet arról, hogy „Amerika újra nagyszerű”. Csak valahogy közben az „AAA” minősítésből lett „Aa1”.

És mit jelent ez számunkra, innen, a partvonalról nézve?

Azt, hogy a globális pénzügyi stabilitás egyik utolsó bástyájáról is lehullott a márványlap. Hogy az amerikai államkötvény már nem „betonbiztos”, csak vasárnapi ebéd utáni szieszta alatt biztató. És ha a világ tartalékvalutája mögött álló ország hitelképessége már csak majdnem tökéletes, akkor mit gondolhatnak rólunk – a kis, nyitott gazdaságokkal és az aktuális szuverenitás-törvényekkel hadonászó országokról?

Ez a leminősítés nemcsak Amerika problémája. Ez árnyékot vet a piacokra, a kamatokra, az árfolyamokra, és végső soron a mi zsebeinkre is. Mert ha az USA-nak drágább lesz hitelt felvenni, akkor előbb-utóbb nekünk is többet kell fizetnünk mindenért – az energiaszámlától a hitelkamatig.

És közben még mindig ott áll a politikai színpadon egy figura piros sapkában, aki szerint minden „tökéletes, gyönyörű, fantasztikus” – csak éppen három A helyett már csak egy maradt.

Mire számíthatunk ezután?

Valószínűleg Trump hamarosan bejelenti, hogy ha újra elnök lesz, visszaminősíti a Moody’s-t „gyenge, woke-kommunista propagandaszervezetnek”, és saját hitelminősítő céget alapít:
➡️ TRUMP AAA – Always America Amazing.

És mi, nézők, tovább élvezhetjük a világ legdrágább reality show-ját:
„A birodalom alkonya – élőben, dollárban, kamatra.”

📌 Figyelem: Ez egy irónia. A valóság még ennél is durvább.

„Mozgásban vagyunk” – mondják. Csak azt nem mindig tudni, merre, miért, és meddig.

Aki még abban a romantikus hiedelemben ringatja magát, hogy a politika a tettek világa, az valószínűleg sosem ült végig egy kampányrendezvényt. Nem járt még olyan „nemzeti sétán”, ahol a cél nem a megérkezés, hanem a folyamatos jelenlét – lehetőleg élő közvetítésben, újságírók kíséretében. Magyar Péter legújabb attrakciója, a nagyváradi gyalogmenet, újabb fejezete annak a modern politikai színháznak, ahol a gesztus maga vált tartalommá. Itt nem az számít, mit mondasz, hanem hogy közben mozogsz-e.

A menetelés, mint politikai rítus

A történelem során a nagy menetelések mindig is többek voltak puszta haladásnál. Aki lépéseket tesz, azt követik – még akkor is, ha nem tudják, merre tart. Mao Ce-tung például tízezer kilométeren át vezette seregét Kína belsejében, hogy bebizonyítsa: a kommunizmus nemcsak túléli az ellentámadást, hanem túléli saját logikáját is. Gandhi a sómenetével nemcsak a brit birodalom határait feszegette, hanem a nyugati fényképezőgépek lencséit is: a mozdulat képpé, a kép politikai tetté vált.

És akkor ott van Forrest Gump – aki csak futott, mert úgy érezte, kell valamit csinálnia. Nem volt programja, nem volt célja – mégis egy egész nemzet látta benne a reményt. Magyar Péter ezzel szemben nagyon is tudja, mit akar: képernyőn maradni. És ha ehhez gyalogolni kell, akkor gyalogol. Forrest legalább néha megállt levegőt venni.

Most pedig Magyar Péter lépdel Nagyvárad felé, egyedül, de nem magányosan. A kamerák követik, a kommentelők figyelik, az újságírók értelmezik. A cél nem feltétlenül a fizikai érkezés – hanem az állandó jelenlét és a politikai figyelem fenntartása. A Tisza Párt már létezik, a lista kész, a kampány folyik. A séta most már nem a kiindulópont, hanem a kampány dramaturgiájának látványos eleme.

A zarándoklat eredete: El Camino, mint politikai prequel

De nem itt kezdődött az egész. Aki ismeri Magyar Péter történetét, tudja: ez az elindulás sokkal korábban kezdődött – méghozzá Spanyolországban, az El Camino zarándokúton. Ott, a Szent Jakab-út poros ösvényein született meg az az újfajta politikai éntudat, amely később a Tisza Párt alapításához vezetett. Ő maga úgy fogalmazott: megvilágosodott. Az egyszerű zarándoklat, amely másnak spirituális megtisztulás, számára új szerep és új identitás forrásává vált.

Mert a XXI. század zarándoka már nem a bűneit akarja lemosni, hanem a saját brandjét akarja felépíteni. A csendes önvizsgálatot felváltotta a drónfelvétel, a belső utat az algoritmus optimalizálása. És ha már Szent Jakab nem üzent semmit – legalább a Facebook algoritmusa kiszórta a posztot a célcsoportnak. Innen már csak egy lépés volt a következő zarándoklat: Magyarországon, magyar kamerákkal, magyar választók figyelméért. Most már nemcsak magáért gyalogol, hanem a Tisza Párt nevében is.

A politikai pantomim lényege: „Elindultam, tehát létezem”

A modern politika már régen nem az intézkedések és rendeletek terepe. Sokkal inkább egy vizuális narratíva, ahol a képek, a mozdulatok és a gesztusok pótolják a tartalmat. Egy jól megkomponált sétálás többet ér, mint egy költségvetési reform. Magyar Péter pontosan érzi ezt: ő nem beszédet mond – hanem jelenlétet gyakorol. A mozdulat a mondanivaló. A lépés maga a program.

Mert ma már nem azt kérdezik, „mit akar tenni?”, hanem azt, „merre tart?”. És ha egy ember elindul, ha lépked, ha látszik – akkor beszélnek róla. És ha beszélnek róla, akkor létezik. A többi majd kiderül.

Mi értelme ennek az egésznek?

Attól függ, mit tekintünk politikának. Ha a politika a közösség szolgálatáról, a problémák megoldásáról, az intézményépítésről szól – akkor ez bizony egy hosszúra nyúlt semmittevés szép csomagolásban. Ha viszont figyelmet akarunk, médiafelületet, kampányerőt, akkor ez a legolcsóbb és leghatékonyabb módja annak, hogy a képernyőn tartsuk magunkat.

A Tisza Párt számára minden lépés újabb szavazat lehet. Mert az emberek nem feltétlenül a programot keresik – hanem valakit, aki úgy néz ki, mint aki tudja, merre tart. A célt pedig ráérünk később kitalálni, vagy egyszerűen majd rávetíti a közvélemény.

Politikai kálvária vagy influencer-turné?

Lehet ez egy történelmi pillanat. Lehet, hogy egyszer majd így emlékezünk vissza: itt kezdődött valami új. De az is lehet, hogy néhány év múlva ez a gyalogmenet csak egy lábjegyzet lesz a magyar politika valóságshow-jának forgatókönyvében. Egy jól időzített, 100 000 lépéses performansz, amit a nézők végignéztek, kommenteltek, majd továbblapoztak.

És mégis, amíg a választók a politikában inkább show-t keresnek, mint megoldásokat, addig ez nemcsak megengedhető, hanem logikus lépés. A mozgás optikai illúziója életben tartja a reményt – még akkor is, ha a végén nincs ott semmi.

Zárszó helyett: a politika sétáló árnyéka

Shakespeare után szabadon: „Az élet csak egy árny, amely eljár, egy gyalogló bolond, ki egy óráig feszít és ágál, aztán elnémul.” A modern politikus sétál, gesztikulál, posztol – és amíg van fény, kamera és érdeklődő tekintet, addig a show folytatódik.

Hogy mi van az út végén? Egy választási győzelem? Egy erős ellenzék? Egy új politikai korszak? Vagy csak egy újabb sajtótájékoztató a következő irányról?

Erre majd visszatérünk. Most még mozgásban vagyunk.

Nos, úgy tűnik, Donald Trumpnak ismét sikerült. Nem, nem megnyerni valamit – arra még várunk –, hanem elérni, hogy az egész világ újra rá figyeljen… ha máshogy nem is, legalább szemforgatva. A nagy, dicsőséges kereskedelmi háború, amit Trump a „Make America Great Again” szent háborújának kiáltott ki, most látványos fordulatot vett: az USA és Kína megállapodtak a vámok drasztikus csökkentésében.

115 százalékkal kevesebb vám – és 100 százalékkal több kérdőjel.

Trump eredeti terve az volt, hogy megmutatja a világnak: ő az alfahím, a gazdasági Terminátor, aki nem tárgyal – diktál. Az eredmény? Az USA-t már nem csak Európában nézik ferde szemmel, de már Délkelet-Ázsiában is gyakrabban emlegetik úgy: „az a kissé labilis, túltolt imperialista ország”.

A vámháború végeredménye: olyan feltételekkel kötöttek megállapodást, amit simán el lehetett volna érni diplomáciával is. De hol lenne akkor a dráma? A Twitter-posztok? A MAGA-pólós szelfik a Fehér Ház előtt? Egy ilyen szerződés „normálisan” megkötve teljesen antiklimatikus lenne, nemde?

„Soron állnak a világ vezetői, hogy megcsókolják a seggem” – hencegett Trump egy zártkörű rendezvényen.

A valóság? Egy szimbolikus seggberúgás. Nem is egy. Inkább egy „szekvenciális, stratégiai hátsó fenékbe irányuló korrekciós mozdulatsor” – ahogy a diplomaták mondanák.

Kína nyert. Az alkuval elérte, hogy enyhüljenek a gazdasági korlátozások, és úgy tűnik, még elegánsabban is jött ki belőle. Eközben Trump a britekkel ugyan már korábban megkötött egy kereskedelmi megállapodást, de a feltűnő színpadiaság, amit a kínaiakkal szembeni háborúban produkált, éppen ennek az értelmét kérdőjelezi meg – ha épp nem az volt volna fontosabb, hogy látványosan durcáskodjon, mint egy kifáradt óvodás a LEGO-sarokban. Ezekkel a lépésekkel pedig valójában csak segíti Kína első számú világhatalmi pozíciójának az építését, miközben az USA inkább saját tekintélyét rombolja le, mintsem erősítené.

A világ? Jót röhög. A piacok örülnek. Trump? Valószínűleg most is a tükör előtt gyakorolja, hogyan magyarázza meg, hogy ez valójában győzelem. De vajon mi lesz a következő lépése? Újabb vámháború? Egy másik ellenség keresése? Vagy egyszerűen csak még több önfényező show a kampányszínpadon? Netán egy „békemisszió” Keletre, ahol már napok óta nyomást gyakorol Ukrajnára, hogy Zelenszkij hajlandó legyen találkozni Putyinnal. A háttérben egyre erősebben hallani: a találkozó – ha valóban létrejön – csütörtökön valósulhat meg, de addig is mindenki visszatartott lélegzettel figyeli, Trump pedig minden bizonnyal ott is kamerát és piros nyakkendőt keres majd, hogy saját magát békenagykövetként ünnepeltesse – miközben Putyinnak de facto már meg is nyerte a háborút, legalábbis a nemzetközi figyelem és a nyomásgyakorlás szintjén.

A kérdés az: ki veszi ezt még komolyan? A MAGA-mozgalom hívei tapsolnak, de a többiek már csak legyintenek. Amerika tényleg „great again”? Vagy inkább „grotesque again”?

Egyre inkább úgy tűnik, hogy az amerikai külpolitika nem más, mint egy valóságshow díszletekkel, ahol a díszlet egy elnöki pulpitus, a forgatókönyv improvizált Twitter-posztokból áll, és a nézők már nem is tudják, nevessenek vagy sírjanak. A világ vezetői – Macron, Merz, Starmer – valószínűleg csak összenéznek, és fáradtan sóhajtanak: „Csak éljük túl ezt az évadot is...”