Volt egyszer egy ország, ahol a gazdasági válság nem a pénztárcában kezdődött, hanem a közönyben. Ahol a recesszió nem meglepetésként jött, hanem meghívóra, elegáns csöndben, és a leggazdagabbak vagyona nemhogy megcsappant volna, hanem gyorsabban gyarapodtak, mint a hazafias retorika egy költségvetési hiány után.
2024-ben a magyar gazdaság technikai recesszióba süllyedt. 2025-ben már nem is süllyedt – inkább csak kifeküdt. A KSH adatai szerint a GDP ismét csökkent, az infláció még mindig borsot tör a háztartások orra alá, a reálbérek nemhogy nőnének, hanem zsugorodnak, mint a lejárt túró rudi a napon. Az EU-s pénzek továbbra is zárolva, a beruházások mínuszban, az életszínvonal pedig egyre inkább emlékeztet a „ma is túléljük valahogy” típusú kreatív menedzsmentre.
De ebben a történetben van egy mellékszál. Egy egyre hangsúlyosabb, de hivatalosan mégis láthatatlan narratíva – a vagyonosodás szent csodája.
A magyar kapitalizmus új prófétái
A minap megjelent „A 100 leggazdagabb magyar” lista szerint három ember – Mészáros Lőrinc, Csányi Sándor és Felcsuti Zsolt – több mint megduplázta a vagyonát. Nem „jól ment nekik”, hanem bravúrosan gyarapodtak. És persze a negyedik név sem maradhat ki: Tiborcz István, a miniszterelnök veje, 88 milliárd forintos növekedéssel került fel a 11. helyre. Egy év alatt.
Közben Orbán Sára, a miniszterelnök lánya sem unatkozott. Cége bevétele ugyan csökkent, de a nyereség másfélszeresére nőtt. Ez már nem is üzleti siker, hanem gazdasági antigravitáció. Lehet, hogy ők megtalálták azt a titkos képletet, ahol a recesszió nem fenyegetés, hanem üzleti lehetőség. Csak épp nem mindenki fér hozzá.
Mert míg Felcsúton aranyrudak teremnek a fű alatt, addig a vidéki kisboltokban már a tejföl is pánikvásárlási kategória lett. A társadalom két részre szakadt: akik gazdagodnak, és akik nézik, hogyan gazdagodnak mások.
A látvány, ami mindent eltakar
És ebben az apátiába csomagolt igazságtalanságban történt valami: egy férfi elindult gyalog Nagyváradra. Magyar Péter – a nemzet új reménye, új hangja, új képe. Azt mondta, nem kampányol. Csak sétál. Nem hatalomért megy, csak békéért. Nem szavazatot kér, csak figyelmet.
Aztán a figyelem meg is jött. Teljes gőzzel. Minden hírportál, minden kamera, minden pillantás rá szegeződött. És a háttérben, szinte zajtalanul, elmaradt egy fontos kérdés:
Hova tűnt a düh? Hova tűnt a felháborodás, hogy miközben milliók élnek napról napra, egy szűk kör vagyonban fürdik egy recesszió közepén?
Lehet, hogy Magyar Péter jó szándékú. Lehet, hogy hisz a változásban. De az is lehet – csak úgy, mellékesen – hogy valaki rájött: nem kell elhallgattatni a problémát, elég csak elterelni róla a figyelmet. Egy jól komponált zarándoklat, egy tökéletesen időzített „egymillió lépés”, és máris nem a Tiborcz-vagyon, nem a GDP-zuhanás, nem a reálbér-siralom a téma – hanem a séta, a fotó, a mozdulat.
És amíg a nép a látványt bámulja, addig a lényeg csendben elvonul.
Mint egy statisztika egy PowerPointban, amelyet senki nem néz meg.
