📜 Május 26. – Emlékezés Kádár Jánosra
A történelem peremén, egy rendszerváltás árnyékában
Volt egyszer egy ember, aki nem akart hős lenni. Nem vonult be tankkal, de nem is állt az útjukba. Nem szónokolt a parlament lépcsőjén, nem emelte magasba a nemzet zászlaját, de mégis egy korszak nézett vissza ránk, valahányszor megszólalt a nevét viselő időszak: a Kádár-korszak.
Ma lenne születésnapja. 1912-ben született Fiuméban, egy olyan világban, amely akkor még épphogy tartotta magát a széthullás előtt. A történelem sokakat elsodort körülötte, ő azonban nemcsak megmaradt, hanem hosszú ideig irányította is azt az utat, amelyen haladt az ország – nem mindig jól, de következetesen. Nem volt nagy formátumú államférfi, sem különösebben inspiráló vezető. De túlélő volt. És a túlélők gyakran hosszabb ideig maradnak a színen, mint akik látványosabban indulnak.
A nevét legtöbben a „gulyáskommunizmussal” kötötték össze – egy korszak, amelyben a szabadságért cserébe paprikás krumplit és békét ígértek. Ahol a pörkölt szaftos volt, de a vélemények szárazon maradtak. Ahol lehetett utazni, ha nem túl messzire, lehetett beszélni, ha nem túl hangosan, és lehetett élni, ha nem túl látványosan.
Kádár nem fékezte a végét. Nem állt a sorompó elé, amikor a történelem más irányba akart haladni. Csendben félreállt, ahogy az öreg emberek szoktak, akik már tudják, hogy nincs értelme a zajnak. Visszavonultan halt meg 1989-ben – abban az évben, amikor az a rendszer, amit szolgált, vele együtt múlt el.
Nem volt díszes villája, nem volt svájci bankszámlája. Nem pózolt pulóverben stadionavatáson, nem ölelgetett oligarchákat, és nem festette ki magát a nemzet megmentőjének. Egyszerű volt – talán túlságosan is. És ez ma, a politikai cirkuszok korában, meglepő módon szinte romantikus emlék.
De ne idealizáljunk. Ő volt az, aki 1956 után elvállalta a hatalmat – abban az évben, amikor a magyarok először emelkedtek föl, és gyorsan meg is tanulták, milyen, amikor visszanyomják őket. Ő volt az, aki aláírta, amit nem kellett volna. Aki hallgatott, amikor kiálthatott volna. És ő volt az, aki végül csendben lelépett a színpadról, másokat hagyva az utolsó felvonásra.
Nem ítélkezünk. Csak megemlékezünk.
Ma tehát nem ünneplünk. Csak elidőzünk egy névnél, egy arcnál, egy korszaknál, ami ugyan elmúlt, de az árnyéka néha még átlóg a mába. Kádár János – a rendszer embere volt. És a rendszer nem volt jó. De benne is, mint minden emberben, ott lakozott valami: félelem, számítás, remény, hiba, kompromisszum – és bizonyos fokú felelősség is. Nem tudjuk pontosan mennyi, mert a felelősség súlyát nem lehet mérni statisztikákkal vagy emlékkönyvekkel. Csak sejtéseink vannak – és kérdéseink, amelyekre talán sosem kapunk választ.
Azt majd az utókor próbálja megérteni, ha egyáltalán lehet. Mi csak annyit mondhatunk: volt egyszer egy ember, aki nem volt sem hős, sem ördög – de történelmünk része lett, visszavonhatatlanul.
