Ma ismét történt valami egészen rendkívüli. Nem, nem a gazdaság tért magához – az éppenséggel újra egyet csusszant lefelé az EU-s ranglistán, mint egy elszakadt sílift a Mátrában. A valódi „történés” egy mikrofon mögött zajlott: Szijjártó Péter megnyugtatott mindenkit, hogy Magyarország rövid időn belül szuper gazdasági eredményeket fog elérni. Már szinte tapsoltam is, csak aztán ráeszméltem, hogy nem egy mesedélutánon vagyunk az oviban, hanem a valóságban – még ha ezt egyre nehezebb is megkülönböztetni a kormányzati kommunikációtól.

A statisztikák szerint – és ezek valahogy mindig elrontják a hangulatot – hazánk gazdasági teljesítménye csökkent, miközben minden más EU-tagállam képes volt legalább minimálisan nőni. De ne aggódjunk, hiszen jönnek a kínai gigaüzemek, az elektromos autók, és Nagy Márton, aki szintén optimista. Ő az a gazdasági mágus, aki minden alkalommal elmondja, hogy a második félévben majd visszajön a növekedés, csak most még ne nézzünk oda, mert a varázslat készül. És persze, még mindig nem volt ideje elolvasni azt a bizonyos könyvet, amit a Ryanair vezére ajándékozott neki – pedig abban állítólag van néhány tipp a működő piacgazdaságra.

És akkor jön a főmágus: Orbán Viktor, aki februárban már kijelentette, hogy „2025 a gazdasági áttörés éve lesz”. Sőt, ha minden jól megy, akkor a minimálbér ezer euró, az átlagfizetés egymillió forint lehet. Mert miért is ne? Ha már a valóság nem engedelmeskedik, legalább a mikrofon előtt legyen rend. A számok ugyan mást mutatnak, de a szavakban már dübörög a gazdaság – csak sajnos nem a boltban, hanem a sajtótájékoztatón.

A valóság ezzel szemben olyan, mint egy üres pénztárca hónap végén: bosszantóan konkrét. Az infláció makacs, a forint gyenge, a beruházások pedig úgy tűnnek el, mint választás után az ígéretek. De hát kit érdekel mindez, amikor jövőre választások lesznek?

És itt lép be a klasszikus politikai kígyóbűvölés. A recept egyszerű: adj el egy nagy álmot, ismételd el sokszor, hintsd meg néhány statisztikai féligazsággal, és már kész is a csodaváró közhangulat. Nem baj, ha a gazdaság épp a padlón fekszik, ha közben azt mondják, hogy „ez csak a fellendülés előtti megtorpanás”.

Ami azt illeti, ez a fajta gazdasági kígyóbűvölés nem új keletű. Ez már bő másfél évtizede megy, mióta a narancssárga logó mögül kiindulva a Fidesz átvette a kormányrudat. Akkoriban azt ígérték: rend lesz, növekedés lesz, magyar modell lesz. Lett is – leginkább kommunikációs szinten. A gyakorlatban pedig kialakult az a jól ismert stratégia: ha baj van, mondjuk azt, hogy mindjárt jobb lesz. Ha meg nem jobb, akkor biztos Brüsszel, a háború vagy Soros a hibás.

A lakosság pedig már lassan immunis, de azért valahol mélyen még mindig reméli, hogy talán idén tényleg megtörténik a nagy áttörés. És miért ne hinné? Hiszen eddig mindig bejött. Nem a gazdasági csoda, persze – az valahogy mindig elmaradt –, hanem a trükk maga: a választások előtt jött egy kis pénzosztás, egy kis rezsiháború, néhány hangzatos bejelentés, és máris újra ott volt a kétharmad, mint egy jól betanult bűvészmutatványban. A show ment tovább.

Ez a Fidesz-féle gazdaságpolitika: nem annyira tervezés, mint inkább hosszútávú varázslat. Egy illúzió, amit már annyiszor ismételtek, hogy szinte valósággá vált – legalábbis a propagandában. A szakértők persze újra és újra próbálnak szólni, hogy „gyerekek, ez így nem fog menni” – de ők csak a show-t rontják. A kormányzatnak megvan a maga közönsége, akihez nem adatokkal, hanem érzésekkel kell beszélni. „Nem a számok számítanak, hanem a haza sorsa!” – és közben az infláció, a beruházási volumen, a forintárfolyam már csak a gonosz háttérzene.

És persze ne felejtsük el a „csodafegyvert”: az árstoppot. Ez volt az a húzás, amire azt mondták: „íme, megvédjük a családokat!”. Hogy közben eltűntek a termékek a polcokról, felborult a piac, és a gazdaság úgy viselkedett, mint egy rosszul beállított automataváltó – az már csak a mellékhatás volt. De a lényeg, hogy papíron csökkent az infláció (egy darabig), és lehetett mutogatni: „látjátok, működik!” Egy újabb epizód a „féligazságokkal fűszerezett bűvészmutatvány” sorozatban.

A csoda várható időpontja továbbra is titkos, de biztosan „rövid időn belül”. Esetleg pont a választások előtt. Véletlenül. Ha nem is lesz szuper gazdasági eredmény, legalább lesz szuper kommunikáció. Addig is marad a jól ismert előadás: díszletek, füstgépek, mosolygó politikusok, és a háttérben egy recsegő gazdaság, amelyről mindenki tudja, hogy a taps nem menti meg.

Zárásként: a kormány szerint minden rendben lesz. A valóság szerint... hát, az már egy másik műsor. De amíg elég sokan elhiszik, hogy a kígyóbűvölés működik, addig talán nem is kell csoda. Elég a látszat.
És ha valamiért mégsem jönne be idén sem, hát majd jövőre. Vagy azután. Vagy választás után. Úgyis ismerjük már a történetet.

Mert Orbán Viktor megígérte, hogy minden jobb lesz. És ha ő mondja – akkor majdnem olyan, mintha már úgy is lenne.

„Az oroszok már a spájzban vannak” – mondták egykoron ironikusan egy magyar filmben, amikor a helyzet már annyira reménytelen volt, hogy az ember csak nevetni tudott a saját végzetén. Nos, úgy tűnik, 2025-ben ismét elérkeztünk egy ilyen ponthoz – csak most nem egy vígjátékban, hanem a geopolitika véresen komoly színpadán.

Donald Trump, Amerika meg nem értett nagyvezére, új béketervet hozott a világ elé, amely – kapaszkodjunk meg – lényegében feladná Ukrajnát az oroszoknak. Ja, hogy ezt szebben csomagolták be? Természetesen: „a frontvonalak befagyasztása”, „szankciók enyhítése”, „biztonsági garanciák” – olyan szavak ezek, amik jól hangzanak egy sajtótájékoztatón, de a valóságban annyit érnek, mint esőkabát a cunamiban.

A terv lényegében három pontban összefoglalható:

• Oroszország megtarthatja, amit már ellopott.

• Ukrajna nem csatlakozhat NATO-hoz, nehogy a szomszédságban valaki rosszul érezze magát.

• Enyhítsünk Oroszország szankcióin, cserébe egy békének nevezett diktátumért.

1938, kedves olvasóim, 1938.
Nevetünk? Mert ismerős. Akkor a müncheni egyezmény keretében a nagyhatalmak Hitler kedvében jártak azzal, hogy odadobták neki a Szudéta-vidéket – persze mindezt a „béke érdekében”. Chamberlain diadalmasan lengette a papírt: „Béke a mi időnkben!” – és alig egy év múlva a világ lángokban állt.

Most ugyanezt játsszuk újra, csak más szereplőkkel: Trump a modern Chamberlain, Putyin a XXI. század diktátor-karaktere, Ukrajna pedig a cserélhető zseton az asztalon. A különbség? Akkor legalább volt valami halvány szégyenérzet. Most? Csak hideg számítás.

De hogy teljes legyen a kép: nem elég, hogy Ukrajnát odadobják a medvének, az USA még ki is fosztaná azt, ami megmaradna belőle.
Miközben Trumpék a békéről szónokolnak, a háttérben gőzerővel készítik elő az "újjáépítési" szerződéseket, amelyek valójában arról szólnak, hogy az ukrán ritkaföldfém-készleteket, lítiumot, titánt és nikkelt amerikai cégek kaparintsák meg. Természetesen "piaci alapon", "a demokrácia újjáépítése érdekében", meg amit ilyenkor mondani szokás.

Ismerős? Hát persze!
Emlékezzünk csak Irak "felszabadítására" — ahol a demokrácia exportja után csodálatos véletlenek sorozata folytán a Halliburton és más jól értesült cégek kapták a többmilliárd dolláros „újjáépítési” szerződéseket. Tankok, olajkutak, rekonstrukciós tervek – meg persze a szabad piac szelleme, amit az irakiak számlájára írtak fel.
Most ugyanezt a forgatókönyvet írják újra Ukrajnában: csak most ritkaföldfémekkel, és szomorúbb, lepusztultabb díszletek között.

A demokrácia?
Csak egy címke a dobozon.
Belül mindig ugyanaz a régi árucikk lapul: háború nyereségért, mások kárára.

Ha Ukrajna elfogadja ezt a „béketervet”, akkor a történelem újraírja önmagát – de most még cinikusabban, még profitorientáltabban.
Az üzenet világos lesz: az agresszió kifizetődő, a szuverenitás eladó, és a demokrácia egy üzleti márkanév, amit akkor veszünk elő, ha épp jól jön.

Az oroszok már a spájzban vannak. És valaki még kulcsot is adott nekik.

Orbán Viktor eldicsegette, hogy Donald Trump rendszeresen kérdezi tőle, mikor lépünk már ki az EU-ból. Miniszterelnökünk persze úgy adta elő, mintha Trump telefonja egyfajta dicsőségfal lenne, amely bizonyítja, hogy őt – egy kis magyarországi község nagyra nőtt fiát – még az amerikai elnök is rendszeresen zaklatja fontos kérdéseivel.

Orbán Viktor úgy állítja be, mintha Trump valóban világpolitikai tényezőként tekintene rá, akinek egyetlen leggyintése is elég lenne ahhoz, hogy átrajzolhatja Európa térképét. Viktor meg büszkén meséli ezt a pilisvörösvári lakossági fórumon, mintha Trump már csak az ő válaszára várna, hogy nekikezdjen újraépíteni az Atlanti-óceán túloldalán „nagy és erős” Amerikáját. Valójában azonban ez inkább hasonlít arra a helyzetre, amikor a kisgyerek dicsekszik, hogy a suli legmenőbb diákja néha megkérdezi tőle, mikor lesz már bátorsága elszívni az első cigarettáját. Trump kérdése egyszerre kedves és abszurd, Viktor válasza pedig – miszerint majd kilépünk, ha „jobb lesz kint, mint bent” – épp olyan ködös, mint amilyenek a közbeszerzési szerződések az utóbbi években.

Orbán azt próbálja sugallni, hogy Putyin és Trump között ő a híd, a globális politikai sakkjátszma egyik kulcsfigurája, de valójában legfeljebb egy „poleznij idiot” lehet mindkettő szemében. Putyin ezt a szerepet már rég kiosztotta neki, Trump esetében pedig még csak az sem biztos, hogy saját ötletekről van szó. Könnyen lehet, hogy Trump is csak Putyin ukáza alapján kérdezgeti Viktort az EU-tagságunkról. Ha pedig nem, akkor az még rosszabb – mert akkor Trump nemcsak Putyin hasznos idiótája, hanem egyenesen az embere, aki aktívan dolgozik Európa meggyengítésén és szétesésén, és közben keresi és támogatja azokat az európai "erős embereket", akik segítenek neki végbevinni ezt a tervet.

Mindezek fényében Orbán EU-val kapcsolatos nyilatkozatai nem meglepőek. Ő maga vallotta be, hogy az EU-tagságunk pusztán üzleti döntés számára, addig maradunk bent, amíg neki személyesen megéri. Az igazán érdekes kérdés viszont az, hogy az Európai Unió miért tűri még mindig ezt a folyamatos fenyegetőzést és zsarolást, az állandó vétózgatást, keresztbe tevést és az EU működésének szándékos akadályozását. Talán ideje lenne végre fordítani a dolgon: nem Viktor vezetné ki Magyarországot az EU-ból, hanem az EU köszönné meg a részvételt, és udvariasan megmutatná Viktornak az ajtót, mint egy vendégnek, aki túl sokáig maradt, és közben még a házigazda kanapéjára is sáros csizmában mászott fel.

Meddig tűri még az EU, hogy Orbán – az unió keleti trollja – folyamatosan játssza ezt a megalázó játékot? Talán éppen ideje lenne az EU-nak megmutatnia, hogy az egység nem egy üres szlogen. Ha Orbán Viktor valóban világpolitikai tényező akar lenni, akkor engedjük el végre: hadd próbálja meg Trump oldalán – az Egyesült Államok 52. tagállamaként.

Valahol egy párhuzamos univerzumban bizonyára működik az a világ, ahol a közgazdaságtan alapjai még számítanak valamit. De nem nálunk. Itt, a 2025-ös valóságban a Bitcoin árfolyama nem azért szárnyal, mert hirtelen mindenki ráébredt volna a technológiai áttörés nagyszerűségére, hanem mert Donald J. Trump úgy döntött, hogy ismét beleáll a Fed elnökébe, mint macska a plédbe.

Mert mi is történt? Trump – akinek gazdasági gondolkodása leginkább egy TikTok-videó mélységével vetekszik – nekiment Jerome Powellnek. Mert ugye a kamatlábak túl magasak. Mert szerinte. Mert ő úgy érzi. És amikor az exelnök „érez valamit”, a piac rángatózni kezd, mint egy túlfeszített videojáték-karakter.

És mit tesz ilyenkor a befektető? Pánikba esik – vagy épp ellenkezőleg, menekül a józan ész elől, és Bitcoint vesz. Mert ha már minden bizonytalan, legalább valami tényleg instabilat válasszunk, nem?

A Bitcoin így most újra repül. De nem a technológiai forradalom vagy a pénzügyi tudatosság szárnyain – hanem a politikai zűrzavar légáramlatain, és egy olyan ember tweetjein, aki a saját golfklubját is monetáris eszköznek gondolja.

Az árfolyam több mint két hónapja nem látott csúcsra ugrott – csak mert Trump megsértődött. Sértődöttségi index alapján már rég kétszámjegyű inflációban lennénk. És persze nem maradhatott el az ikonikus kijelentés sem: “Jerome Powell is a disaster. Big mistake keeping him. Sad!” – ami egyébként a világ egyik legnagyobb pénzügyi központjának vezetőjéről szól. Csak úgy, kedden délelőtt.

És itt vagyunk mi, nézők, a virtuális páholyban. Nézzük, ahogy a világ a Bitcoinba kapaszkodik, miközben Trump újra és újra meghúzza a ravaszt a gazdasági orosz rulett fegyverén. Hányszor lehet kattintani, mielőtt eldördül?

Egy biztos: én nem teszem a pénzemet sem a Bitcoinba, sem Trump gazdaságpolitikai zseniálkodásába.

Mert míg az egyik egy spekulációs lufi, a másik egy lufi, ami azt hiszi, hogy gazdaságpolitikus. A különbség csupán annyi, hogy a Bitcoin legalább nem tweetel vissza, amikor elveszítem rajta a pénzem. Trump viszont igen – hatszor egymás után, caps lockban, és közben arról győzköd, hogy minden tökéletes, mert ő azt mondta. És nála az önhit nem is határozottság kérdése – az az alapértelmezett beállítás.

A Bitcoinban legalább van valami technológiai romantika. Egy digitális arany, decentralizált álom, kriptográfiai ígéret a szabadságra. Trump viszont a múlt szivacsa: magába szívja a figyelmet, a bizalmat, és kinyom belőle valami abszurd, narancsszínű realitástorzulást. Egy férfi, aki azt hiszi, hogy ha elégszer ismétli a big, beautiful economy szókapcsolatot, attól lesz GDP-növekedés.

És mégis – a piac, ez a labilis kamasz, amely hol a félelmeire, hol a mémekre hallgat – elhiszi neki. Legalábbis egy ideig. Aztán, amikor a lufi kipukkad, ugyanazok a képernyőkön látjuk a BREAKING: Bitcoin Crashes és a Trump Denies Responsibility feliratokat.

Addig pedig újra és újra meghúzzuk azt a bizonyos ravaszt. Mert ez már nem gazdaságpolitika. Ez reality show. És mi vagyunk benne a statiszták – vagy a vesztesek.

Ma, április 22-én született Vlagyimir Iljics Lenin. E napon emlékezünk arra az emberre, aki nem csupán egy korszakot indított el, hanem egy egész évszázad árnyékát vetette rá a világra. Az illúziók embere volt – és az illúziók vesztesei mindannyian mi lettünk.

Lenin egy eszme zászlaját emelte magasba – az egyenlőség, a munkásosztály felszabadítása, az igazságos társadalom álma volt az, amit a marxizmusból kifacsart, majd a saját pragmatizmusával újraöntött. Mindez azonban már a kezdeteknél torzulni kezdett. A németekkel való titkos együttműködés – a híres „pecsételt vonat”, amelyen keresztül a háborús Oroszország egyik legfőbb ellensége segítette hatalomra – nem csupán taktikai húzás volt, hanem a forradalmi erkölcs súlyos árulása. Ez nem egyszerű politikai manőver volt, hanem szövetkezés az ellenséggel a saját népe sorsa ellenében.

Az októberi forradalom így nem egy nép forradalma volt, hanem egy kisebbség puccsa, amely Lenin irányításával brutális következetességgel söpörte el a pluralizmus lehetőségét. Az eszméből rendszer lett, a rendszerből gépezet – és a gépezetből rettenet. Sokan próbálják ma Lenin személyét elválasztani a későbbi diktatúrától, mintha ő csak az alapokat rakta volna le, és a véres következmények már mások – főként Sztálin – nevéhez fűződnének. Ám ez nem igaz. A megtorlások, a véres elnyomás, az ellenzék teljes felszámolása – ezek már Lenin idején elkezdődtek. A vörös terror, a cári család lemészárlása, a koncentrációs táborok első változatai, a cenzúra és a politikai üldözés rendszerszintű bevezetése – mind az ő aktív irányítása alatt történtek. Aki nem állt mellé, aki kérdezett, kételkedett, vagy egyszerűen csak nem volt elég lelkes, az rosszul végezte.

És nem felejthetjük el: Sztálint is ő választotta ki. Tudatosan, meggyőződésből. Nem ellenfelet látott benne, hanem folytatót – és ebben nem is tévedett.

Én magam még megéltem e rendszer utolsó éveit – mint fiatal diák a Szovjetunióban, a szétesés előestéjén. Látogattam a Vörös teret, és ott láttam a mauzóleum előtt várakozó tömeget: arcokon áhítat, parancs vagy szokás formálta. Önkéntesnek mondott sorban állás – valójában a rendszer utolsó rituáléja. Aztán pár év múlva, amikor újra látogattam Moszkvát, már csak néhány eltévedt turista bóklászott a márványkripta előtt.

És mégis, ma újra éled. A Lenin-mauzóleum előtt ismét hosszú sorok kígyóznak – különösen születésének és halálának évfordulóján. Évente mintegy félmillió ember látogatja meg a sírhelyet. A látogatók vörös zászlókkal és Lenin portréival érkeznek, sokszor nem nosztalgiából, hanem eszmei hitből, vagy éppen politikai meggyőződésből. A sorokban nemcsak az idősebb generációk állnak, hanem fiatalok is, akik talán már nem emlékeznek a rendszer valódi arcára – vagy éppen sosem ismerték meg.

A populisták, akik új ellenségeket keresnek, újra előveszik a régi jelszavakat: nép, igazság, rend. Mintha az eszmék újra aktuálisak lennének, mintha nem tanultunk volna semmit abból a száz évből, amely milliók szenvedését hozta. De ezek az eszmék nem építkeztek soha. Sehol nem valósult meg az a társadalom, amit Lenin hirdetett – csak diktatúrák, csöndes félelem, pártközponti igazság.

Ne felejtsük el: a kommunista eszme – csakúgy, mint a fasizmus – mindig a „nép” nevében, a „nép javára” hivatkozik. Mindkettő totalitárius ideológia, amely a kollektív boldogság ígéretével kezd, és egyéni tragédiák ezreivel végződik. A különbségek sokszor inkább stilárisak és retorikaiak, semmint gyakorlatiak. Mindkettő elnyom, üldöz, és ha kell, öl – a „magasabb cél” nevében. És mindkettő megfosztja az embert a legfontosabbtól: a szabadságtól.

Lenin rendszere nemcsak egy történelmi korszak, hanem egy intő mementó. Egy figyelmeztetés: az eszmék, ha elvágják magukat az emberi méltóságtól, ha nem hagynak teret a szabadságnak, csak eszközök a hatalom megszerzésére. És a történelem nem bocsát meg, ha nem tanulunk.

1933. április 19. – Egy korszakváltó nap

Vannak dátumok, amelyek csendesen kerülnek be a történelemkönyvek lábjegyzeteibe, és vannak olyanok, amelyek megrázzák a világ pénzügyi rendszerét. 1933. április 19. az utóbbiak közé tartozik. Ezen a napon Franklin D. Roosevelt amerikai elnök bejelentette, hogy az Egyesült Államok kilép az aranyalapból. Egyetlen tollvonással megszüntette az aranyhoz rögzített dollár korszakát, és ezzel – bár akkor még kevesen látták át – útjára indította a modern fiat pénzrendszert.

A „fiat pénz” (latinul: „legyen!”) olyan pénz, amelyet nem arany vagy más fizikai érték fedez, hanem kizárólag az állam és a közösség bizalma. Egyszerűbben fogalmazva: a pénz értékét nem az aranytartalék biztosítja, hanem az, hogy elhiszed, kenyeret vehetsz érte. Márpedig a bizalom – tudjuk jól – törékeny dolog.

A történelem ismétli magát – Roosevelt és Trump, két korszak két elnöke

Ugorjunk kilencvenkét évet előre. 2025-öt írunk. Az amerikai elnöki hivatalban újra egy ismerős figura ül – Donald J. Trump, immár másodszor. Ezúttal nem elődje válságával néz szembe, hanem saját korábbi döntéseinek következményeivel: elszabadult infláció, megroppant nemzetközi bizalom, és rekordméretű, 34 ezermilliárd dolláros államadósság. Az USA adósságának jelentős része dollárkötvényekben van kibocsátva, amelyek nagy részét olyan országok birtokolják, mint Kína – az egykori kereskedelmi partnerből mára geopolitikai ellenféllé váló nagyhatalom.

Kereskedelmi háborúból gazdasági hidegháború

A vámháborúk nem újak. Trump első elnöksége (2017–2021) alatt indultak, második ciklusára azonban valódi gazdasági hidegháborúvá fajultak. A Kína ellen bevezetett vámok mára több szektorban meghaladták a 200%-ot is, érintve nem csupán acélt, chipeket vagy napelemeket, hanem alapvető termékeket, technológiákat és ritkaföldfémeket is – amelyek nélkül egyetlen modern eszköz sem működik.

Peking válasza sem maradt el: korlátozta az amerikai kötvények vásárlását, és egyre több olaj-, gáz- és nyersanyagüzletet köt a dollár megkerülésével – jüanban, rubelben vagy aranyban.

A dollár mint bizalmi konstrukció – Meddig tart még a hit?

A dollár hosszú ideig stabil és kiszámítható világítótornyot jelentett a nemzetközi kereskedelemben. A nyersanyagpiacok (olaj, arany, gabona) dollárban számolnak el, a jegybankok devizatartalékai is javarészt amerikai valutában vannak elhelyezve.

Csakhogy a világ változóban van. Egyre több ország próbálja függetleníteni magát a dollártól. Oroszország és Kína már 2022-től rubelben és jüanban kereskednek egymással. Hasonló megállapodásokat kötött az Egyesült Arab Emírségek és India is, miközben a BRICS-országok egyre nyíltabban tárgyalnak egy közös, dollárfüggetlen elszámolási egység létrehozásáról.

Ez nem csupán gazdasági, hanem politikai és bizalmi kérdés is. Vajon meddig marad a dollár a világ uralkodó valutája, ha az USA felelőssége és megbízhatósága kérdésessé válik?

Ahogyan 1933-ban Roosevelt tollvonása mögött ott remegett egy válságtól megtépázott ország és a változást sürgető társadalom, ma is minden új kereskedelmi egyezmény, vámháború vagy digitális valuta mögött ott ketyeg a kérdés: meddig tart még a hit a rendszerben?

Mi történne, ha véget érne a dollár dominanciája?

A legtöbben természetesnek veszik a dollár dominanciáját – mint a gravitációt vagy a levegőt. Pedig a dollár globális szerepe nem magától értetődő adottság, hanem évtizedek tudatos geopolitikai és gazdasági stratégiájának eredménye. És mint minden emberi alkotás, ez is sérülékeny.

Mi történne, ha a világ valóban tömegesen más valutákra térne át? Ha az olajkereskedelem zöme jüanban vagy digitális valutákban zajlana, és a jegybankok euróban, aranyban, esetleg kriptóban tartanák tartalékaikat?

A dollár iránti kereslet csökkenése drámaian megemelné az amerikai állam finanszírozási költségeit. Az eddig olcsón hozzáférhető pénz hirtelen drágává válna, az infláció felpörögne, és az amerikai életszínvonal csökkenni kezdene.

Az Egyesült Államok geopolitikai ereje is gyengülne. A dollár nemcsak pénz, hanem hatalmi eszköz volt: szankciók, bankrendszerekből való kizárás, nemzetközi nyomásgyakorlás épült rá. Sajnos ez a folyamat már elkezdődött, és úgy tűnik, Trump lépései csak felgyorsítják ezt. Ha ez a fegyver elkopik, Washington kevesebb ütőkártyát tart majd a kezében.

Epilógus helyett: Egy egyszerű kérdés

A valódi kérdés nem az, hogy mikor érkezik el a változás, hanem hogy készen állunk-e rá. Amikor eljön ez a pillanat, képesek leszünk-e olyan új pénzügyi rendszert teremteni, amely nemcsak gazdaságilag, hanem emberileg is fenntartható?

Egy szívecske Washingtonból – köszönetképpen?

Valami nagyon különös történt. Olyan, amitől az ember felvonja a szemöldökét, belekortyol a reggeli kávéjába, és csak ennyit mond: „Na ne hülyéskedj.”

Rogán Antal – akit a magyar politikai folklór már régen nem csak miniszterként, hanem afféle marketingmágusként tart számon – hirtelen lekerült az amerikai szankciós listáról. Igen, arról a listáról. Ahol nem szokás csak úgy „véletlenül” szerepelni, mint a szódás a szeren.

Na de mégis, ki ez a Rogán?

Ne tegyünk úgy, mintha nem tudnánk. Magyarországon Rogán Antal neve hallatán az emberek többsége nem egy szónokra vagy egy miniszterre gondol először, hanem arra a fickóra, aki:

– valahogy mindig ott van, ahol a pénz mozog,
– akinek a helikopterezése úgy beégett a köztudatba, mint a túlsütött lángos a Balaton partján,
– aki szerint egy „lepapírozott” ügy már nem is ügy,
– és akinek a nevéhez fűződik minden kormányzati üzenet, amitől a postaládák szorongani kezdenek.

Ő az, aki a kormányzati kommunikációt nemcsak vezeti, hanem egy saját univerzumként működteti – plakátkampányokkal, nemzeti konzultációkkal és kreatív ellenségképekkel fűszerezve. Brüsszelt megállítja, Sorost elűzi, a migránsokat távoltartja – legalábbis kommunikációban.

Szóval amikor az amerikaiak azt mondták, hogy Rogán egy korrupciós rendszer „tervezője, megvalósítója és haszonélvezője”, akkor sok magyar csak bólintott: „Ja, hát ezt eddig is sejtettük.” A különbség csak annyi volt, hogy most ezt Washingtonból is megerősítették – legalábbis egy ideig.

Felkerül a lista

2025. január 7-én az Egyesült Államok – akkor még Biden elnök vezetésével – bejelentette, hogy Rogán Antal neve felkerült a globális Magnitsky-törvény alapján összeállított szankciós listára. Ez nem valami gasztronómiai toplista vagy celebverseny. Ez az a nemzetközi névsor, ahová a világ legsúlyosabb korrupciós, illetve emberi jogi visszaélései miatt kerülnek fel emberek.

És hogy miért került fel?

Mert – és most kapaszkodjunk meg – a hivatalos amerikai indoklás szerint Rogán „egy kiterjedt korrupciós rendszer elsődleges tervezője, megvalósítója és haszonélvezője” volt, miközben miniszteri pozícióját saját előnyére használta. A gyanú szerint a kabinetiroda nemcsak a kormány agya volt, hanem annak bankszámlája is – legalábbis a szürkezónás része.

A magyar kormány természetesen tagadott mindent, és úgy tekintette a szankciókat, mint egy gyenge politikai bosszú kísérletét. Mintha csak egy rosszindulatú szomszéd kárálna a kerítés túloldaláról.

És aztán… hopp, eltűnt

Aztán jött 2025. április 15. A Trump-adminisztráció visszatért a hatalomba, és a washingtoni széljárás hirtelen irányt váltott. Rogán Antal lekerült a listáról. Hivatalosan azzal az indokkal, hogy:

„A szankció fenntartása ellentétes lenne az Egyesült Államok külpolitikai érdekeivel.”

Magyarra fordítva: „Most már nem zavar minket.” Nem bocsánatkérés, nem új vizsgálat, csak egy adminisztratív mozdulat – mintha egy csirkét törölnénk ki a bevásárlólistáról, mert végül inkább halat veszünk.

Szijjártó Péter – a kormány szóvivői posztot is betöltő külügyminiszter – természetesen üdvözölte a döntést, és kijelentette, hogy „más szelek fújnak Washingtonban”. Valóban. Most épp szélcsend van, vagy legalábbis nem fúj annyira Rogán felé.

Valami nincs rendben

És itt jön a kérdés, amit nem lehet csak úgy a szőnyeg alá söpörni, bármilyen szép is az a szőnyeg:

Hogy történhet meg, hogy valaki felkerül a világ egyik legkomolyabb szankciós listájára – majd három hónap múlva lekerül onnan, mindenféle komoly indoklás nélkül?

Mert ha tényleg annyira megalapozatlan volt, miért került fel egyáltalán? És ha nem volt megalapozatlan, akkor most miért nem számít? És vajon hány ilyen név van még? Egyáltalán: ezek után mit ér egy ilyen lista?

Ez nem egyszerű diplomáciai baklövés. Ez inkább emlékeztet egy rosszul sikerült kabaréra, ahol a színészek elfelejtik a szöveget, de azért eljátsszák, hogy minden rendben. A közönség meg udvariasan nevet. Vagy inkább kínosan.

Zárszó helyett

Rogán Antal nincs többé a szankciós listán. Ez most tény. Mint ahogy az is tény, hogy a politika egyre kevésbé hasonlít jogállami sakkjátszmára, és egyre inkább olyan, mint egy zsúfolt kártyaparti egy zűrös presszóban, ahol mindenki csal, de néha valakit mégis lebuktatnak. Aztán elengedik. Mert „most épp nem érdekes.”

És nem csak nálunk van ez így. Ott sem feltétlenül jobbak a szabályok – csak máshogy vannak elmaszatolva. Egy másik kultúra, egy másik érdek, egy másik szándék – de ugyanaz a zavaros tükörkép.

Ez a történet nem jó döntés volt. Csak egy újabb emlékeztető arra, hogy a szankciók mögött is emberek vannak – politikusok, érdekcsoportok, üzletek. És ha ez így megy tovább, akkor ki tudja, milyen meglepetések várnak még ránk? Melyik név kerül fel legközelebb – vagy tűnik el – a semmiből?

A kérdés már nem az, hogy hol van a rend.
Hanem az, hogy melyik rendetlenséget hisszük el hitelesebbnek.

Donald Trump ismét bebizonyította, hogy a világ legnagyobb gazdaságát is lehet úgy vezetni, mint egy Las Vegas-i kártyaparti hajnali háromkor – amikor már senki sem józan. És most is ez történik. Az amerikai elnök újabb vámháborús gesztussal próbál erőt demonstrálni, ezúttal 245%-os vámot vetve ki a kínai elektromos járművekre.

Ez nem stratégia. Ez egy blöff – csak épp a tét most nem zseton, hanem a globális gazdasági stabilitás.

A kínai válasz már megérkezett: 125%-os ellenvámok, ritkaföldfém-export leállítása, és – ami talán még hangosabb – egy fenyegető csend a pénzpiacokon. Mert Kína nem csak kereskedő. Kína hitelező. Az Egyesült Államok egyik legnagyobbja. És a kínai kézben lévő dollárkötvények – azok a csendes, szürke papírok – ha egyszer megindulnak, megrengetik a piacokat.

És múlt héten már megrezdültek.

Az amerikai állampapírpiacon kilengtek a hozamok. A bizalom remegni kezdett. Mert a befektetők tudják: ha egyszer Kína tényleg mozdul, nem lesz menekvés. Nem segít majd sem a FED, sem a szenátusi mentőcsomag, de még a Trump-féle kriptodeviza sem menti meg az USA-t 😏. A világ pénzügyi szívverése nem bír ki egy ilyen lökést.

Csend a Harvardból

És közben hol van a pénzügyminiszter?

Scott Bessent – sikeres hedge fundból ejtőernyőzött Washingtonba, de mostanra inkább tűnik PR-szakértőnek, mint gazdasági vezetőnek. Ő nem kérdez. Nem figyelmeztet. Inkább ismétel. Visszhangozza az elnök narratíváját. És nincs egyedül. Mögé sorakoznak más gazdasági agytrösztök is, akik korábban szilárd szakmai alapokra építettek – most pedig csendben bólogatnak, mintha a valóság csak véleménykérdés lenne. Abszurd. Mintha valaki baráti alapon kapta volna meg a Harvard, Stanford vagy Yale diplomáját – és most nem használja, csak bekeretezi.

Ez már nem közgazdaságtan – ez lojalitás.

Unortodox? Inkább kiszámíthatatlan

Az „unortodox gazdaságpolitika” kifejezés ismerős lehet innen, Közép-Európából. Egykor különlegességet jelentett. Ma inkább kiszámíthatatlan és következményekkel teli döntések gyűjtőneve. És most Amerika is ebbe az irányba tart.

A tőzsdék nem véletlenül remegnek. Nem csak a hozamok ugranak, hanem a logika is repedezik. Mert amit most látunk, az nem stratégia, hanem érzelmi kormányzás. Sértettség, kampányláz, bosszú. A vezetői felelősség helyett most gesztusok vannak. És egy ország sorsát nem kormányozni, hanem demonstrálni próbálják.

Egyik kedvenc pillanatom a Ryanair vezérigazgatójának húzása volt, amikor elküldte „Közgazdaságtan tökfejeknek” című könyvet a magyar miniszternek. Talán Trump is kaphatna egy példányt. Nem sértésnek szánnám – hanem végre egy első lépésnek a valóság megértéséhez.

A lapokat nem lehet újrakeverni

Mert ez már nem játék.

A piac nem kaszinó. A gazdaság nem pókerasztal. És a világ nem bír ki még egy lökéshullámot, amit egyetlen ember gőgje indít el. A lapokat nem lehet újrakeverni – ez már nem próba, ez a valóság.

A Kindle for everyone

„Nem bűn, ha valaki előre látja a tőzsdét – különösen, ha előtte ő rajzolta meg a grafikonját.”
– egy mai Ezop

A klasszikus erkölcsi tanmesék mindig tanítottak valamit: jóról és rosszról, bűnről és bűnhődésről. De mit tanítanak nekünk a mai idők farkasai? Amikor az egyik hírhedt farkas védelmére kel a másiknak, nem marad más hátra, mint hogy tollat ragadjunk, és újraírjuk Ezop, La Fontaine vagy Krylov tanulságait – XXI. századi stílusban.

Mert mit is mondhatnánk akkor, amikor a Wall Street farkasa megvédi azt, akinek az orrán épp vaj csorog?

Íme, egy tanmese – felnőtteknek.

A két farkas és a nyáj – tanmese a túlélés művészetéről

Egyszer volt, hol nem volt, az Ügyeskedés Erdejében élt két farkas. Az egyik híres volt a szép szavakról, a másik meg a szép pénzekről.

Ravasz, a beszédes farkas, évek óta azt mondogatta, hogy ő csak segíteni akar a nyájnak eligazodni az erdő útvesztőiben. Rafkós, a másik farkas, állítólag mindig ott bukkant fel, ahol éppen elgurult egy bárány, vagy kettő – vagy egy egész akol.

Amikor a pásztorok egyszer csak észrevették, hogy egyre több a farkaslábnyom a kerítés körül, gyanakodni kezdtek. Már majdnem elindultak megnézni, ki csengetett meg este a tőzsdén, amikor Ravasz kilépett az árnyékból, és így szólt:

– Nem bűn, ha valaki jó előre megmondja, mikor kell vadászni! Ez nem bennfentes információ, ez... ösztön!

A pásztorok vakarták a fejüket, majd elhitték, amit hallottak. Mert hát Ravasz mindig olyan meggyőző volt – főleg, ha épp nem a fogaival beszélt.

Így hát Rafkós továbbra is jóllakott, Ravasz pedig megtartotta a barátját. A bárányok? Nos... ők hallgatnak.

Tanulság: Ha a farkasok egymást védik, a nyájnak csak a csontok maradnak.

A fenti mese persze csupán kitaláció. Semmi köze sincs a valósághoz. Kivéve, hogy éppen Jordan Belfort, a „Wall Street farkasa” kel a napokban Donald Trump védelmére, aki ellen a bennfentes kereskedelem vádja merült fel. De ez természetesen puszta véletlen. A farkasok világában ilyen elő szokott fordulni.

Egy biztos: amíg a farkasok megvédik egymást, addig a bárányoknak jobb, ha éberen alszanak.

És ha mégsem alszanak, hát majd jön egy újabb mese, ami elaltatja őket.