Három hónap telt el. Nem három év, csak három hónap. Ennyi ideje ül ismét a Fehér Ház ovális irodájában egy figura, aki valószínűleg azt hiszi, a kereskedelmi mérleg egy Ikea-bútor, amit rosszul szereltek össze. És mégis: sikerült ez idő alatt olyan károkat okoznia, amire normál esetben egy vulkánkitörés, két hurrikán és egy közepes méretű üstökös lenne képes.

Mondhatnánk, hogy szokjuk meg. Hogy ez már nem újdonság. Csakhogy ez az ember másodszor ül ott – és már azon spekulál, hogyan legyen harmadszor is. Pedig az Egyesült Államok alkotmánya ezt – egyelőre – nem teszi lehetővé.

És itt álljunk meg egy pillanatra.

Ezek a kérdések valaha még költőinek tűntek:
Mi történik, ha egy ember, aki nem hisz a szabályokban, hirtelen elkezd újakat írni – saját magára szabva?
Mi történik, ha a hatalom gyakorlása már nem cél, hanem önmagáért való önünneplés?
És vajon hol húzódik az a határ, ahol egy demokrácia már csak díszlet?

Nos, ma már tudjuk a választ.
Nem feltételezzük – látjuk.
Nem találgatunk – tapasztalunk.

Mert az amerikai politikai rendszer olyan rugalmassá vált, hogy az egykori fékek és ellensúlyok mára inkább díszítőelemek, mint valódi korlátok. Egy önimádó vezető és a válogatott csapata képes volt elérni, hogy a korábban elképzelhetetlen – harmadik elnöki ciklusra való törekvés – ne tűnjön teljesen abszurdnak.

A szabályokat már nem tisztelik – csak újraírják.
Az intézményeket nem őrzik – hanem átformálják.
És az igazságot nem keresik – hanem gyártják.

Mert ne legyenek illúzióink: ez a narancsszínű ciklon nem csupán rombol. Ez a ciklon tükröt tart magának – és ott áll előtte, nap mint nap, önelragadtatottan bámulva vissza.
Egy önimádó vihar, amely nemcsak seprűként forgatja fel a világ gazdaságát, de közben saját tükörképét dicséri a pusztulás közepén.

És persze, egy ilyen jelenség nem jár egyedül. Ahogy minden jó színpadi mutatványhoz, úgy ehhez is dukál egy válogatott csapat:
– egykori reality show-szereplők,
– rokonok, akiknek a kompetenciafogalmát legfeljebb családi ebédeken emlegetik,
– tanácsadók, akik egy PowerPoint-diáról sem tudják eldönteni, melyik végén van az ész,
– és azok az „alternatív tényeket” suttogó udvari tanácsadók, akik inkább hitet árulnak, mint rációt.

Ez a kabinet nem kormányoz – ez zajong. És mint minden zaj, ez is elnyomja a gondolkodás hangját.

Donald Trump, aki eddig csak vállalkozóként "bizonyított" – méghozzá úgy, hogy cégei legalább hatszor jelentettek csődöt –, most bevezette a világ valaha volt legkülönösebb vámrendszerét. Nem WTO-kézikönyvek alapján. Nem közgazdászok tanácsára. Hanem… nos, valószínűleg egy saját maga által formázott Excel-tábla szerint, amelybe minden ország mellé beírta: „sokat adtak el, keveset vettek – pofátlanság”.

A módszer egyébként elegáns a maga módján:
Kivonod az USA-ból származó import értékét az adott ország exportjából, majd a különbséget elosztod kettővel. Az így kapott szám pedig – voilà – a javasolt vámkulcs.

Vietnam? 46%.
Európai Unió? Szolid 20%.
Saint Pierre és Miquelon? 50%, mert hát biztos ott is sunnyognak a baguette-tel.

És akkor jön a finom csavar: a lista nem áll meg a valós országoknál. Helyet kapott rajta a Heard-sziget és McDonald-szigetek is – lakosság: nulla. Csak fókák. És pingvinek. Akik, mint tudjuk, hírhedt csempészek a déli féltekén. Mostantól fizethetnek – nem lazaccal, hanem hógolyóval.

És mit gondol, kedves olvasó, ki hiányzik a listáról?

Úgy van. Oroszország.
Talán csak véletlen. Talán nem jutott hely a sorok között. Vagy egyszerűen nem illik a baráti keleti kapcsolatokat vámháborúval terhelni. Excelben is van „kivétel” funkció – csak tudni kell használni.

Közben Kanada, amely általában csendesen, megbízható barátként állt az amerikaiak mellett, most már csak hűvösen figyel. Mélanie Joly külügyminiszter kijelentette, hogy „a kapcsolat soha többé nem lesz olyan, mint régen”. És ha a kanadaiak már nem kérnek belőlünk, akkor valami tényleg megmozdult az erdőben.

Európa? Zavartan igazgatja a zakóját, és próbálja elrejteni a döbbenetét, hogy évszázadok diplomáciai munkája hogyan válhat semmivé egyetlen képletecske által.

És mi, innen, e kis földrészről nézve csak azt kérdezzük:

Mikor fogja az amerikai választó felismerni, hogy a baj nem „ott fent” van, hanem a szavazófülkében kezdődött?
Hogy a narancsszínű ciklon, amit elnökké választottak, nem kormányoz, hanem forgat – mindent és mindenkit.
Mikor válik világossá, hogy a vámháború nem más, mint egy számháború rosszul megértett szabályokkal?
És vajon meddig lehet még a világ gazdaságát egy félreértett matekórán irányítani?
Hány módosítást bír még ki egy alkotmány, mielőtt önmaga paródiájává válik?
És hány rokon ülhet még stratégiai pozícióban, mielőtt egy egész nemzet kezd gyanakodni?

A pingvinek nem beszélnek, nem alkotmányoznak, nem osztanak vámokat.
Csak élnek – úgy, ahogy az ész diktálja.
Talán épp ezért nem ők vezetik a világot.