1975 tavaszán két fiatal srác – Bill Gates és Paul Allen – egy álommal és rengeteg kóddal vágott bele valamibe, ami akkoriban inkább tűnt őrült kalandnak, mint világmegváltó vállalkozásnak. Egy albérletben indult minden, ahol napokat és éjszakákat töltöttek egyetlen cél érdekében: hogy elhozzák a számítógépet az emberek otthonába. A cégük neve, a Microsoft, magában hordozta ezt a víziót – mikroszámítógépekhez szánt szoftverek.

Az évek teltek, és amit ők ketten elindítottak, lassan világméretű mozgalommá nőtte ki magát.

Az operációs rendszer, ami mindent megváltoztatott

A nagy áttörés az IBM-mel kötött szerződés volt. Emlékszel még az MS-DOS-ra? A legtöbben talán nem, de ez volt az a szoftver, amely megalapozta a Microsoft hírnevét. Aztán jött a Windows, először csak egy „rajzolt” réteg az MS-DOS fölött, de amikor megérkezett a Windows 95… nos, az már történelem. Akkoriban CD-n jött, és telepítés után minden megváltozott – a számítógép végre „beszélni” kezdett a felhasználóval.

Az irodai élet nyelve: Word, Excel, PowerPoint

Aztán ott van a másik forradalom: a Microsoft Office. A Word, az Excel, és a PowerPoint hármasa. A világ irodái ezek köré szerveződtek. És mi tagadás, sokunknak ezek lettek a legjobb barátai a munkában – vagy legalábbis nélkülözhetetlen eszközei.

Az internet felfedezése és meghódítása

Nem volt mindig minden sima út. A Microsoft eleinte késlekedett az internetre való reagálással. De aztán bejött az Internet Explorer, és dominált hosszú évekig. A .NET platform és később az Azure már azt mutatta: ez a cég mindig képes újrateremteni önmagát.

Xbox, Felhő, AI – A jövőbe néző Microsoft

Amikor a Microsoft beszállt a videojáték-piacra az Xbox-szal, sokan szkeptikusak voltak. Ma már senki nem kérdőjelezi meg, hogy ott a helye. De talán még ennél is izgalmasabb, amit az AI és a felhő területén csinálnak – a Copilot, az OpenAI-val való együttműködés, vagy az Azure Space, ami szó szerint a csillagokig viszi a technológiát.

Egy globális óriás születése

Ma a Microsoft piaci értéke meghaladja a 3 trillió dollárt. Ez olyan szám, amit már nehéz is felfogni. A hatásuk pedig nemcsak üzleti, hanem társadalmi, politikai és etikai kérdésekben is érezhető. Satya Nadella vezetése alatt a Microsoft új lendületet kapott – emberközeli lett, mégis technológiai óriás.

Bill Gates – A történet lelke

És nem lehet erről a történetről beszélni Bill Gates nélkül. Egy zseni volt, már gyerekként is. Kódolt, üzletelt, vezetett – és vitatott döntéseket hozott. A 90-es évek végén a monopóliumellenes perek megmutatták, hogy még az óriásoknak is vannak árnyoldalai. De Gates sosem tűnt el – visszavonult, és a világ egyik legnagyobb filantrópjává vált. A Bill & Melinda Gates Alapítvány ma is milliók életét változtatja meg.

És most?

Most, 50 évvel később, a Microsoft még mindig itt van – és nemcsak létezik, hanem vezeti a jövőt. AI, kvantumszámítógépek, űrkutatás – ezek már nem sci-fi, hanem napi szinten fejlesztett területek Redmondban.

Ha Gates és Allen ma visszanéznének arra a kis szobára, ahol minden kezdődött, talán mosolyognának. Mert amit akkoriban elképzeltek – egy világ, ahol mindenkinek van saját számítógépe – mára nemcsak valóság, hanem szinte a zsebünkben hordjuk.

Ez az idézet régóta visszhangzik bennem. Talán mert én is láttam, ahogy egy világ kifordul önmagából, és ahogy emberek – barátok, szerelmek, ismerősök – próbálják megtalálni benne a saját helyüket.
A novella, amelyet most ajánlok, erről a határhelyzetről szól. Külső és belső határokról, amelyek nemcsak országokat választanak el egymástól, hanem múltat a jövőtől, hűséget a tisztánlátástól, illúziókat az ébredéstől.

„A határ” című novellám egy utazás története Moszkvából Kijevbe – de valójában egy belső utazásé is. Találkozásokkal, elengedésekkel, ki nem mondott kérdésekkel.
Mi történik, amikor a történelem a vonat ablakából néz vissza ránk? És mit felelünk, amikor végül nekünk szegezik a kérdést: „Melyik oldalra állsz?”

Ez a történet azoknak szól, akik érzik, hogy újra korlátok épülnek körénk – csendben, udvariasan, „az érzékenység jegyében”. Akik hisznek abban, hogy van ereje a kimondott szónak. Akik tudják, hogy a hallgatás is döntés.

📖 A novella elérhető a Kobo-n, e-könyv formában:
👉 https://www.kobo.com/us/en/ebook/a-hatar-1?sId=e3be0550-de4e-4812-8e30-7f4a544778b2

Sokan ismerik őt a 30 Rock elegáns Jack Donaghy-jaként (két Emmy-díj), vagy emlékezetes alakításai révén a The Departed és a Glengarry Glen Ross filmekből.
Azonban 2016-tól Baldwin egy új szintre emelte a komédiát – egyenesen az Ovális Irodába.

👉 Donald Trump megformálása a Saturday Night Live-ban nemcsak szórakoztató volt, hanem hátborzongatóan pontos is. Minden arckifejezés, kézmozdulat és elhangzott mondat tökéletesen tükrözte az eredetit.
Ezért kapta meg a Primetime Emmy-díjat a legjobb vígjáték mellékszereplő kategóriában 2017-ben.

📚 Egy interjúban Baldwin bevallotta, hogy nehezen tudott megszabadulni a karaktertől. Hetekkel a felvételek után is azon kapta magát, hogy Trump hangján beszél – még reggelinél is. Felesége állítólag így szólt hozzá: „Kérlek, ne beszélj hozzám úgy, mintha épp egy nemzetet tájékoztatnál, mielőtt megittad volna a kávédat.” 😄

🎬 A jelenetről:
Alec Trumpja egyszerre karikatúra és tükör – vicces, de ugyanakkor fájdalmasan ismerős. Ez teszi igazán zseniálissá.
Ha még nem láttad, ez az a paródia, amely egyszerre robbantotta fel az internetet és néhány egót is.

▶️ Nézd meg a SNL egyik legismertebb Baldwin-féle Trump jelenetét itt:

#AlecBaldwin #SNL #TrumpParody #EmmyWinner #April3 #ComedyLegend #HappyBirthday

Reggel volt, a kávé gőzölgött, a telefon pedig szokás szerint a kezembe simult. Megint görgetni kezdtem. Vajon miért? Egy tizenhét éves lány táncikált egy szobában, ahol még a por is unta magát. Pár másodperc, tovább. Egy srác zokniban csúszkált a konyhában, miközben vidáman lötykölte a narancslevet. Majd egy videó, amelyben egy fiatal nő részletesen bemutatja, hogyan kell kivenni egy doboz tejet a hűtőből.

Lecsuktam a szemem, majd a kávéba meredtem. Ez lenne a modern kultúra? Az emberiség, amely piramisokat épített, szonetteket írt, ősi csillagokat figyelt meg, most eljutott arra a pontra, hogy napi szinten milliók csodálják, amint valaki reggel fölkel az ágyból?

Pedig nem is olyan régen még más volt a világ. Az a bizonyos „kultúra” egykor eszméket tükrözött, gondolatokat ébresztett, alkotásra sarkallt. Mára viszont a közösségi média olyan sebességgel sodorja magával az információkat, hogy az emberek nem is gondolkodnak azon, mit néznek – csak nézik. Az igényesség helyett a mennyiség lett az újr, az érték helyett a figyelem készpénz, a tartalom helyett a térhódító semmi lett a sztár.

A legjobb az egészben, hogy mindenki tudja ezt. Mégis, ha valaki kételyt mer ébreszteni, ha megkérdezi, hogy „Ez most komoly?”, akkor közönséges kultúrgyilkosnak titulálják, aki nem érti a modern világot. Pedig pontosan érti.

A leglátványosabb változás talán az, hogy a közösségi média az önmutogatás kultuszát emelte trónra. Emlékszem, mikor a szomszéd néni fél napig győzködte magát, hogy kitegyen-e egy képet a macskájáról, nehogy túlzottan magamutogatónak tűnjön. Ma viszont ez a legtermészetesebb dolog: mindenki megosztja, hogyan kel fel, mit reggelizik, hogyan néz ki filterekkel és filterek nélkül, mit vett, mit nem vett, mit szeretne venni.

A gond csak az, hogy mindez olyan valóságot teremt, amelyben mindenki tökéletes. Egy Instagram-sztár sosem kel rossz napra, egy TikTok-sztárnak sosincs pattanása. Ez pedig óhatatlanul odavezet, hogy a követők, akik ezt az illúzia-világot fogyasztják, egyre inkább azt érzik: az ő életük unalmas, sivár és kevésbé értékes. Mintha az igazi világ nem is lenne elég.

A legijesztőbb talán az, hogy ez a tartalomgyártás nem csupán a követőket érinti. Maguk az alkotók is egyre gyakrabban érzik, hogy a lájkok és megtekintések nélkül nem léteznek. Hogy egy videó nélkül üres a napjuk. A közösségi média előtt az emberek kapcsolatokban, gondolatokban, élményekben keresték az értelmet. Ma egy TikTok-trendben.

De lehet ebből kiút?

A kérdés nem az, hogy a közösségi média maga rossz-e. A kérdés az, hogy mire használjuk. Lehetőség van arra, hogy tartalmas, értékes, inspiráló dolgokat osszunk meg – ahogy lehetőség van arra is, hogy a napunk legizgalmasabb eseménye az legyen, hogy eltaláljuk-e a szájunkat egy szem székával.

A választás mindig a miénk.

A kávém időközben kihűlt. A telefonom kijelzője fekete lett. Egy pillanatig néztem, majd elmosolyodtam. Lehet, hogy ideje kilépni az algoritmus börtönéből, és valódi tartalmat keresni. Mondjuk egy jó könyvben.

Donald Trump legújabb, 20 százalékos vámot kivető döntése az Európai Unióból származó termékekre nemcsak gazdasági, hanem politikai üzenet is. Egyértelművé teszi: az Egyesült Államok jelenlegi irányvonala nem partnerként, hanem riválisként tekint az EU-ra. Ilyen helyzetben különösen fontos lenne, hogy az európai tagállamok vezetői egységesen, közös platformon álljanak ki a közösségük mellett – különösen azok, akik ennek a közösségnek az előnyeit évtizedek óta élvezik.

Ehhez képest Szijjártó Péter, Magyarország külgazdasági és külügyminisztere, nem a közösségi egységet erősíti, hanem a belső feszültségeket gerjeszti, ujjal mutogatva Brüsszelre, mintha az Európai Bizottság tehetne egy szuverén, protekcionista amerikai döntésről. Ez nem csak téves, hanem veszélyes is. A miniszter úr előszeretettel állítja be Magyarországot az EU áldozataként, miközben Magyarország – szabadon és örömmel – maga döntött a tagság mellett. Ez a tagság nem egyoldalú viszony: nem csak arról szól, hogy „az EU szolgálja Magyarország érdekeit”. Ez kölcsönösségen, együttműködésen, és nem utolsósorban szolidaritáson alapul.

Szijjártó miniszter úr retorikájában rendszeresen „oda tesz” az Európai Uniónak. Ezt nemcsak itthonról halljuk, hanem nemzetközi szinten is egyre többen veszik észre. Egy uniós tagállam diplomáciája ritkán engedi meg magának azt a luxust, hogy a saját közösségét gyengítse, miközben a stratégiai ellenfelekkel – Putyinnal, vagy most épp Trumppal – szorosra fonja a kapcsolatot.

Az amerikai vámintézkedés most újra próbára teszi az EU egységét. Ebben a helyzetben nem a belső bomlasztás, hanem a közös kiállás lenne a felelős, államférfihoz méltó magatartás. Ehelyett Magyarország hangadója ismét Brüsszelt hibáztatja, és látszólag abban reménykedik, hogy hű szolgálataiért az újra felfutó trumpi adminisztráció majd megjutalmazza. Csakhogy Trump nem Putyin. Ő nem ad „jutalomfalatot” a hűséges ebnek, csak addig tűri maga mellett, amíg az hasznos számára. És ha nem válik be, nem fog habozni félrelökni.

Magyarország sokat köszönhet az EU-nak – gazdasági fejlődést, infrastrukturális beruházásokat, piachoz való hozzáférést, szabad mozgást. És bár lehet vitatkozni az EU működésének hatékonyságán vagy politikai irányain, egy tagország külügyminiszterétől elvárható lenne, hogy ne folyamatosan belülről rombolja a közösséget. Ha nem tudja támogatni, legalább ne gyengítse. Mert a végén nem az EU fog veszíteni, hanem Magyarország. És nem az európai, hanem a magyar emberek isszák meg a levét.

Történt egyszer, nem is oly régen, hogy Orbán Viktor – a magyar politikai élet örökmozgója – önként és dalolva tette közzé a közösségi oldalán ezt a sokatmondó, bár kissé félreérthető mondatot: „Én vagyok Marine!” ("JE SUIS MARINE!”)

Ami azt illeti, elsőre az egyszerű olvasó szeme is elkerekedhetett, hogy vajon Viktorunk esetleg valamilyen nem várt identitásválságba sodródott-e, netán titokban szivárványos zászlókat rejteget-e a Karmelita kolostor rejtett termeiben. De aztán eszünkbe juthat: kérem szépen, ne legyünk már ilyen naivak! Orbán úr, aki a „férfi az férfi, nő pedig nő” örökérvényű bölcsességének védelmében még a Pride-ot is nagy buzgalommal tiltotta be, bizonyára csak politikai szolidaritását kívánta kifejezni Marine Le Pen asszonyságnak. Hiszen világos, hogy számára egyértelműek a szerepek: Marine asszony nyilván nő – ő pedig férfi, mint azt megannyiszor elismételte. Ezért aztán mindenféle további gyanakvás felesleges és indokolatlan, még akkor is, ha ez a kijelentés félreérthetőbb, mint egy átlagos kormányinfós válasz.

Marine Le Pen, mint tudjuk, nemrégiben került kellemetlen helyzetbe odahaza Franciaországban, miután a bíróság elmarasztalta. Az ok: a Nemzeti Tömörülés politikusasszonya oly könnyed eleganciával kezelt bizonyos európai pénzeket, mintha azok csupán családi ebédek és vasárnapi séták fedezésére szolgálnának, nem pedig arra, hogy az Európai Parlamentben ténylegesen dolgozzanak a drága pártalkalmazottak. Franciaországban ezt sikkasztásnak hívják. Magyarországon viszont ugyanez a módszer nemcsak elfogadott, hanem egyenesen politikai innovációnak minősül. Orbánék ebben már évek óta világbajnokok: nálunk nem sikkasztás, hanem „stratégiai forrásátcsoportosítás”, és aki ebben a versenyszámban győzni tud, az valóban a magyar politikai olimpia bajnoka.

És ha már barátoknál tartunk, hát Viktorunk baráti köre mindig is figyelemre méltó volt. Vegyük csak Lölöt – polgári nevén Mészáros Lőrincet –, aki a magyar kapitalizmus legsikeresebb szerencsejátékosa lett, méghozzá anélkül, hogy valaha is kaszinóba járt volna. Ahogy ő maga is mondta: mindezt kizárólag a Jóistennek és Viktornak köszönheti. És milyen igaza van! Hiszen nem mindenkinek adatik meg, hogy a semmiből, vagy inkább egy falu széléről, néhány év alatt milliárdos bankvezérré váljon. Az már csak hab a tortán, hogy ez a jószívű ember még Marine Le Pen kampányát is hajlandó volt anyagilag megtámogatni – mert baráti körben az ilyen gesztus nem korrupció, hanem lovagiasság. Igaz, a francia hatóságok ezt kevésbé romantikusan látták. De mit számít ez, ha közben Viktor boldog, Marine boldog, Lölö boldog – és ha az európai adófizető kissé csalódott is, hát ő úgyis csak a számlát fizeti.

Összességében tehát Viktor és Marine esete kiválóan példázza azt, amiért a politikai és gazdasági elitünk oly csodálatosan sikeres: a barátság ereje, a pénzügyi kreativitás és az identitási kérdések egyértelmű rendezése. Hiszen amíg ilyen jól mennek a dolgok, ki foglalkozik holmi erkölcsi apróságokkal? És bár Marine asszonyság Franciaországban elbukott, Viktorunk bizonyosan még jó darabig büszkén hirdetheti: „Je suis Marine!” – persze szigorúan politikai értelemben, minden egyéb találgatást mélységesen visszautasítva.

Mert itt nem a törvények számítanak, hanem az, hogy ki hozza őket. Viktor fejében a barátai – Le Pen, Trump, Netanjahu és a többiek – afféle földi félistenek, akiket nem korlátozhat sem alkotmány, sem jogállami frusztráció. Ők nem azért vannak, hogy betartsák a szabályokat, hanem hogy felülírják őket. Így aztán az a bűnös, aki számon kéri rajtuk a törvényt, nem pedig az, aki megszegi. Ez Viktor úgynevezett "hamis szolidaritásának" lényege: nem az igazságért, hanem az érinthetetlenség mítoszáért áll ki. Mert aki bűnös, az valójában áldozat – ha a megfelelő oldalon áll.

Pénz és egészség – és nem is választhatnánk hozzá aktuálisabb példát, mint a drogkereskedelem világát.
Kevesen gondolnak bele, de a kábítószeripar ma már több milliárd dolláros globális üzlet, amelynek csillogó felszíne mögött fájdalom, szenvedés és pusztulás húzódik.

A Narcos sorozat – amelynek egyik főszereplője Pedro Pascal (aki ma ünnepli 50. születésnapját 🎉) – tökéletesen mutatja be, hogy a drogkereskedelem nem csak gengszterfilmes klisé.
Ez egy valóságos gazdasági gépezet, amelyben óriási pénzek mozognak:
🔹 Egyes kartellek éves bevétele vetekszik kisebb országok GDP-jével
🔹 A pénzmosás, korrupció és fegyverkereskedelem szorosan kapcsolódik hozzá
🔹 Miközben milliók szenvednek a függőség, erőszak és egészségügyi következmények miatt

❗ A pénz itt nem épít, hanem rombol.
A gyors meggazdagodás ára sokszor emberéletekben, leépülő közösségekben, egészségügyi tragédiákban mérhető.

👉 Beszéljünk róla őszintén: a pénz csak eszköz. Hogy mire használjuk – az már a mi felelősségünk.
És az egészség az, amit a legnehezebb visszavásárolni, ha egyszer elveszítjük.

📽️ Ha még nem láttad a Narcos sorozatot, vagy csak új szemmel néznéd meg, ajánljuk a trailerét YouTube-on.
https://youtu.be/xl8zdCY-abw?si=Q9rtn8EcGOG62WSl

gondolkodj el azon, mi is az igazi ára a pénznek.

Amikor James Demmert, a pénzügyi piac egyik legoptimistább jós… pardon, stratégája, egyetlen mondaton belül képes megjósolni egy 25%-os növekedést és egy 2008-as stílusú összeomlást, úgy érzem magam, mint aki egyszerre hallgatja Nostradamus rejtélyes verssorait és a meteorológust, aki a „változékony időjárás” biztos fedezékében dolgozik. Ez egy különös műfaj, amelyben a jóslatok pont annyira homályosak, hogy mindenki elégedett lehessen.

A pénzügyi elemzők és a kristálygömbből jövendölő jósok szakmai stratégiája egyaránt lenyűgöző. Mindkét csoport azzal hiteget minket, hogy birtokukban van valamiféle titkos tudás, amely a mi, egyszerű halandók számára megközelíthetetlen. Mindketten ködös és ambivalens kijelentésekkel dolgoznak, melyek később bármilyen módon értelmezhetőek. És igen, mindketten mély, bölcs tekintettel és tekintélyt parancsoló ruházattal adják elő jövendöléseiket, hogy a közönség úgy érezze, valóban egy felsőbb tudás birtokosainak társaságában van.

A 2008-as válság után azt gondolná az ember, hogy a pénzügyi elemzők óvatosabban bánnak a nagyívű jóslatokkal, de úgy tűnik, az optimizmus, mint vírus, immunissá vált a múltbéli katasztrófákra. Demmert például 2025-re újabb 25%-os növekedést jósol, de hozzáteszi, hogy a piac akár össze is omolhat – mintha egy meteorológus azt mondaná: „Holnap valószínűleg napsütés lesz, de egy hurrikán sem kizárt, készüljünk mindenre!”

Az igazi zsenialitás azonban a jóslatok piaci értékesítésében rejlik. Egy Wall Street-i elemző tanácsadásának ára messze meghaladja egy elit belvárosi jósnő tarifáit. Az utóbbi tarot-kártyát és kristálygömböt használ, előbbi pedig bonyolult grafikonokat és diagramokat. A végeredmény meglepően hasonló: mindketten a reményből és a bizonytalanságból élnek, és mindkét szolgáltatás után az ember valahogy elégedetten távozik, még akkor is, ha nem kapott konkrét választ semmire.

James Demmert példája kitűnően demonstrálja, hogy a piac, éppúgy, mint a jóslás világa, a bizonytalanság és a paradoxonok kifinomult keverékéből él. Így hát, mikor legközelebb a pénzügyi tanácsadód éppen egy újabb gazdasági boomot és/vagy összeomlást jelez előre, ne felejtsd el, hogy valószínűleg pontosan annyira lesz igaza, mint annak a kedves hölgynek a belvárosi sátorban, aki egy fényes kristálygömb fölé hajolva jósol szerelmet, gazdagságot és egy váratlan találkozást egy titokzatos idegennel.

Ma lenne Milan Kundera születésnapja. És furcsa módon épp ma ajánlom neked azt a novellát, amelynek megírására talán épp az ő szavai adtak bátorságot.

A Bársony nem hangos regény, nem harsány visszaemlékezés. Inkább egy csendes forradalom belülről – egy történet, amely a rendszerváltás előtti Moszkvában játszódik, diákéletről, barátságról, vonzalomról, választásokról – és arról, hogyan bomlanak le a láthatatlan falak az emberek között.

Kundera A lét elviselhetetlen könnyedsége című regényét még diákként olvastam, Moszkvában, egy Druzsba nevű orosz könyvesboltban találtam rá – magyarul. Tiltott szerző volt akkoriban, de valahogy átcsúszott a cenzúrán (talán egy különösen irodalompárti napon). A könyv akkor úgy talált rám, mint egy régen várt gondolat, amit valaki helyettem fogalmazott meg. És nem eresztett.

A Bársony szereplői – Alex, Natalie, Hanna és Nadja – ugyanúgy útkeresők, mint Kundera hősei, csak más díszletek között. Tomas, Tereza és Sabina kérdései más néven, de itt is visszhangoznak: mit jelent szabadnak lenni? Hol van a határ szerelem és választás, félelem és bátorság között?

Ez a novella az én válaszom egy korszakra – és egy belső állapotra. Egy hangulat, egy emlék, egy gondolat, amely lassan, de biztosan új irányba fordítja az ember életét.

📖 Ha szereted a finoman szőtt történeteket, amelyek nem kiabálnak, csak maradnak – akkor a Bársony neked szól.

Kundera ma született. Ez a könyv az én köszönő levelem neki.

👉 Olvasd el a novellát itt:
🔗 https://www.kobo.com/ww/en/ebook/barsony 

Az ember azt gondolná, hogy április 1-jén a híreket fenntartással olvassa. Tréfák, álhírek, kacsák. Egy nap, amikor elnézzük, ha valaki megtréfál minket – hisz ez a nap erről szól. Csak hát… nálunk mintha minden nap április elseje lenne. Mármint nem nekünk, hanem nekik. Ők ugyanis úgy tűnik, állandó bolondok napját ünnepelnek – csak nekünk, többieknek nem vicces.

Vegyük például a mai hírt, teljesen friss, ropogós, még a kampánybuszok kipufogója is meleg:
a Fidesz–KDNP országjárásba kezdett. Nem, nem azért, hogy megnézzék, hol mennyi a tej ára, vagy hány iskola penészedik. Nem is azért, hogy meghallgassák az emberek gondjait. Hanem azért, hogy Ukrajna EU-csatlakozásával kapcsolatban véleményeket gyűjtsenek.

Milyen frappáns áprilisi tréfa lett volna ez, nem igaz?

Menczer Tamás szerint – kapaszkodjunk meg – Ukrajna csatlakozása további anyagi terheket róna a magyar családokra. Eddig úgy tudtuk, az anyagi terheket inkább a tizenhárom éve tartó központosítás, a haverokhoz ömlő közpénzek, a kisvasút, a stadionok, meg a baráti offshore-alapítványok jelentik. De hát mit tudunk mi, bolond alattvalók, mi csak fizetünk, nem értünk. Csak bólintunk a kampánybusz árnyékában.

Mert persze, ez az egész nem tréfa. Komoly kampány. Komoly arcokkal. Komoly aggódással. Komolyan nevetséges.

Ukrajna, mint gumicsont, újra előkerül. És bár a háború, a szenvedés, az emberek tízezreinek tragédiája valóban nem vicc, a kormány által előadott „mi csak meg akarjuk védeni a magyar családokat” című monodráma már régen a politikai kabaré kategóriájába csúszott. Minden újabb országjárásnál úgy érezzük, mi vagyunk a közönség, akik fizettek a jegyért – csak az ajtót zárták ránk.

Április 1-je. A bolondok napja. Mégis: ők nevetnek, és mi vagyunk a bolondok, ha ezt még mindig elhisszük. Nem új ez. Emlékszel, amikor megígérték, hogy megvédik a rezsit? Aztán csak a számlák lettek nagyobbak, nem az otthon melege. Vagy amikor azt mondták, hogy a gyerekek védelme a legfontosabb? Aztán a tanárokat rúgták ki, mert túl hangosan aggódtak.

Ez az országjárás nem más, mint egyetlen hosszú tréfa, amit velünk űznek. Csak itt nem áprilisi, hanem mindennapos bolondság zajlik. A különbség csupán annyi: mi nem röhögünk. Mi fizetünk, mi tűrünk, mi hallgatunk. És lassan már azt sem tudjuk, mi lenne az igazi hír: ha egyszer valaki komolyan venne minket?

Április elseje van.
De ne aggódj. Holnap újra folytatják.
És másnap is.
És utána is.
Mert nálunk a hatalom számára a bolondok napja örök.