Nem gondoltam, hogy ma is Donald Trumpról fogok írni.
Őszintén nem. Az ember néha abban reménykedik, hogy a világ hagy egy nap szünetet: nem robban fel, nem sértődik meg, nem vonul ki önmagából. Történik majd valami jelentéktelen, emberi, talán még unalmas is. Egy könyvbemutató. Egy eső. Egy elmaradt botrány.

De nem.

Trump elérte azt, amire mindig is vágyott: minden nap ő van a rivaldafényben.
Nem teljesítménnyel.
Nem megoldásokkal.
Hanem zajjal.

Ez már nem kampány. Nem taktika. Nem is provokáció. Ez egy állapot.

Az első jelenet Minneapolisban játszódik. Egy ICE-akció, egy halott civil, és a jól ismert hivatalos nyelv, amely azonnal munkába áll: „önvédelem”, „eljárásrend”, „fenyegetés”. Steril szavak, amelyek mögött mindig ott marad valami makacsul emberi: a tény, hogy valaki nem ment haza. Az utcák megtelnek haraggal, kérdésekkel, félelemmel. Az állam pedig reflexből azt teszi, amit ilyenkor tanult: nem beszél, hanem erőt mutat.

Trump nem volt ott. Nem ő húzta meg a ravaszt. De ő az, aki évek óta következetesen azt üzeni: a rend nem magyaráz, a hatalom nem kételkedik, a gyors reakció fontosabb, mint az igazság. Minneapolis nem kivétel volt. Következmény.

Trump ezt az eseményt sem hagyta értelmezés nélkül. A saját hálózatán röviden és jellegzetesen reagált: az ügynökök „a törvényt védték”, az államnak „nem szabad meghátrálnia”, és minden kritika valójában „a rend elleni támadás”. Nem volt részvét. Nem volt kérdés. Nem volt kétely. Csak az ismerős logika: ha a hatalom hibázik, akkor még hangosabban kell igazolnia önmagát. A tragédia ebben az olvasatban nem figyelmeztetés, hanem kommunikációs kellemetlenség.

A második felvonás Grönlandnál kezdődik — vagy inkább egy térképen, ahol a világ még mindig mozgatható tárgy. Trump újra előveszi régi vágyát: Grönland „kell”. Stratégiailag. Gazdaságilag. Egóból. Nem tárgyalni, nem együttműködni — megszerezni. Mintha egy ingatlan lenne, amelyet kinézett, és most nem érti, miért tiltakozik a tulajdonos.

Európa ezúttal nem mosolygott udvariasan. Több ország közösen mondta ki azt, amit eddig inkább kerülgetett: a szuverenitás nem alku tárgya. Nem akkor sem, ha a nyomás egy szövetségestől érkezik. Nem akkor sem, ha hangos. Ez Trump világában nehezen értelmezhető. Mert az ő logikájában az ellenállás nem álláspont, hanem provokáció. A határ nem jogi fogalom, hanem személyes sértés.

A harmadik felvonás már globális. Trump kilépteti az Egyesült Államokat több tucat nemzetközi szervezetből. ENSZ-programokból, klímaegyezményekből, tudományos és humanitárius intézményekből. A magyarázatot maga adja meg — a saját hálózatán, cinikusan és meglepően őszintén: ezek a szervezetek „redundánsak, rosszul működnek, pazarlók, és aláássák az amerikai szuverenitást és jólétet”. Az adófizetők pénzét nem fogják többé „semmire” költeni.

Ez a mondat szinte irodalmi. Nem azért, mert szép — hanem mert leleplező. Benne van minden. Ha valami nem azonnal hasznos, akkor felesleges. Ha nem irányítható, akkor ellenséges. Ha közös, akkor gyanús. Ez nem egy döntéssorozat. Ez világnézet.

És pontosan ettől veszélyes.

Mert ez a gondolkodás nem hisz a közös problémákban. Nem érti a hosszú távot. Nem bízik a rendszerekben. Azt feltételezi, hogy a világ egy zéróösszegű játék, ahol vagy nyersz, vagy átvernek. A nemzetközi szervezetek hibásak? Természetesen. Lassúak, bürokratikusak, frusztrálóak. De van egy alapfeltevésük: hogy a világ nem magánügy.

Trump ezzel szemben azt mondja: minden magánügy. Minden alku. Minden erőpróba.

És itt ér össze a három történet. Minneapolisban az állam nem beszél, hanem lő. Grönlandnál a határokat kérdőjelezi meg, mert nem érti a szuverenitást. A nemzetközi szervezetekből kilépve pedig hátat fordít a világnak, mert nem hajlandó elfogadni, hogy vannak szabályok, amelyek nem rá lettek szabva.

Trump végre elérte, amit akart: róla beszélünk. Minden nap. De nem mint vezetőről. Nem mint stratégiáról. Hanem mint tünetről. Egy korszak tünetéről, amely összekeverte az erőt a zajjal, a döntést a dühvel, a szuverenitást a sértődöttséggel.

Ő a rivaldafényben áll. De ez már nem a taps fénye. Ez az a hideg, könyörtelen reflektor, amely megmutatja a repedéseket is.

És Illúziók nélkül nézve egy dolog biztos:
nem az a legveszélyesebb, amit Trump tesz.
Hanem az, ahogyan gondolkodik.

És az, hogy ezt sokan elfogadják.
Sőt — vannak, akik tapsolnak neki.
Mert egyszerű. Mert hangos. Mert felment a gondolkodás alól.

És minden egyes taps, minden bólintás, minden „végre valaki kimondja”
táplálja őt.
A zajt.
A rivaldafény iránti éhséget.

Trump nem önmagában jelenség.
Ő egy visszhang.

És amíg van közönség,
minden nap Trump lesz.

www.patreon.com/AlexBuday

Illúziók Nélkül

Van az a pillanat, amikor a Nobel-békedíj már nem díj.
Hanem eszköz.

Nem elismerés, hanem ajánlat.
Nem erkölcsi mérce, hanem csereérték.
Olyasmi, amit akkor vesznek elő, amikor más már nem maradt.

És ez a pillanat nem a Nobel-felajánlással kezdődik.

Hanem azzal, hogy egy elnököt elrabolnak.
Nem háborúban.
Nem nemzetközi felhatalmazással.
Hanem precedensként.

A világ felhördül, a jogászok jegyzetelnek, a történelem új sort nyit.
A rendszer viszont marad.

Ha együttműködik.
Ha nem kérdez.
Ha elfogadja az új játékszabályokat — és aláírja az olajmegállapodást.

Így működik ma a demokráciaexport:
nem értékekben, hanem hordókban mérik.

Az egyik oldalon egy sértett elnök áll.
Az a típus, aki nem felejt.
És főleg nem bocsát meg egy díjat, amit szerinte neki kellett volna megkapnia.

Nem ő emelte hatalomba a diktátor helyettesét.
Egyszerűen elfogadta, hogy a rendszer egyik ismert arca maradjon a helyén.
Mert a stabilitás fontosabb, mint az erkölcs.
Az üzlet pedig fontosabb, mint a kérdések.

A Nobel-díjast közben „kedves nőnek” nevezi,
akinek szerinte nincs támogatottsága vagy valódi tisztelete az országban.

A béke nála egyszerű fogalom:
az a béke, amit ő hirdet ki.
A többi csak zaj.

És csak ezután lép színre a másik oldal.

Egy ellenzéki vezető.
Demokratikus. Elismerésekben gazdag. Nobel-díjas.
Papíron minden rendben.

És mégis: Fox News-on, élő adásban ajánlja fel, hogy megosztja a díjat.
“We want to give it to him. Share it with him.”
A venezuelai nép nevében.

Mert a hatalom nem eszméket jutalmaz.
A hatalom reakciókra válaszol.

És itt válik a történet igazán kényelmetlenné.

Mert Machado nem diktátor.
Nem katona.
Nem bűnöző.

Hanem demokratikus ellenzéki vezető.
Nobel-díjas.

És mégis: amikor azt a díjat, amelyet a békés átmenetért kapott,
élő adásban ajánlja fel megosztani annak,
aki bombákkal és elrabolt elnökökkel hozza el a „békét” —
abban a reményben, hogy cserébe talán jut egy szelet hatalom —

akkor valami elcsúszik.

Nem tragikusan.
Csak véglegesen.

Mert amikor az erkölcs alku tárgya,
amikor a béke ajánlatként jelenik meg Fox News-on,
amikor egy díj már nem mér, hanem meggyőzni próbál —
“share it with him” —

akkor Alfred Nobel nem nyugszik békében.
Forog a sírjában.

Mi pedig figyelünk, elemzünk, megosztjuk a hírt,
miközben a valódi döntések csendben megszületnek.

A Nobel-békedíj továbbra is létezik.
Csak már nem irányt mutat.

Árverési tétel lett —
és a licitálás folyik, élőben.

Illúziók Nélkül

www.patreon.com/AlexBuday

Ez már nem félreérthető. Nem elszólás. Nem kampányretorika.
Ez nyers, leplezetlen hatalmi beszéd.

Stephen Miller kijelentése – miszerint az Egyesült Államoknak joga van megszerezni Grönlandot, akár katonai erővel – nyíltan tagadja a nemzetközi jog létezését. Pont. Nincs mit finomítani rajta.

Ez a gondolkodásmód ijesztően ismerős.
A „felsőbbrendűség”, az „erősebbnek joga van”, a „mi szabjuk meg a feltételeket” logikája nem amerikai találmány. Európa már végignézte egyszer, hova vezet. Akkor is volt ideológia, volt küldetéstudat, volt „történelmi szükségszerűség”. A neve is megvolt.

Grönland nem gazdátlan földdarab.
Dánia NATO-szövetséges.
Egy ellene irányuló fenyegetés a NATO alapelveinek nyílt megsértése. És amikor ezt valaki vállvonogatva relativizálja, az nem stratégiai gondolkodó – hanem birodalmi fantáziák rabja.

Donald Trump és holdudvara ma már nem magyarázkodik. Nem csomagol. Nem mentegetőzik. Kimondja:
– jogunk van
– mi irányítunk
– mi döntünk
– a többiek alkalmazkodjanak

Ez nem külpolitika. Ez erőpolitika.
És igen: ez a logika – bár csillagos-sávos zászlóba van csomagolva – ugyanarra a végkövetkeztetésre épül, mint a 20. század legsötétebb ideológiái: az erő jogot teremt.

És mielőtt bárki azzal jönne, hogy „Amerika majd felébred”, érdemes tisztázni:
nem igazán van mire hivatkozni.

Vietnam után nem ébredés volt, csak fáradtság.
Watergate idején (Richard Nixon) nem erkölcsi megvilágosodás történt, hanem intézményi kármentés.
A polgárjogi harcok sem belső felismerésből születtek, hanem utcai kényszerből.

Ezek nem ébredések voltak, hanem rövid józansági rohamok, amelyeket mindig gyors önfelmentés követett:
„Ez kivétel volt.”
„Ez velünk nem fordulhat elő újra.”

Most viszont nincs botrány, nincs szégyen, nincs visszalépés.
Ami korábban vállalhatatlan volt, ma nyílt doktrína.
Ami korábban félelemkeltő, ma büszkeség.

Az az érv, hogy „nem mi szavaztunk rájuk”, nem felmentés.
Sem Magyarországon.
Sem Amerikában.

A felelősség nem áll meg a szavazófülkénél. Egy társadalom nemcsak azért felel, amit megakadályoz, hanem azért is, amit eltűr.

És lassan ott tartunk, hogy a világ legnagyobb kockázata nem Oroszország és nem Kína, hanem egy olyan Egyesült Államok, amely elhiszi magáról, hogy bármit megtehet, mert erős.

Amerika nem elaludt.
Amerika most ébren van – és tapsol.

www.patreon.com/Alexbuday

A legijesztőbb kérdés már nem Venezuela.

Hanem az, hogy van-e még bárki a Fehér Ház körül, aki el meri mondani **Donald Trump**nak, hogy amit csinál, az a nemzetközi jog nyílt megsértése — vagy már mindenki hallgat, mert fél.

Ez a történet kísértetiesen ismerős.
2014-ben Oroszország is „indokokat” talált: védelem, stabilitás, rendcsinálás.
Az eredmény: Ukrajna területeinek elfoglalása, majd egy háború, amelyet azóta is „biztonsági szükségszerűségként” próbálnak eladni.

Más zászló, más narratíva — ugyanaz a minta.

Egy szuverén állam területén katonai erővel fellépni, vezetőt elfogni, majd utólag jogi és morális érveket gyártani nem rendteremtés, hanem precedensgyártás.
És a precedenseknek mindig megvan a rossz szokásuk: visszaköszönnek.

Ne legyenek illúzióink: ez most gumicsont.
Trump külpolitikai mérlege eddig üres.
Nincsenek békék, nincsenek megállapodások, nincsenek stratégiai áttörések.
A Nobel-békedíj sem jött össze — bár a nevezést, legalább fejben, már rég beadta.

Gazdasági sikerek sincsenek.
Csak vámok, feszültség és bizonytalanság.

Ha a gazdasági nyomás működne, nem lenne szükség katonai gesztusokra.

Ilyenkor jön a látvány.
Egy „olcsó” konfliktus.
Egy gyors erődemonstráció.
Egy narratíva, amit lehet tolni a **Truth Social**on, miközben a „truth” szó végleg elveszíti a jelentését, és puszta márkává silányul.

És legyünk pontosak:
Trump soha nem ítélte el egyértelműen Moszkvát.

Sem a Krím elfoglalását,
sem Kelet-Ukrajna lerohanását,
sem a „biztonsági szükségszerűségként” tálalt agressziót.

Sőt — sokszor inkább visszhangozta az orosz narratívát:
provokáció, jogos önvédelem, erőpolitika mint válasz.

Innen nézve a kérdés elkerülhetetlen:

ez következetlenség?
félelem?
kalkuláció?
vagy egyszerűen világlátás?

Nem állítás ez — hanem egy nagy kérdőjel.

És itt jön az a kérdés, amelyet egyre nehezebb lesöpörni az asztalról:
hol húzódik ma a határ autoriter rendszer és autoriter módszer között?

Nicolás Maduro egy széteső ország élén diktátor belülről.

Trump viszont átalakít.

És ez a különbség a legveszélyesebb.

Mert amikor Egyesült Államok ugyanazt teszi, amiért másokat elítélt — vagy el sem ítélt —, akkor nemcsak hitelt veszít.
Felmentést ad mindenkinek.

Amerika, ébresztő.
A nemzetközi jog nem gumicsont.
Az igazság nem trademark.

Az erő nem pótolja az eredményt.
Csak elfedi, hogy az nincs.