Valaha vállalkozó voltam. Nyersanyagokkal kereskedtem, ahol a dollárárfolyam nem elméleti kérdés volt, hanem napi túlélés. A világpiaci árak, a szállítási határidők, az áfatörvények és az árfolyamkockázat nem PowerPointban léteztek, hanem a raktárban és a banki kivonatokon. Tudom, mit jelent a cash flow, ha a megrendelő késik, és mit jelent a kamatemelés, ha három országon kell átvinned a szállítmányt. A számok mindig beszéltek – és ha nem figyeltél rájuk, megbüntettek.

Most történetet írok. Mert a világ, amelyben élünk, már rég nem elemzést kér, hanem metaforát. És a dollár története leginkább egy hajóéhoz hasonlít, amely a saját nagyságától süllyed el.

A hajó neve: United States Treasury. A kapitány: a dollár. A főkormányos: a Kongresszus. A horgony: már rég nincs meg.

A hajó hatalmas. Több szintes, klimatizált, belül mahagónifa, kívül csillogó számok: $36 100 000 000 000.

Az USA államadóság alakulása:

Ez nem költői túlzás. Ez a valóság. Harminchat billió dollár. Ez a világ első számú gazdaságának adóssága. Egy olyan országnak, amely a hitelalapú pénzügyi rendszer origója, a tartalékvaluta kibocsátója, a globális pénzügyi táncrend karmestere – papíron.

Mert közben a zenekar játszik. A tőzsde szárnyal. Az amerikai állampapírok iránti kereslet stabil. A GDP nő. A Fed magabiztos.

De az adatok mögött – és ezt nemcsak sejtem, hanem tudom – már repedezik az alap. Mert minden szám mögött van egy másik szám, amit nem szokás kitenni a prezentációk első oldalára.

Például azt, hogy az USA évente több mint 1 billió dollárt fizet csak kamatra. Azt, hogy az államadósság már meghaladja a GDP 120%-át. És hogy az utolsó 10 év adósságnövekedésének 60%-a nem beruházásra ment, hanem a múlt lyukainak befoltozására.

Amikor még a szakmában dolgoztam, azt tanítottuk:

„Az adósság nem probléma, ha van mögötte növekedés.”

Ma már a mondat így hangzik:

„Az adósság nem probléma, ha elég nagy vagy, hogy senki ne merjen kérdezni.”

A piac nem buta. A piac türelmes. A befektetők nem idealisták. Ők cinikus realisták – épp ezért vesznek még mindig amerikai kötvényt. Mert tudják: ha bedől, minden bedől. És senki sem akar lenni az első dominó.

Ez nem gazdasági elmélet. Ez gyakorlat. Mint amikor a szífúlak mögött már tűz van, de a függöny még leeresztve.

A legnagyobb hitelezők?

• Japán: 1 087 milliárd dollár.
• Kína: 816 milliárd – és évről évre kevesebb.
• A Fed: gyakorlatilag saját magának ad el papírt.
• A lakossági nyugdíjalapok: azok a csendes szereplők, akiknek a pénzét ma befektetik, hogy holnap valahogy visszaadják.

És mégis: a rendszer működik. Úgy működik, mint egy jól koreografált illúzó. Mindenki tudja, hogy csak addig valós, amídig senki nem mondja ki, hogy nem az. Mint az a kisfiú a mesében, aki végül rászólt a császárra, hogy meztelen. A különbség csak az, hogy itt a császár bankot vezet – és a meztelensége számadatokban mérhető.

Nem véletlen, hogy Kína más táncrendet kezd írni. Elfordul az amerikai kötvénytől. Aranyat vásárol. BRICS-elszámolásban gondolkodik. És közben csendben figyeli, mikor roppan meg a hajó tatja.

Ezért írok ma már nem elemzést, hanem történetet. Mert a világ nem Excel-táblázatok alapján omlik össze, hanem a bizalom elvesztésén. És a bizalom nem százalékban mérhető. Hanem csöndben. Amikor a piac nem vesz, csak vár. Amikor egy befektető inkább frankot kér, mint ígéretes hozamot. Amikor a pénztáros – a régi fajta – lecsukja a könyvet, és nem nyitja ki többé.

Mert a dollár nem pénz. A dollár: történet. És ha egyszer véget ér a történet, akkor jön az elszámolás.

Volt idő, amikor az Egyesült Államok hadseregének évfordulója csöndes ceremóniák között telt. Zászlófelvonás, ünnepi beszéd, talán egy szelet torta a kantinban. De aztán eljött 2025, és vele együtt Donald J. Trump, aki úgy döntött, ha már az amerikai hadsereg 250 éves, akkor ideje méltón megünnepelni – önmagát.

Mert legyünk őszinték: ha valaki el tudja hitetni, hogy a National Mallon dübörgő harckocsik, a helikopterek, a 21 ágyúlövés és a katonai zenekarok mind a köz szolgálatát ünneplik – miközben aznap éppen neki van születésnapja –, hát az nem más, mint Trump maga, a maga nemében páratlan marketingzseni. Egy ember, aki több, mint elnök: ünnepi attrakció, önmaga díszlete, saját hőseposzának főszereplője.

🎤 „A világ legnagyszerűbb harci ereje” – és a legnagyobb egó is

A parádé beszéddel kezdődött. Trump ünnepélyesen, de szemmel látható önelégültséggel állt ki a mikrofonhoz, és kijelentette:

„Ez a valaha létezett legnagyszerűbb, legelszántabb és legbátrabb harci erő, amely valaha a Föld felszínén járt.”
(„This is the greatest, fiercest, and bravest fighting force ever to tread the face of the Earth.”)

Majd hozzátette:

„Az amerikai katona istenáldotta, és megállíthatatlan a győzelem felé vezető úton.”
(„The American soldier is God-blessed and unstoppable on the path to victory.”)

A háttérben egy tank lassan csikorogva gurult el, miközben a dísztribün alatt a vendégek esernyőkkel küzdöttek a zuhogó eső ellen. Talán a Mindenható is felvonta a szemöldökét.

Trump mindeközben úgy állt a dobogón, mintha legalábbis Patton tábornok és az Ég küldöttje lenne egy személyben. Az sem zavarta, hogy az ünnep nem róla szólt. Ő gondoskodott róla, hogy ez gyorsan megváltozzon.

🎂 Tortalapnak lánctalp – így ünneplünk ma

Nem volt itt se győzelem napja, se háborús hősökre való emlékezés – csak egyetlen cél lebegett a tankcsövek árnyékában: emelni a Főparancsnok fényét. Mert mikor máskor lehetne egy hadsereg kétszázötven évét úgy ünnepelni, hogy minden kamera az elnök sziluettjét kövesse?

Aztán elhangzott az elmaradhatatlan mondat:

„Ideje ünnepelni a győzelmeinket.”
(„It’s time to celebrate our victories.”)

A közönség nem tudta eldönteni, melyik győzelemről van szó – talán az időjárás legyőzéséről, amely esővel próbálta elmosni a felvonulást. Vagy arról, hogy a költségvetési szabályokat sikerült tankokkal áttörni: a parádé becsült ára 25–45 millió dollár. De lehet, hogy Trump épp saját politikai túlélését ünnepelte: kétszer választották elnökké, és – bár sokszor lógott a levegőben – eddig sikeresen elkerülte a börtönt. A kritikusok szerint pazarlás – Trump szerint: történelem, személyesen általa írva.

🏛 „No Kings” – csak trónus nélküli díszszemle

Közben a város másik felén tüntetők gyülekeztek: „No Kings” táblákkal, gúnyos transzparensekkel, és egyre erősödő gyanúval, hogy ez az egész nem is parádé, hanem politikai performansz, valahol a Ceaușescu-show és egy Las Vegas-i revü között.

Trump azonban nem hátrált:

„Ezek az emberek utálják hazánkat, de nagyon komoly erővel fogunk válaszolni.”
(„These people hate our country, but we’re going to respond with very serious force.”)

Mire gondol Őfensége? Komoly erő alatt vajon újabb parádét ért? Vagy tüzérségi sortüzet a Twitter-kommentelőkre? A mondat valahol félúton lebeg egy kampánybeszéd, egy katonai fenyegetés és egy autokrata hatalmi szlogen között. Egy biztos: aki nem tapsol időben, arra már célra is álltak a metaforikus ágyúk.

A mondat úgy hangzott, mintha egy harctéri eligazításról szivárgott volna ki – nem pedig egy születésnapi beszéd kellős közepén hangzott volna el. De az elnöknek mostanában minden színpad hadszíntér, és minden kritika hazaárulás.

🧩 A valóság és a showbiz határa elmosódik

A közösségi média azonnal reagált. Volt, aki azt írta: „Ez volt az első katonai parádé, ahol a tankok kevésbé voltak ijesztőek, mint a szónok.” Más szerint „ez nem ünnep volt, hanem bizarr reality-epizód, ahol a hadsereg csak mellékszereplő”.

És talán igazuk van. Mert ebben a történetben a hadsereg nem főszereplő, csak díszlet, és a zászlók sem a nemzetnek lengenek, hanem egyetlen ember ambícióinak.

🏁 Zárszó helyett: „Éljen a fővezér, még ha csak ő tapsol is magának”

Ez a parádé nem a hagyományról szólt. Nem is az emlékezésről, nem a katonák tiszteletéről. Ez a parádé arról szólt, hogy Trump újraírja a szimbolikus tereket – a demokrácia díszletei alatt egyedül ő lépdel a menet élén.

És miközben a tankok lassan elgurultak, a közönség pedig hazatért, egyetlen hang maradt a levegőben: a saját maga által kiérdemelt taps.

És így történt, hogy a történelem színpadán egy ember állt, reflektorfényben, tankokkal, zászlóval – és saját magával, mint közönséggel.

Mert Trump nem a hadsereget ünnepelte meg. Hanem saját magát. Még akkor is, ha ezért az egész országot díszletnek kellett használnia.

Volt egyszer egy forradalmár. Szakállas volt, szivart szívott, és hitt a központi árképzésben. Nem, nem Nagy Márton volt az – ő csak álmodik róla.

Ma van Che Guevara születésnapja. A kubai forradalom ikonja, a latin-amerikai álmodozók poszterhőse, aki szerint a legjobb gazdaságpolitika az, amit egy bőrkabátos idealista ír éjfél után, miközben olvassa Marxot, és nem hallgat senkire, akinek van közgazdasági diplomája.

És ki az, aki ma Che örököse lehetne, ha nem Nagy Márton, a magyar gazdaság ejtőernyős gurulóbakija, aki egy személyben testesíti meg a forradalmi hevületet, a közgazdasági dilettantizmust és a lakossági akciós csirkecombot?

☭ Közös alap: „Mi majd megmondjuk”

Che a nép nevében akart beleszólni az árakba, termelésbe és a nép reggeli menüjébe. Nagy Márton a magyar állam nevében szól bele ugyanabba, csak nála a forradalmi jelszó nem az, hogy „Hasta la victoria siempre!”, hanem az, hogy „Legyen akciós a trappista!”

És működik is. Az infláció nem hogy lemegy, hanem felmegy, és amikor már nincs lejjebb, mégis van. Mint egy földszint alatti pincében kialakított mínusz második szint, ahol a gazdasági racionalitás rég elvérzett, de a kormányzati sikerpropaganda még él.

📉 A piac ellenség – vagy legalábbis gyanús

Che szerint a piac az elidegenedés szülőanyja volt. Márton szerint a piac egyszerűen csak nem érti, hogy mit akar ő. És ha nem érti, hát majd megneveljük. Egy kis árstop itt, egy extraprofit-adó ott, és ha még mindig nem működik, hát szankciókat kap a multiktól Brüsszel, mert mi úgyis más logika szerint élünk: „Magyar logika” szerint.

Egy rendszer, ahol a kereslet-kínálat helyett keresetlen nyilatkozatok és kínos interjúk szabják az árfolyamot, az bizony már nem kapitalizmus. Az már performansz. Közép-európai, kabarés, standupos performansz, ahol Nagy Márton áll a színpadon, és a közönség vagy nevet, vagy valutát menekít.

🎯 Forradalmi felelősséghárítás

Che Guevara minden gazdasági kudarcért az amerikai imperializmust hibáztatta. Nagy Márton szintén nem marad le: Brüsszel, jegybank, multik, háború, időjárás, és ha minden kötél szakad, akkor „a globális konjunktúra visszaesése”. Vagy a szomszéd Marinéni.

Ahogy Che harcolt a burzsoá kapitalizmus ellen, úgy Márton is harcol – csak épp az összes szám ellen, amit saját minisztériuma publikál. Egyedül ő érti a statisztikát, de nem mondja el. Titok. Államtitok.

💡 Az új ember – most magyar kiadásban

Che az „új szocialista emberben” hitt. Nagy Márton is nevel: nemzeti, hithű, inflációtűrő polgárt akar. Olyat, aki nem kérdez, csak akciós. Akinek nem kell világpiac, csak hatósági ár. Aki nem spórol, csak „csirkemellre optimalizál”. Aki hitelt vesz fel, ha baj van – és akkor is, ha nincs.

Az új ember mosolyog, mert nem tudja, mi az infláció. Mert elmagyarázták neki, hogy már nincs. És különben is, aki még mindig pénzt akar keresni, az spekuláns.

Epilógus egy szivarfüstben

Che Guevara 97 éves lenne ma, ha a CIA és a bolíviai hadsereg nem gondolja másképp. Nagy Márton viszont él – és köszöni, jól van. Tovább építi a szuverén gazdasági modellt, ahol a pénzügyek nem számítanak, csak az, hogy a boltban legyen akció.

Mert a jövő nem az Excel-táblákban van. Hanem a közlönyben.

📌 Megjegyzés: A poszt végén egy könyvajánlót is találsz – de nem mondjuk meg, mit. Keress rá. Mert az igazi forradalmárok nem kérdeznek, csak olvasnak.

Volt egyszer egy srác, aki nem akart mást, csak egy gyors wifit, némi erkölcsi iránytűt, és egy világot, ahol nem kell minden megnyitott PDF fájl előtt keresztet vetni. Edward Snowdennek hívták. Az amerikai Nemzetbiztonsági Ügynökségnél dolgozott, és egyszer csak rájött: amit csinálnak, az kicsit több, mint a klasszikus „mindenki mindent lát” biztonsági mániák. Ez már az államvallás szintjén űzött lehallgatás volt.

Nem kémként dolgozott, hanem mint egy digitális portás. Kinyitotta a kaput – és belenézett, egészen mélyre a rendszer szívébe. Amit látott, attól a legtöbben térdre rogytak volna. Ő viszont inkább leült, írt egy e-mailt egy újságírónak, és ezzel elindított egy láncreakciót, ami megrengette a világot. Röviden: az NSA – vagyis az Amerikai Nemzetbiztonsági Ügynökség, amelyről sokáig azt hittük, csak filmekben létezik, és kizárólag napszemüveges férfiakból áll, akik fülhallgatóval a fülükben motyognak latin rövidítéseket – nemcsak figyelt, hanem figyelt mindenkit. Mindig. Mindenhol.

Tíz év telt el. Snowden Moszkvában él, orosz útlevéllel, és valószínűleg több rejtett kamerát ismer a saját fürdőszobájában, mint amennyit mi egész életünkben látunk. Az amerikai kormány szerint hazaáruló. Az adatvédők szerint hős. A közvélemény szerint... „ööö, ki is ez?”

Mert közben történt valami furcsa. Mi lettünk a kémek. Saját magunk ellen.

📱 „Csak beszélgettünk róla…”

Ismerős? Elmeséled a barátodnak, hogy régi vágyad egy olaszországi utazás. Két perccel később a Facebookon felugrik egy „last minute Firenze” ajánlat, 42%-os kedvezménnyel. Vagy arról panaszkodsz, hogy fáj a vállad – és már jön is az e-mail, hogy van egy új, intelligens deréktámasz a piacon.

Nem keresel rá. Nem írod be sehová. Csak kimondod. És a világ visszaszól.

Nem, ez már nem az NSA. Ők legalább titokban csinálták. Ez most a reklámipar, nyíltan. A techcégek. Az algoritmus, ami jobban ismer téged, mint a saját anyád. És még csak nem is kérdez. Csak javasol. Finoman. Segítőkészen. Barátságosan.

„Érdekelne egy új pár cipő, ami tökéletesen passzolna ahhoz a nadrághoz, amit tegnap néztél 14 másodpercig?”

🎭 A Nagy Testvér új ruhája

Orwell még azt hitte, a jövő diktatúrája bakancsot visel és ránk tapos. Mi meg rákattintunk a saját bakancsunk hirdetésére, és még örülünk is a kedvezménynek.

1984-ben Orwell szerint a Nagy Testvér megfigyel, irányít, ellenőriz. Ma 2025-ben a Nagy Testvér nem más, mint egy applikáció. Egy okosóra. Egy telefon mikrofonja, ami hivatalosan „csak akkor hallgat, ha engedélyezed”. És persze te engedélyezted. A használati feltételekben, amiket nem olvas el senki.

Snowden leleplezte, hogy a kormányok figyelnek minket. Mi pedig rájöttünk, hogy nem is kell kormány, ha van Facebook, Google, TikTok és Alexa.

A különbség? Akkor még felháborodtunk. Ma inkább kattintunk.

🧩 A tanulság? Talán nincs is. Vagy van – de nem akarjuk tudni.

Snowden elmenekült – nem azért, hogy megvédje a világot, hanem hogy elkerülje a következményeket, miután megmutatta, mit csinál a világ magával. Amint a titkos dokumentumokat átadta az újságíróknak, az USA kormánya vádat emelt ellene kémkedés és államtitok megsértése miatt. Az útlevelét visszavonták, ő pedig Hongkongból Moszkvába tartó menekülőútra kényszerült – nem hősként, hanem célpontként. A világ viszont közben beleegyezett, hogy önként adja el a saját figyelmét. Ingyen. Kényelmért. Szórakozásért. Egy kis releváns reklámért cserébe. És lehet, hogy Snowden ma már nem is hősként él a fejünkben, hanem mint egy idegesítő hang a múltból, aki túl komolyan vette az adatvédelmet.

És miközben az algoritmusok a belső életünket térképezik fel, a kormányok sem maradnak tétlenek. Ott vannak az utcákon elhelyezett arcfelismerő kamerák, amelyek úgy követnek minket, mintha egy videojátékban élnénk. A bankkártya-tranzakcióink nyomot hagynak minden lépésünkről, a GPS pedig gondoskodik arról, hogy pontosan tudni lehessen, mikor merre jártunk. Nem kell bűnözőnek lenni ahhoz, hogy nyomot hagyj: elég csak élni. A modern világban nem elbújni nehéz – hanem észrevétlennek lenni.

A kérdés nem az, hogy megfigyelnek-e minket. Hanem az, hogy még zavar-e bennünket.

📘 Ha mindez túl ismerősen cseng, és szeretnéd első kézből megérteni, mit élt át az, aki ezt először leleplezte, érdemes kézbe venni Edward Snowden saját visszaemlékezését: Permanent Record. Ez nem egy hősi eposz, hanem egy pontosan megírt, őszinte és gyakran zavarba ejtő memoár arról, hogyan működik a digitális világ a színfalak mögött – és hogyan próbálta valaki megmondani, mi zajlik ott.

Link az Amazonhoz: Permanent Record – Edward Snowden

🐾 Zárásként: ha valaha is úgy érezted, hogy egy gondolatod visszaköszönt egy hirdetésben – nem vagy egyedül. De már nem vagy meglepve sem. És ez talán a legnagyobb győzelme azoknak, akik figyelnek minket. Mert a legjobb megfigyelés az, amit észre sem veszünk.