Ma húsz éve csatlakozott hét közép- és kelet-európai ország a NATO-hoz. Magyarország már 1999-ben taggá vált – akkor még hittük, hogy a szabadság, a nyugat, és a kollektív biztonság oldalán a helyünk.

2025-ben azonban ez az elköteleződés megingott – nemcsak nálunk, máshol is. Donald Trump ismét az Egyesült Államok elnöke, és továbbra is azon az úton jár, amit korábban megkezdett: kritizálja a NATO működését, és nyíltan kétségbe vonja az amerikai elköteleződést a szövetség iránt. Miközben Európa a háború árnyékában él, Trump újra és újra előhozza régi rögeszméjét: Grönland bármi áron való megszerzését – egy groteszk és nyugtalanító ambíció. Ugyanakkor volt partnereit és szövetségeseit egyre inkább ellenségként kezeli. Vámháborúkat indít Európával szemben, megkérdőjelezi a transzatlanti szolidaritást, és miközben a Nyugat felé egyre hűvösebb, Oroszországgal próbálja erősíteni a kapcsolatait. Ez nem egyszerű elmozdulás – ez stratégiai árulás.

Az EU időközben nyíltan szembenéz a valósággal: a tagállamok polgárait arra kéri, hogy készüljenek fel vészhelyzetekre. Háromnapos túlélőkészletet javasol minden háztartásba – élelmet, vizet, alapvető gyógyszereket. Ez már nem hidegháborús paranoia, hanem egy világos, praktikus reakció a körülöttünk zajló eseményekre. A háború fenyegetése nem elmélet, hanem valóság, amelyhez igazodni kell.

És mit tesz a magyar kormány? Lényegében semmit. Mintha ez az egész nem is létezne. A túlélőkészlet-ajánlásról szinte semmit nem hallani hivatalos szinten, nincs kommunikáció, nincs felkészítés, nincs felelősségérzet. A lakosság továbbra is abban a mesterséges nyugalomban él, amit a kormányzati propaganda fenntart – miközben Európa többi része már a valóságra próbál reagálni.

A külügyminiszterünk közben lassan többet van Moszkvában, mint Brüsszelben. Dzsudzsák Balázs – melletti fényképezkedést mára Lavrovval való pózolás váltotta fel – mindezt egy háborús agresszor külügyminiszterével. Ez nem semlegesség. Ez már nem csak különutas külpolitika. Ez Moszkva trójai lovának szerepe az EU-ban és a NATO-ban.

Egy olyan szövetség, ahol egyes tagok nyíltan az ellenség felé kacsintanak, nem maradhat sokáig egységes. És ha ez így folytatódik, előbb-utóbb nem minket védenek meg – hanem tőlünk kell megvédeni a többieket.

A történelem mindig is bővelkedett különc vezetőkben, akik nem csupán a birodalmaikat, hanem a józan észt is hajlamosak voltak kiterjeszteni – leginkább saját kedvük szerint. Caligula, a „kis katonacsizma” néven elhíresült római császár, talán az egyik legismertebb példája annak, amikor az uralkodó szeszélye fontosabbá válik, mint a birodalom sorsa.

Amikor Caligula hatalomra került, elkezdődött egy korszak, ahol a „Mi lenne, ha…” kérdésekre a válasz rendszerint „Miért ne?” volt. Állítólag lovát, Incitatus-t szenátornak akarta kinevezni. Ezt nyilván nem a ló érdemei indokolták, hanem a császár üzenete: „Ha én mondom, akár egy ló is lehet törvényhozó.” A hatalom így demonstrálja, hogy a racionalitás opcionális – és jobb, ha ezt mindenki tudomásul veszi.

A modern császár és a csíkos miniszter

Ugorjunk 2000 évvel előre, Magyarországra. Itt is akadnak vezetők, akik már-már Caligulát idéző eleganciával kezelik a hatalom természetét. Viktor Orbán, Felcsút nagy ura – és immár a Hatvanpusztai "majorság" lakója – nemrégiben (legalábbis politikai karikatúrák világában) egy zebrát szemelt ki közigazgatási karrierre.

A zebra természetesen nem valódi állásra pályázott – inkább szimbólum volt. De a párhuzam így is világos: ha Caligula lovat, Orbán akár zebrát is. (Csíkosan jobban mutat a dísztribünön, nem igaz?) A zebra állítólag a Hatvanpusztai birtokon kapott volna valamilyen pozíciót – elvégre a kastélyparkhoz jól illik egy kis fekete-fehér elegancia. Aztán persze lehet, hogy csak egy csíkos utalás volt arra, hogyan húznak el bizonyos ügyeket – például Bicskéig, ha kell, csakazértis.

Miért szeretik a hatalmasok az abszurdot?

• Mert a hatalom addiktív játék. Ha valaki túl sokáig ül egy bársonyszékben (vagy fűtött stadionban), előbb-utóbb elhiszi, hogy minden ötlete zseniális. Vagy legalábbis senki nem meri azt mondani, hogy: „Ezt most ne.”

• Mert nincs ellenőrzés. Ha a környezet bólogatógépekre van cserélve, a vezető egyre merészebb ötletekkel áll elő. Egy ló? Egy zebra? Egy családi gázszerelő? Jöhet.

• Mert ez is egy hatalmi üzenet. A ló, a zebra, vagy bármely más irracionális gesztus valójában azt üzeni: „Tessék, megtehetem.” És ha a környezet ezt szó nélkül elfogadja, akkor tényleg megteheti.

Kell a kontroll, különben jön a ménes

A történelem újra meg újra bizonyítja: ha a hatalom nincs kordában tartva, előbb-utóbb felbukkan egy ló, egy zebra, vagy valami más négylábú a döntéshozatalban. Nevethetünk rajta – és kell is. De ne feledjük: ha a paródia mindennapossá válik, akkor a politika végül saját karikatúrájává torzul.

(A zebra végül nem lett miniszter – legalábbis még nem. De ha kinevezik, akkor a Közlekedési és Fehér Csíkos Ügyekért Felelős Államtitkárság vezetésére minden bizonnyal alkalmas lett volna.)

Egy borongós reggelen Józsi bácsi és Marika néni a konyhában üldögélnek, kávéjukat kortyolgatva. Józsi bácsi az újságot böngészi, Mancs, a hűséges keverék, békésen szuszog a sarokban.

Józsi bácsi:
— Marikám, ma van a napja annak, amikor Hruscsov előadta a híres cipőcsapkodást az ENSZ-ben. Micsoda stílus! Akkoriban még legalább volt dramaturgia a politikában.

Marika néni:
— Most meg elég egy dühös poszt vagy egy megsértődött TikTok, és máris borul a bili. Cipőt ma már csak akkor csapnak az asztalra, ha szponzorált sportcipő és élőben közvetítik.

Józsi bácsi:
— Olvasom is: Orbán most „tavaszi nagytakarítást” hirdetett a külföldről pénzelt médiában meg a civil szervezeteknél. Azt mondta, "a poloskák átteleltek". Hát... irodalmi.

Marika néni:
— És közben az ellenzék sem marad adós. Az új messiás, Magyar Péter, most épp forradalmat hirdet minden Facebook-videóban — de ha egy újságíró nem úgy kérdez, ahogy ő szeretné, akkor megsértődik, és kisétál a stúdióból, mint egy duzzogó óvodás.

Józsi bácsi:
— Mondjuk van benne rendszer. Aki nem kérdez jól, az ellenség. Aki nem tapsol időben, az meg bujkáló fideszes.

Marika néni:
— De legalább Mancs tudja, mit akar. Ha éhes, odahozza az üres tálkáját, nem dramatizál, nem élőzik, csak odanéz, és néha nyel egyet.

Mancs nyújtózik egyet, nagyot ásít, majd fensőbbségesen megfordul.

Józsi bácsi:
— A kutya legalább nem játszik meg semmit. Egyenes beszéd. Valamit tanulhatnának tőle odafent.

Marika néni:
— Vagy legalább megtanulhatnák: ha már nem tudsz válaszolni, legalább ne sértődj meg. Ez nem óvoda, ez közélet.

Mancs odamegy a táljához, és egy jól irányzott csapással a konyhakőre löki.

💬 Ti mit gondoltok? A politikai kommunikáció fejlődött, vagy csak színpadiasabb lett? A cipő helyett most már az ajtót csapkodják?

Szijjártó Péter ismét útra kelt – már megint Moszkva. Olyan rutinnal mozog a Kreml irányába, mint mások a sarki bolt felé. Talán már törzskártyája is van a moszkvai reptéren. Ha valaki még kételkedett volna benne, hogy a magyar külpolitika vezércsillaga a keletre néző szervilizmus, nos, Péterünk most is gondoskodott róla, hogy ez kétséget kizáróan világos legyen.

A külügyminiszter szerepe egykor arról szólt, hogy országokat közelítsen egymáshoz, kapcsolatokat építsen, hidakat verjen. Szijjártó Péter ezzel szemben inkább bont: szövetséget, bizalmat, reputációt. Amit más országok diplomáciának hívnak, nálunk valami egészen más: légiforgalom Moszkva felé, miközben szimbolikusan hátat fordítunk mindenkinek, aki valaha barátunk volt.

És ez nem túlzás: Magyarországnak gyakorlatilag már nincsenek barátai a világ normális felén. A NATO-ban zavaros mellébeszélés, az EU-ban állandó vétó és kibúvó, Ukrajna esetében pedig nyílt ellenállás. Brüsszel már nem kérdez, csak fáradtan sóhajt, amikor Budapest megszólal. Washingtonban pedig már nem is próbálják megérteni, mit akarunk – és gyanítják, hogy valójában mi sem tudjuk. Vagy ha tudjuk is, nem mi döntjük el.

És közben ott van a digitális szuverenitás csúcsélménye: a magyar külügy szerverein évek óta korzóznak az orosz hackerek, mint egy digitális Gorkij-parkban. A minisztérium pedig nemhogy nem takarít utánuk, de láthatóan még kávét is főz nekik. Nemzetbiztonsági kérdés? Ugyan, csak egy kis információcsere – egyoldalúan, természetesen.

Ez a következetes oroszbarátság nem csupán diplomáciai ízlésficam. Ez már doktrína. A magyar kormány következetesen torpedózza meg az EU bármely lépését, amely Oroszországnak kellemetlen lehet – legyen szó szankciókról, segélyekről, vagy egy sima, szolidaritást kifejező nyilatkozatról. Orbán és csapata úgy viselkedik, mintha az uniós tagságot csak a forráslehívás miatt tartanák, a többit pedig megpróbálnák lemosni magukról, mint a kiömlött vodkát egy kormánygépen.

És Szijjártó Péter ebben a rendszerben nem egyszerűen fogaskerék. Ő maga a motor – bár inkább egy nyikorgó, célt tévesztett, keletre fordított GPS-szel szerelt Trabant-motor, ami csak egy irányba hajlandó vinni: Moszkvába.

Végül csak egy kérdés marad: ha ennyire otthon érzi magát Moszkvában, miért nem marad ott? Legalább felszabadulna egy külügyminiszteri szék – hátha akad valaki, aki nemcsak járja a világot, de ért is hozzá.

Ma ünnepli születésnapját Larry Page, a Google társalapítója – az a figura, akinek a neve mára összeforrt az innovációval, a technológiai forradalommal, és mindenekelőtt a mesterséges intelligenciával. Ő nemcsak újraértelmezte, hogyan keresünk az interneten, hanem elindított egy lavinát, amely mostanra átsöpört a világon, és elérte a pénzügyi szektor legmélyebb bugyrait is. Amit egykor csak tudományos-fantasztikus filmek ígértek, ma valóság: algoritmusok irányítják a pénz világát, és szinte láthatatlanul formálják a gazdaságunkat.

A Wall Streeten már nem öltönyös brókerek izzadnak a telefon mellett – hanem láthatatlan kódsorok, gépi tanuláson alapuló intelligenciák vadásznak a következő nagy lehetőségre. Olyan óriási alapok, mint a Renaissance Technologies vagy a Citadel, ma már másodpercek alatt hoznak döntéseket, amelyekhez egy emberi elemzőnek órákra lenne szüksége. Ezek a gépek mindenből tanulnak: hírekből, tweetekből, sőt még műholdfelvételekből is, és közben egyetlen pillanatra sem veszítenek fókuszt.

Mindez nem lenne lehetséges Larry Page víziója nélkül. A DeepMind és a Google Brain olyan áttöréseket hoztak, amelyek mára alapjaiban változtatják meg a pénzügyi döntéshozatalt. Az algoritmusok nem fáradnak el, nem pánikolnak, nem esnek túlzott önbizalomba – de nem is képesek arra a fajta intuícióra és etikai megfontolásra, ami az embert emberré teszi.

És itt jön a dilemma: mi történik, ha a robot hibázik? Ha egy döntés milliárdos veszteséget okoz, ki vállalja érte a felelősséget? Jelenleg ezekre nincs egyértelmű válasz. Jogilag, etikailag és társadalmilag is egy szürkezónában mozgunk, miközben a gépek egyre több teret nyernek.

Mindez pedig még csak a kezdet. Az elkövetkező években az MI valószínűleg teljesen átalakítja a pénzügyi szektort: jöhet a teljes automatizálás, az emberi szerepek drasztikus csökkenése, és egy olyan prediktív gazdasági rendszer, ahol már nemcsak reagálunk, hanem előre tervezünk, gépi intelligenciával.

Larry Page ma valószínűleg elégedetten tekint végig ezen az úton, hiszen az ő víziója valósul meg lépésről lépésre. De talán benne is felmerül egy apró, csendes kérdés: vajon készen állunk-e mindarra, amit elindítottunk? Mert a jövő már itt van – és nem robotok vagy emberek győzelméről szól, hanem arról, hogy együtt tudunk-e építeni egy okosabb, biztonságosabb és igazságosabb világot.

Elton John születésnapja, a flamboyans brit énekes, aki évtizedeken át nemcsak a zenei élet ikonja volt, hanem a meleg közösség egyik leglátványosabb képviselője is. Karrierje során nyíltan vállalta identitását, és bár számtalan támadás érte, végül a nyugati társadalom elfogadását élvezte. Ez a narratíva azonban Magyarországon máig nem játszódik le hasonlóképpen. Itt a másság ünneplése helyett a félelem és a kirekesztés politikai eszközzé vált, egy olyan propaganda-gépezet alapjává, amely a hatalmat a megosztáson és az ellenségképzésen tartja.

A magyar közéletben a "másság elfogadása" gyakran csak üres frázis, egy divatos, de tartalmatlan jelszó, amelyet a hatalom csak akkor használ, ha az nem ütközik a nemzeti konzervatív narratívába. Elton John például, ha magyar lenne, valószínűleg nem a Magyar Érdemrend kitüntetését kapná, hanem a kormánypárti médiában "LMBTQ-aktivistaként" lenne beállítva, aki "veszélyt jelent a családokra". A másságot csak akkor ünneplik, ha az nem igazi kihívás a status quónak.

A kormány retorikája kettős: egyrészt felvállalja a keresztény értékeket és a hagyományokat, másrészt viszont folyamatosan ellenségképeket kreál – a migránsok, a liberálisok, a melegek, a "Brüsszel" –, hogy egyfajta pánikot keltsen a társadalomban. A félelem a másságtól nem természetes, hanem szándékosan gerjesztett.

A magyar politika egyik legveszélyesebb jellemzője, hogy a félelmet nemcsak kihasználja, hanem aktívan táplálja. A "Gender-ideológia" elleni harc, a melegek elleni gyűlöletkampányok, a migránsozás – mind ezt szolgálják. A cél egyszerű: ha az emberek félnek, kevésbé kritizálják a hatalmat, és hajlamosabbak elfogadni autoriter intézkedéseket.

A kormányzati retorika szerint a "normális" magyar ember egy heteroszexuális, keresztény, tradicionális családban élő állampolgár, aki ellenzi a "nyugati dekadenciát". Minden, ami ettől eltér, potenciális veszélyforrás. Ez a gondolkodásmód nemcsak kirekesztő, hanem önpusztító is, hiszen egy társadalom nem fejlődhet, ha minden mástól retteg.

A propaganda célközönsége azok, akik képesek elhinni, hogy a másság valóban fenyegetést jelent. Ez a réteg gyakran a vidéki, idősebb, kevésbé világlátott emberekből áll, akiknek a médiájuk a kormány által kontrollált csatornákon keresztül szűrődik. Nekik nem Elton John a zseniális zenész, hanem a "meleg propagandista".

A kormány számára ez a réteg fontos, mert könnyen irányítható. Ha valaki fél a változástól, a mástól, a különcöktől, akkor hajlandóbb tolerálni a korrupciót, a demokratikus intézmények leépítését, ha közben azt ígérik neki, hogy "megvédik a hagyományait". Így a félelemből politikai tőke lesz, amelyből egy autoriter rendszer építkezik.

A magyar közéletben a másságtól való félelem nem valós fenyegetésből fakad, hanem egy politikai stratégia része. Elton John születésnapja is emlékeztet arra, hogy a nyitottság és a tolerancia nélkül egy társadalom nem marad versenyképes. A magyar kormány azonban nem a befogadást, hanem a megosztást választotta – és amíg a társadalom nagy része ezt támogatja, addig nem a másság, hanem a félelem lesz a legnagyobb veszély.

Ha valaki tényleg aggódik a magyar jövőért, akkor nem a melegektől, a migránsoktól vagy a liberálisoktól kell félnie, hanem attól, hogy egy olyan rendszerben él, ahol a félelem az alapvető politikai eszközzé vált. És ahogy Elton John énekelte: "Sorry seems to be the hardest word" – a magyar vezetésnek viszont még a "sajnálom" sem jutott el a szájáig. Pedig épp elég volna, ha egyszerűen csak nem félne attól, ami más.

A mai napon, 2025. március 24-én ismét Rijádra szegeződik a világpolitika figyelme. A harmadik fordulójához érkezett az amerikai–orosz tárgyalássorozat, amely – legalábbis a hivatalos narratíva szerint – a békét hivatott előmozdítani Ukrajnában. Az amerikai fél optimistán nyilatkozott: közelebb kerültünk a békéhez, mondják. De valóban erről van szó?

Őszintén szólva, egyre nehezebb hinni a hangzatos kijelentéseknek. Miközben a világ egy része reményt akar látni ezekben a találkozókban, a háttérben felsejlik egy másik kép: ritkaföldfémek, atomerőművek és geopolitikai dominancia.

Az Egyesült Államok újabban feltűnően élénken érdeklődik Ukrajna energiaszektora iránt – és nem véletlenül. A ritkaföldfémek birtoklása és a stratégiai létesítmények feletti kontroll ma már szinte fontosabb, mint maga a háború befejezése. Legalábbis erre enged következtetni az a tény, hogy a tárgyalásokon rendszeresen előkerülnek energetikai és gazdasági kérdések.

És akkor ott van Trump, aki újabban nem a diplomáciával, hanem egy Putyin-portréval került a címlapokra – amely, mint mondta, „mélyen meghatotta”. Itt tartunk. Ahelyett, hogy az emberi szenvedés csökkentésére, a civilek védelmére, vagy az újjáépítésre koncentrálnánk, politikai gesztusok, emléktárgyak és üzleti alkuk dominálják a diskurzust.

Lehetünk optimisták? Talán. De ahhoz, hogy valóban reménykedhessünk, világos szándékokra, transzparens tárgyalásokra és az ukrán nép érdekeit figyelembe vevő döntésekre lenne szükség. Egyelőre ezekből kevés látszik.

Szkeptikus vagyok – és nem csak én. Egyre többen érzik úgy, hogy a békét most is csak papíron rajzolják meg, miközben a valóságban a háború „hozama” a fő szempont.

Ma Nena születésnapja. A német énekesnő, aki 1983-ban egy naivnak tűnő popdallal megfogalmazott egy generáció félelmét: a 99 Red Balloons (vagy 99 Luftballons) nemcsak a rádiók slágere lett, hanem a hidegháború groteszk abszurditásának metaforája is. A dal, amelyben egy játékból – 99 vörös lufiból – atomháború lesz, ma is friss marad. Én, aki átéltem azt a korszakot, a rendszerváltás reményét és csalódásait, íróként gyakran visszatérek ehhez az időhöz novelláimban. Ma viszont nemcsak a múltat, hanem a dal szomorú aktuálisságát is meg kell említeni: a hidegháború visszatért, a partnerség illúziója pedig szétporlad.

A Dal, Amely Figyelmeztetett: A Hidegháború Parabólája

Nena dala egy véletlen félreértésről szól: a légvédelmi radar felkutatja a széllel sodródó lufikat, a hatalmak pedig pánikba esnek. A zene vidám, a szöveg viszont gyilkosan komoly – pont úgy, ahogy a nyugati popkultúra a 80-as években próbálta feldolgozni a mindennapos atomtébolyt. A hidegháború nem volt csak politika: az volt a levegő, amit belélegztünk, az iskolai atombiztosító gyakorlatok, a "vörös veszély" retorikája. Novelláimban gyakran visszatér ez a légkör: a szürrealista félelem, amit a rendszerszintű paranoia teremtett.

"Most Még Barátok Vagyunk?" – A Partnerség Illúziója

A hidegháború vége után azt hittük, vége a félelemnek. A 90-es évek optimizmusa, a "történelem vége", a globalizáció ígérete – mindez ma már naívnak tűnik. A 99 Red Balloons utolsó sora ("Now we’re back at war / But it’s not like before") ma ismerős: a hidegháború új változata zajlik, és bár nincsenek két szuperhatalom közvetlen konfliktusai, a geopolitikai feszültség, a Ukrajnában dúló háború, a nyugat és kelet újraéledő szakadéka mind azt mutatja, hogy a partnerség kora véget ért. A hidegháború nem múlt el, csak álcát öltött.

A Lufik Visszatértek – A Mai Világ Paranoiája

Ma is vannak "vörös lufik": a dezinformáció, a hamis hírek, a közösségi média által felerősített félelem. A 80-as években a radar tévesen lufikat látott rakétának, ma algoritmusok és trollfarmok generálnak képzeletbeli ellenségeket. A különbség? Akkor a rettegés központosított volt, ma decentralizált, és mindenki maga is lehet egy kis "vörös léggömb", amely véletlenül konfliktust robbant ki. Novelláimban próbálom megörökíteni azt a kettősséget, amikor a mindennapi élet mellett folyamatosan ott lebeg a katasztrófa lehetősége – ma ez a kettősség ismét jelen van.

Nena Dalának Örök Aktualitása

Nena dala ma is szól, mert a történelem nem lineáris, hanem spirál. A hidegháború visszatért, a lufik pedig újra a magasba szállnak – most nem vörösen, hanem digitális árnyalatokban. De talán van egy különbség: a 80-as években még hittünk abban, hogy a dal figyelmeztetése megfogadható. Ma már tudjuk, hogy az emberiség hajlamos újra és újra ugyanazt a hibát elkövetni. Nena születésnapján érdemes emlékezni: a popzene nemcsak szórakoztat, hanem tükör is – és néha egy rémálom előhírnöke.

(Üdvözlettel, egy író a hidegháború és a rendszerváltás korából, aki még mindig hisz a szavak erejében – mert ha a történelem ismétlődik, legalább legyen, aki leírja.)

Pont ma 151 éve született a világ leghíresebb szabadulóművésze: Harry Houdini. Képes volt kiszabadulni vízzel teli tartályból, láncra vert kezekkel, bezárt ládából, lebilincselt testtel, fejjel lefelé lógva. És közben mosolygott. A közönség pedig ámulva figyelte: „Ez lehetetlen.”

De vajon ki ámulna most, ha Houdini itt lenne köztünk?

Valószínűleg ő. Csak nem egy akvárium láttán, hanem mondjuk egy reggeli YouTube-lejátszási lista kapcsán, ami pontosabban tudja, milyen zenét szeretnénk hallgatni, mint mi magunk. Vagy a telefonunké, ami figyelmeztet, hogy „ideje sétálni egyet”, mert túl sokat ültünk.

Lehet, hogy nem is ő lenne a szabadulóművész – hanem mi azok, akiknek ki kéne szabadulniuk.

📱 A láthatatlan bilincs

Houdini trükkjei mindig látványosak voltak. Víz, lánc, lakat, dráma. Ma azonban a legtöbbünk úgy él, hogy észre sem vesszük, miben vagyunk bezárva.

Nem bilincs van a kezünkön – hanem értesítés a képernyőnkön.
Nem kulcsra zárt ládába zárnak be – hanem adatvezérelt rutinokba.
Nem fizikai börtön ez, hanem egy láthatatlan rendszer, ami tudja, mikor mit nézel, mit szeretsz, kivel beszélsz, mennyit alszol, mit keresel... és azt is, hogy miről gondolod, hogy épp most te döntötted el.

Ez persze nem összeesküvés. Ez kényelem. Egy csipetnyi kontrollért cserébe hajlandók vagyunk szinte mindent megosztani. És a rendszer – mesterséges intelligenciástul, algoritmusostul – működik.

🔐 Mi lenne, ha Houdini ma próbálna kiszabadulni?

Képzeljük el: Houdini 2025-ben él. Nem állnak sorban a lakatokkal, víztartályokkal, hanem... appokkal.
Két keze helyett a telefonját nézi. Próbál nem rákattintani a TikTok ikonra. Nem nyitja meg a Google-t. Nem követ újabb hírlevelet. Nem engedélyezi az újabb sütiket.

És hirtelen kiderül: ez nehezebb, mint bármelyik trükk volt 1904-ben.

Ma ugyanis nem láncokból kell kiszabadulni – hanem magunkból. A reflexeinkből. A megszokott mozdulatból, ahogy reggel feloldjuk a képernyőzárat, ellenőrizzük az időjárást, majd görgetünk egy kicsit „csak úgy”.

A modern szökés nem látványos. De mély. És talán még bámulatosabb.

🧠 A tudatos illúzió

A digitális világban nincs bűvész, csak algoritmus. És ami a legfurcsább: mi magunk vagyunk a közönség, a mutatvány, és néha a bilincs is.

A mesterséges intelligencia nem rossz. Nem gonosz varázsló. Épp ellenkezőleg: segít. Tanul tőlünk. És minket tükröz vissza.

A kérdés az, felismerjük-e az illúziót.

Houdini mindig azt mondta: „A szökés nem a test dolga – az elme szabadsága.”

Talán ez a mi leckénk is. Mert ha tudjuk, hogy van illúzió – akkor már félig szabadok vagyunk.

🌤️ Vasárnapi szökés

És hogy mit tehetünk egy vasárnap reggelen? Semmi nagyot. De elég lehet:

• ha nem nyitjuk meg az emailjeinket rögtön ébredés után,

• ha sétálunk egyet telefon nélkül, vagy legalább zsebben hagyva,

• ha mi választjuk ki a zenét, nem az app ajánlja,

• ha olvasunk valamit, ami nem egy algoritmus javaslata volt.

Apró, tudatos mozdulatok – olyanok, amiket Houdini biztos értékelne. Nem látványos trükkök, hanem belső szabadulások.

🎩 Houdini ma is tanít

Nem varázsolt, csak megmutatta, hogy a határok sokszor csak a fejünkben léteznek. És bár ma nem lakatok, hanem like-ok zárnak be minket, a szabadság kulcsa ugyanaz maradt:

figyelem, tudatosság és egy kis bátorság.

Boldog születésnapot, Houdini!
Ma is van mit tanulnunk tőled.