(Egy háború utáni noir egy szétvert Bécsben, ahol erkölcsi bizonytalanság, feketepiac és nagyhatalmi alkuk határozzák meg a mindennapokat. Történet arról, hogyan oldódik fel a rend, a báj és az elv abban a pillanatban, amikor kiderül, kinek a szabályai érvényesek valójában.)
„Egy rendszer addig marad fenn, amíg eljátsszuk.”
— Václav Havel
Amikor egy kanadai vezető Davosban nyíltan kimondja, hogy nem átmenetben, hanem törésben élünk, az már nem retorika, hanem diagnózis. Nem megnyugtatni próbál, nem kozmetikáz, nem csomagolja újra a valóságot – hanem nevén nevezi azt: a szabályok, amelyeket eddig kirakatként tartottunk fenn, már nem működnek. És ami eddig történet volt, az most nyílt állítássá vált.
Kelet-Európából nézve ez nem sokkoló felismerés, hanem ismerős állapot. A nagyhatalmak játszmái mindig itt csapódtak le először: megszállásokban, kényszerű lojalitásban, hallgatásban, majd gyors felejtésben. Mi már láttuk, mi történik akkor, amikor egy rendszer nyelvként tovább él, miközben tartalmában kiürül. Amikor az intézmények megmaradnak, de az elvek már csak díszletek.
Megint azt halljuk, hogy a világ „átmenetben” van. Hogy a történelem csak korrigálja a testtartását. Hogy az intézmények alkalmazkodnak, a normák újrahuzalozódnak, a szövetségek kibírják némi kozmetikai sérüléssel. Innen nézve ez a nyelvhasználat inkább nosztalgikus, mint megnyugtató. Nem átmenetet élünk. Törést.
Évtizedeken át részt vettünk egy hasznos történetben. A szabályalapú világrend történetében. A demokráciáéban, mint univerzális mércéé. Az értékekről szóló narratívában, amelyet tanítani, exportálni, néha érvényesíteni is lehetett. Tudtuk, hogy a történet nem tiszta. Tudtuk, hogy a szabályok hajlanak, ha az erő úgy kívánja. De a történet működött – és számunkra, Kelet- és Közép-Európában, valami ritkát adott: kiszámíthatóságot.
Ezért eljátszottuk.
Az a demokrácia, amelyet a világ legerősebb hatalma erkölcsi exportcikként árult, sosem volt egyenlően mérve. Feltételes jogosultságként működött: másoknak kiosztva, szükség esetén visszavonva, és ritkán önmagára alkalmazva. Ez nem volt titok. Nyílt dosszié volt. Csak nem olvastuk végig, mert kényelmesebb volt hinni egy működő történetben, mint kimondani, hogy a történet szelektív.
Most nincs több csomagolás. Nincs gondos megfogalmazás, nincs stratégiai homály. Amit látunk, nem elhajlás, hanem következetesség. Nem romlás, hanem lelepleződés. Nem az értékek elvesztése – hanem annak beismerése, hogy mindig is feltételesek voltak.
Ezért válik most újra elkerülhetetlenné Havel gondolata. Nem nosztalgiából, nem dísznek. Hanem emlékeztetőként. Egy rendszer nem azért marad fenn, mert igaz, hanem mert eljátsszuk, mintha az lenne. És nem azért omlik össze, mert hazug, hanem mert egyszer csak nem vagyunk hajlandók tovább együtt élni a hazugsággal.
Kelet-Európa ezt már látta. Tudjuk, hogyan működnek a megfelelés rítusai. Hogyan ürül ki a nyelv, miközben formailag hibátlan marad. Hogyan élnek túl a jelszavak a hit nélkül. És azt is tudjuk, milyen veszélyes önfelmentés a hallgatás.
A legkényelmesebb mondat mindig ez volt: „vannak ennél rosszabbak is”. Mintha ez erkölcsi érv lenne. Mintha a mérce attól válna elfogadhatóvá, hogy máshol alacsonyabb. Ez volt a tévedésünk. Nem azért, mert most hirtelen rosszabb lett – hanem mert most már nem tudjuk fenntartani azt a látszatot, hogy jobb volt.
Az óriáskerék megállt. Az árnyékok már nem elegánsak. És Európa – különösen a keleti fele – előtt nem az a kérdés áll, hogy visszahozható-e a régi rend. Nem az. A kérdés az, hogy tovább díszítjük-e a romjait nosztalgikus nyelvezettel, vagy végre kimondjuk: mindig többet tudtunk, mint amennyit bevallottunk.
Az illúziók hasznosak – amíg működnek. Amikor pedig összeomlanak, a történelem hajlamos ugyanazt a kérdést feltenni, csak más hangsúllyal:
most, hogy tisztán látsz, miben nem vagy hajlandó tovább részt venni?
www.alexbuday.com
