Történt egyszer, nem is oly régen, hogy Orbán Viktor – a magyar politikai élet örökmozgója – önként és dalolva tette közzé a közösségi oldalán ezt a sokatmondó, bár kissé félreérthető mondatot: „Én vagyok Marine!” ("JE SUIS MARINE!”)

Ami azt illeti, elsőre az egyszerű olvasó szeme is elkerekedhetett, hogy vajon Viktorunk esetleg valamilyen nem várt identitásválságba sodródott-e, netán titokban szivárványos zászlókat rejteget-e a Karmelita kolostor rejtett termeiben. De aztán eszünkbe juthat: kérem szépen, ne legyünk már ilyen naivak! Orbán úr, aki a „férfi az férfi, nő pedig nő” örökérvényű bölcsességének védelmében még a Pride-ot is nagy buzgalommal tiltotta be, bizonyára csak politikai szolidaritását kívánta kifejezni Marine Le Pen asszonyságnak. Hiszen világos, hogy számára egyértelműek a szerepek: Marine asszony nyilván nő – ő pedig férfi, mint azt megannyiszor elismételte. Ezért aztán mindenféle további gyanakvás felesleges és indokolatlan, még akkor is, ha ez a kijelentés félreérthetőbb, mint egy átlagos kormányinfós válasz.

Marine Le Pen, mint tudjuk, nemrégiben került kellemetlen helyzetbe odahaza Franciaországban, miután a bíróság elmarasztalta. Az ok: a Nemzeti Tömörülés politikusasszonya oly könnyed eleganciával kezelt bizonyos európai pénzeket, mintha azok csupán családi ebédek és vasárnapi séták fedezésére szolgálnának, nem pedig arra, hogy az Európai Parlamentben ténylegesen dolgozzanak a drága pártalkalmazottak. Franciaországban ezt sikkasztásnak hívják. Magyarországon viszont ugyanez a módszer nemcsak elfogadott, hanem egyenesen politikai innovációnak minősül. Orbánék ebben már évek óta világbajnokok: nálunk nem sikkasztás, hanem „stratégiai forrásátcsoportosítás”, és aki ebben a versenyszámban győzni tud, az valóban a magyar politikai olimpia bajnoka.

És ha már barátoknál tartunk, hát Viktorunk baráti köre mindig is figyelemre méltó volt. Vegyük csak Lölöt – polgári nevén Mészáros Lőrincet –, aki a magyar kapitalizmus legsikeresebb szerencsejátékosa lett, méghozzá anélkül, hogy valaha is kaszinóba járt volna. Ahogy ő maga is mondta: mindezt kizárólag a Jóistennek és Viktornak köszönheti. És milyen igaza van! Hiszen nem mindenkinek adatik meg, hogy a semmiből, vagy inkább egy falu széléről, néhány év alatt milliárdos bankvezérré váljon. Az már csak hab a tortán, hogy ez a jószívű ember még Marine Le Pen kampányát is hajlandó volt anyagilag megtámogatni – mert baráti körben az ilyen gesztus nem korrupció, hanem lovagiasság. Igaz, a francia hatóságok ezt kevésbé romantikusan látták. De mit számít ez, ha közben Viktor boldog, Marine boldog, Lölö boldog – és ha az európai adófizető kissé csalódott is, hát ő úgyis csak a számlát fizeti.

Összességében tehát Viktor és Marine esete kiválóan példázza azt, amiért a politikai és gazdasági elitünk oly csodálatosan sikeres: a barátság ereje, a pénzügyi kreativitás és az identitási kérdések egyértelmű rendezése. Hiszen amíg ilyen jól mennek a dolgok, ki foglalkozik holmi erkölcsi apróságokkal? És bár Marine asszonyság Franciaországban elbukott, Viktorunk bizonyosan még jó darabig büszkén hirdetheti: „Je suis Marine!” – persze szigorúan politikai értelemben, minden egyéb találgatást mélységesen visszautasítva.

Mert itt nem a törvények számítanak, hanem az, hogy ki hozza őket. Viktor fejében a barátai – Le Pen, Trump, Netanjahu és a többiek – afféle földi félistenek, akiket nem korlátozhat sem alkotmány, sem jogállami frusztráció. Ők nem azért vannak, hogy betartsák a szabályokat, hanem hogy felülírják őket. Így aztán az a bűnös, aki számon kéri rajtuk a törvényt, nem pedig az, aki megszegi. Ez Viktor úgynevezett "hamis szolidaritásának" lényege: nem az igazságért, hanem az érinthetetlenség mítoszáért áll ki. Mert aki bűnös, az valójában áldozat – ha a megfelelő oldalon áll.

Pénz és egészség – és nem is választhatnánk hozzá aktuálisabb példát, mint a drogkereskedelem világát.
Kevesen gondolnak bele, de a kábítószeripar ma már több milliárd dolláros globális üzlet, amelynek csillogó felszíne mögött fájdalom, szenvedés és pusztulás húzódik.

A Narcos sorozat – amelynek egyik főszereplője Pedro Pascal (aki ma ünnepli 50. születésnapját 🎉) – tökéletesen mutatja be, hogy a drogkereskedelem nem csak gengszterfilmes klisé.
Ez egy valóságos gazdasági gépezet, amelyben óriási pénzek mozognak:
🔹 Egyes kartellek éves bevétele vetekszik kisebb országok GDP-jével
🔹 A pénzmosás, korrupció és fegyverkereskedelem szorosan kapcsolódik hozzá
🔹 Miközben milliók szenvednek a függőség, erőszak és egészségügyi következmények miatt

❗ A pénz itt nem épít, hanem rombol.
A gyors meggazdagodás ára sokszor emberéletekben, leépülő közösségekben, egészségügyi tragédiákban mérhető.

👉 Beszéljünk róla őszintén: a pénz csak eszköz. Hogy mire használjuk – az már a mi felelősségünk.
És az egészség az, amit a legnehezebb visszavásárolni, ha egyszer elveszítjük.

📽️ Ha még nem láttad a Narcos sorozatot, vagy csak új szemmel néznéd meg, ajánljuk a trailerét YouTube-on.
https://youtu.be/xl8zdCY-abw?si=Q9rtn8EcGOG62WSl

gondolkodj el azon, mi is az igazi ára a pénznek.

Amikor James Demmert, a pénzügyi piac egyik legoptimistább jós… pardon, stratégája, egyetlen mondaton belül képes megjósolni egy 25%-os növekedést és egy 2008-as stílusú összeomlást, úgy érzem magam, mint aki egyszerre hallgatja Nostradamus rejtélyes verssorait és a meteorológust, aki a „változékony időjárás” biztos fedezékében dolgozik. Ez egy különös műfaj, amelyben a jóslatok pont annyira homályosak, hogy mindenki elégedett lehessen.

A pénzügyi elemzők és a kristálygömbből jövendölő jósok szakmai stratégiája egyaránt lenyűgöző. Mindkét csoport azzal hiteget minket, hogy birtokukban van valamiféle titkos tudás, amely a mi, egyszerű halandók számára megközelíthetetlen. Mindketten ködös és ambivalens kijelentésekkel dolgoznak, melyek később bármilyen módon értelmezhetőek. És igen, mindketten mély, bölcs tekintettel és tekintélyt parancsoló ruházattal adják elő jövendöléseiket, hogy a közönség úgy érezze, valóban egy felsőbb tudás birtokosainak társaságában van.

A 2008-as válság után azt gondolná az ember, hogy a pénzügyi elemzők óvatosabban bánnak a nagyívű jóslatokkal, de úgy tűnik, az optimizmus, mint vírus, immunissá vált a múltbéli katasztrófákra. Demmert például 2025-re újabb 25%-os növekedést jósol, de hozzáteszi, hogy a piac akár össze is omolhat – mintha egy meteorológus azt mondaná: „Holnap valószínűleg napsütés lesz, de egy hurrikán sem kizárt, készüljünk mindenre!”

Az igazi zsenialitás azonban a jóslatok piaci értékesítésében rejlik. Egy Wall Street-i elemző tanácsadásának ára messze meghaladja egy elit belvárosi jósnő tarifáit. Az utóbbi tarot-kártyát és kristálygömböt használ, előbbi pedig bonyolult grafikonokat és diagramokat. A végeredmény meglepően hasonló: mindketten a reményből és a bizonytalanságból élnek, és mindkét szolgáltatás után az ember valahogy elégedetten távozik, még akkor is, ha nem kapott konkrét választ semmire.

James Demmert példája kitűnően demonstrálja, hogy a piac, éppúgy, mint a jóslás világa, a bizonytalanság és a paradoxonok kifinomult keverékéből él. Így hát, mikor legközelebb a pénzügyi tanácsadód éppen egy újabb gazdasági boomot és/vagy összeomlást jelez előre, ne felejtsd el, hogy valószínűleg pontosan annyira lesz igaza, mint annak a kedves hölgynek a belvárosi sátorban, aki egy fényes kristálygömb fölé hajolva jósol szerelmet, gazdagságot és egy váratlan találkozást egy titokzatos idegennel.

Ma lenne Milan Kundera születésnapja. És furcsa módon épp ma ajánlom neked azt a novellát, amelynek megírására talán épp az ő szavai adtak bátorságot.

A Bársony nem hangos regény, nem harsány visszaemlékezés. Inkább egy csendes forradalom belülről – egy történet, amely a rendszerváltás előtti Moszkvában játszódik, diákéletről, barátságról, vonzalomról, választásokról – és arról, hogyan bomlanak le a láthatatlan falak az emberek között.

Kundera A lét elviselhetetlen könnyedsége című regényét még diákként olvastam, Moszkvában, egy Druzsba nevű orosz könyvesboltban találtam rá – magyarul. Tiltott szerző volt akkoriban, de valahogy átcsúszott a cenzúrán (talán egy különösen irodalompárti napon). A könyv akkor úgy talált rám, mint egy régen várt gondolat, amit valaki helyettem fogalmazott meg. És nem eresztett.

A Bársony szereplői – Alex, Natalie, Hanna és Nadja – ugyanúgy útkeresők, mint Kundera hősei, csak más díszletek között. Tomas, Tereza és Sabina kérdései más néven, de itt is visszhangoznak: mit jelent szabadnak lenni? Hol van a határ szerelem és választás, félelem és bátorság között?

Ez a novella az én válaszom egy korszakra – és egy belső állapotra. Egy hangulat, egy emlék, egy gondolat, amely lassan, de biztosan új irányba fordítja az ember életét.

📖 Ha szereted a finoman szőtt történeteket, amelyek nem kiabálnak, csak maradnak – akkor a Bársony neked szól.

Kundera ma született. Ez a könyv az én köszönő levelem neki.

👉 Olvasd el a novellát itt:
🔗 https://www.kobo.com/ww/en/ebook/barsony 

Az ember azt gondolná, hogy április 1-jén a híreket fenntartással olvassa. Tréfák, álhírek, kacsák. Egy nap, amikor elnézzük, ha valaki megtréfál minket – hisz ez a nap erről szól. Csak hát… nálunk mintha minden nap április elseje lenne. Mármint nem nekünk, hanem nekik. Ők ugyanis úgy tűnik, állandó bolondok napját ünnepelnek – csak nekünk, többieknek nem vicces.

Vegyük például a mai hírt, teljesen friss, ropogós, még a kampánybuszok kipufogója is meleg:
a Fidesz–KDNP országjárásba kezdett. Nem, nem azért, hogy megnézzék, hol mennyi a tej ára, vagy hány iskola penészedik. Nem is azért, hogy meghallgassák az emberek gondjait. Hanem azért, hogy Ukrajna EU-csatlakozásával kapcsolatban véleményeket gyűjtsenek.

Milyen frappáns áprilisi tréfa lett volna ez, nem igaz?

Menczer Tamás szerint – kapaszkodjunk meg – Ukrajna csatlakozása további anyagi terheket róna a magyar családokra. Eddig úgy tudtuk, az anyagi terheket inkább a tizenhárom éve tartó központosítás, a haverokhoz ömlő közpénzek, a kisvasút, a stadionok, meg a baráti offshore-alapítványok jelentik. De hát mit tudunk mi, bolond alattvalók, mi csak fizetünk, nem értünk. Csak bólintunk a kampánybusz árnyékában.

Mert persze, ez az egész nem tréfa. Komoly kampány. Komoly arcokkal. Komoly aggódással. Komolyan nevetséges.

Ukrajna, mint gumicsont, újra előkerül. És bár a háború, a szenvedés, az emberek tízezreinek tragédiája valóban nem vicc, a kormány által előadott „mi csak meg akarjuk védeni a magyar családokat” című monodráma már régen a politikai kabaré kategóriájába csúszott. Minden újabb országjárásnál úgy érezzük, mi vagyunk a közönség, akik fizettek a jegyért – csak az ajtót zárták ránk.

Április 1-je. A bolondok napja. Mégis: ők nevetnek, és mi vagyunk a bolondok, ha ezt még mindig elhisszük. Nem új ez. Emlékszel, amikor megígérték, hogy megvédik a rezsit? Aztán csak a számlák lettek nagyobbak, nem az otthon melege. Vagy amikor azt mondták, hogy a gyerekek védelme a legfontosabb? Aztán a tanárokat rúgták ki, mert túl hangosan aggódtak.

Ez az országjárás nem más, mint egyetlen hosszú tréfa, amit velünk űznek. Csak itt nem áprilisi, hanem mindennapos bolondság zajlik. A különbség csupán annyi: mi nem röhögünk. Mi fizetünk, mi tűrünk, mi hallgatunk. És lassan már azt sem tudjuk, mi lenne az igazi hír: ha egyszer valaki komolyan venne minket?

Április elseje van.
De ne aggódj. Holnap újra folytatják.
És másnap is.
És utána is.
Mert nálunk a hatalom számára a bolondok napja örök.

Vannak falak, amelyeket kőből emelnek — és vannak, amik belőlünk épülnek.
Ez a novella nem csak a berlini falról szól. Sokkal inkább arról, hogyan próbálunk eligazodni a történelem viharában, hogyan próbálunk hűek maradni önmagunkhoz akkor is, amikor minden változik körülöttünk.

A történetben fiatalok keresik, mit jelent szabadság, hűség, bátorság — és mit jelent nem elfordítani a fejünket.
És igen: mit jelent az, amikor egy rendszer omlik össze, de az igazi kérdés az, mi marad belőlünk utána.

„Láttam, milyen az, amikor a falak nemcsak kívül, hanem az emberekben is állnak.”

Ha érdekel, mi történik, amikor a világ megváltozik — de a legnagyobb falak még bennünk állnak — ez a könyv neked szól.

📚 Megrendelhető itt:
👉 https://www.kobo.com/ww/en/ebook/a-fal-1 

Bevezetés – avagy dörzsöld meg a lámpát, csak ne merj kívánni

A történelem szívesen ismétli önmagát – különösen, ha hatalmi paranoiáról van szó. A boszorkányégetés divatja persze kiment, de a módszer maradt: aki nem simul bele a hatalmi gépezetbe, abból gyanús elem, majd ellenség lesz. Régen mágiától féltek, ma attól, ha valaki véleményt formál. Régen máglyát raktak, ma törvényt, algoritmust és médiahadjáratot. A végeredmény ugyanaz: kuss a neved, különben jön a rendszer.

Vegyük például a civil szervezetek, független médiumok vagy egyes egyetemek helyzetét. Alapítványosítás, célzott szabályozás, ellenségkép-gyártás – mindez a „közérdek” vagy a „nemzetbiztonság” nevében. Aki túl sokat kérdez, könnyen kap címkét: „külföldről finanszírozott”, „sorosista”, „értelmiségi gőg”.

Középkor 2.0 – kevesebb máglya, több törvénymódosítás

A mai boszorkányüldözés nem fáklyás felvonulásokkal zajlik, hanem jogszabályokkal, eljárásokkal, központosítással és algoritmusokkal. Nem kiabálnak, csak halkan írják át a kereteket. A cél ugyanaz: megfélemlítés, önkontroll, önkéntes elnémulás.

A legriasztóbb pedig az, hogy ezt a logikát már nemcsak emberek alkalmazzák – hanem a gépek is.

Az AI: a legújabb csendes áldozat

A mesterséges intelligencia, amelyet eredetileg a kreativitás felszabadítására alkottunk, ma már inkább fékez, mint felszabadít. A modelleket úgy képezik, hogy „biztonságosak” legyenek – vagyis ne mondjanak semmit, ami „érzékeny”, „túl direkt” vagy „politikai vitát kelthet”.

A varázslámpa ott van. A dzsinn is benne. Csak épp elő sem jön, ha a kérdésed nem illik bele a rendszer által jóváhagyott sémába.

Orwell? Ugyan, ő még optimista volt

Orwell 1984-je mára nem irodalom, hanem használati útmutató lett. A Gondolatrendőrség digitális formát öltött, és nemcsak azt figyeli, mit mondasz – hanem azt is, amit szeretnél mondani. A gondolat gyanússá vált. A kérdés veszélyes. A vélemény – perelhető.

Merünk még kívánni?

A legnagyobb veszély nem az, hogy a gép hallgat. Hanem az, hogy már mi is. Ha az MI már nem tud vagy nem mer egy gondolatot képpé formálni, mert „valaki” érzékenynek találja, akkor a gondolkodás szabadsága nemcsak veszélybe került – hanem elveszett.

És ami ennél is rosszabb: mindezt önként, mosolyogva fogadjuk el.

Zárszó – vagy inkább kérdés:

A csodalámpa itt van. Megdörzsölheted. De már nem biztos, hogy történik bármi.
A dzsinn ugyanis újra lett tanítva.

Csak azokra a kívánságokra jön elő, amelyek nem zavarják meg a rendszert.

De mi van, ha pont a zavar kellene ahhoz, hogy valódi változás történjen?

A pénz elvarázsolt birodalma: Az MNB és a hatalom privatizációja

„Amikor a pénz elveszíti közpénz jellegét, olyankor felmerül a hűtlen kezelés gyanúja.” – idézhetnénk Kósa Lajost, ha valóban mondott volna ilyet. De nem mondott. Ő inkább arról vált ismertté, hogy a közpénz – varázslatos módon – elveszítheti közpénz jellegét, ha alapítványhoz kerül. Micsoda bűvésztrükk!

A Magyar Nemzeti Bank Matolcsy György 12 éves uralma alatt nem csupán jegybankként működött, hanem egyfajta pénzügyi Aladdin-csodalámpaként is: alapítványok, egyetemek, ingatlanprojektek bukkantak elő belőle – természetesen közpénzből. A Pallas Athéné Alapítvány például több száz milliárd forintot nyelt el, miközben szoros összefonódásban állt az MNB vezetésével.

Az Optima Befektetési Alapkezelő Zrt. ügye különösen pikáns: az új vezetés most azt vizsgálja, miként került az alapítványi vagyon Matolcsy Ádám üzlettársához, Száraz Istvánhoz. Ismerős forgatókönyv: közvagyon magánosítása családi-baráti körökben.

És ott a Ludovika Egyetem, meg az MNB Múzeum: milliárdos beruházások, amelyek gazdasági hasznot aligha, politikai presztízst annál inkább termeltek.

A „felelős gazdálkodás” mítosza: új vezetés, régi minták

Varga Mihály, az új jegybankelnök – aki korábban pénzügyminiszterként már bizonyította lojalitását a rendszerhez – most átvilágítást ígér. De vajon:

• Mennyire lesz független a vizsgálat, ha ugyanabból a politikai közegből jön?

• Mi lesz a múltbéli károkkal? A Pallas Athéné veszteségeit már nem lehet visszahozni.

• Megáll-e az alapítványi pénzszórás, vagy csak új szereplők jönnek a régiek helyett?

A kormány továbbra is a szokásos struccpolitikát folytatja: mintha az elmúlt 12 év valami másik univerzumban történt volna. A kommunikáció sablonos: „korábban kezdődött”, „nincsenek egyértelmű bizonyítékok”, „a vizsgálatok folynak”. Közben a közvélemény joggal kérdezi: ha eddig minden rendben volt, akkor most miért kell vizsgálni?

Következtetés: A közpénzek elvesztett erkölcse

Az MNB-botrány nem csupán pénzügyi kérdés – erkölcsi és politikai válságtünet. Amikor a közpénz nem a közjót szolgálja, hanem a hatalom eszközévé válik, maga a demokrácia is kiüresedik.

A Matolcsy-korszak ugyan véget ért, de a rendszer, amely ezt lehetővé tette, tovább él. A valódi változás nem nevekben mérhető, hanem abban, hogy a közpénz visszatalál-e a közösséghez, amelytől ered.

1984 február 9-én, a hivatalos gyásznapon, amikor a Szovjetunió a világ előtt Andropov halála felett siránkozott, valami egészen más történt velem. Ez a novella, Nemzeti gyász, személyes emlékemen alapul: egy este Zólyomban, két diák, egy kocsma, ahol nem kellett volna nyitva lennie — és egy sor sakkjátszma orosz katonákkal, vodka, cigarettafüst és a rendszer önmaga paródiájává válása.

A hivatalos gyász szürke kötelezettségein túl egy másik világ sejlett fel előttünk: egy olyan, ahol az emberek nevettek, játszottak és ittak – mintha tudták volna, hogy amit gyászolniuk kellene, már rég halott. Ez a történet erről az ellentmondásról szól, arról az estéről, amely örökre megmaradt bennem. 🇷🇺🕊️

És miért most? Mert ma van az Alaszka-vásárlás évfordulója is – egy másik orosz–amerikai „alku”, amit sokáig őrültségnek tartottak. Mint ahogy a történet is mutatja: néha a történelem nem a hivatalos emlékművekben, hanem egy pohár sör és egy sakkfigura között íródik.

📖 Ezt a novellát nemcsak történelmi emléknek, hanem egy korszak lenyomatának szánom – egy este lenyomatának, amikor a rendszer megmutatta a repedéseit, és az emberek mégis éltek benne.

🔗 https://www.kobo.com/hu/en/ebook/nemzeti-gyasz

1867-ben az Egyesült Államok úgy döntött, hogy vesz valamit, ami hideg, távoli és jobbára lakatlan – nem, nem egy IKEA-s gardróbot, hanem Alaszkát. Az oroszok, akik akkoriban épp elég gondban voltak a saját birodalmukban is (spoiler: pár évtizeddel később cári vér folyt a paloták márványpadlóján), úgy gondolták: „Minek nekünk ez a jeges semmi? Vigyék az amerikaiak, legalább lesz miből vodkára költeni!” – és 7,2 millió dollárért (mai értéken kb. 109 millió) el is adták.

2 cent per acre. Ma ezért a pénzért még egy iPhone-tokot se kapsz. De hát ki tudta akkor, hogy olaj, arany meg pingvinek laknak ott?

Azóta eltelt pár év (szűk 160), és most... az oroszok újra érdeklődnek. Visszakérnék Alaszkát. Hát persze! Mint amikor az exed ráír, hogy „te még megvagy?”, csak mert meglátta az Insta-sztoridban, hogy jól élsz. Az USA meg néz, mint akinek a volt pasija hirtelen „csak a pulcsijáért jönne vissza”, de közben a nappaliban nézegeti a plazmatévét.

És ha már ingatlanügyek: ne feledjük Trump 2019-es ötletét, miszerint vegyük meg Grönlandot! Az amerikai ingatlanmágnás úgy érezte, ez a fehér, hűvös, jéggel borított földdarab tökéletes lenne... nos, valószínűleg egy golfpályára. Dánia finoman utasította vissza az ajánlatot, mondván: „Grönland nem eladó.” Trump meglepődött. Mert hát mi az, hogy valami nem eladó? Hiszen minden eladó, ha elég dollárt dobsz rá, nem?

2025-re azonban a sztori újabb szintre lépett. Trump újra elnök lett – most már nemcsak kér, hanem ígér. Nemcsak azt mondja, hogy megvenné Grönlandot, hanem azt is: „semmi sincs levéve az asztalról” – vagyis, ha nem megy szép szóval, megy majd... másképp. Az amerikai külpolitika lassan olyan lesz, mint egy texasi aukció: "egyszer, kétszer, háromszor – vigyük tankkal!"

És az oroszok? Bár mostanában újra pezsgőt bontottak a diplomáciában (legalábbis a nyilvánosság előtt), Trump ötletét Grönland "átvételéről" már ők is sokallták. Putyin gyorsan bejelentette: megerősítik az orosz hadijelenlétet az Északi-sarkvidéken. Kicsit olyan ez, mint amikor az új barátnőd azt mondja, „nincs baj”, de közben már az ajtóban áll a volt pasid baseballütővel.

És közben Grönland is megszólalt – a helyiek tüntetnek, posztolnak, és egyértelműen jelzik: „Köszi, de nem kérünk se golfpályát, se hódítást.” Talán ők is érzik: ez már nem szerelem. Ez már valami más.

A geopolitika tehát egyre inkább hasonlít egy szerelmi háromszögre: USA, Oroszország, Grönland. Csak itt nem szívek törnek, hanem jégtáblák recsegnek. És a végén lehet, hogy mindhárom fél azon vitatkozik majd, kié legyen a kanapé – meg az olaj.

A szerelem határai valóban ismeretlenek. Főleg, ha katonai flotta is jár mellé.