„Egy hét telt el, és senki sem beszél róla.”

Ez a mondat nemcsak a Csernobilról szóló hallgatásról szól – hanem mindenről, amit eltemetünk magunkban. Egy világban, ahol az igazság nem közös, csak személyes – ha egyáltalán.

Ez a novella a hidegháború utolsó éveinek fojtott légkörét idézi meg: Moszkva, 1986 tavasza. Három fiatal egy szobában – és egy világban, ahol a valóság törékenyebb, mint bármikor.
Egy eltűnt magnó és néhány dollár – apróság talán, de néha ezek repesztik meg legmélyebben az emberi kapcsolatokat. Mert amikor meginog a bizalom, már semmi sem ugyanaz.

🕊️ A történet személyes, mégis kollektív. Mert vannak dolgok, amik nem múlnak el – csak csendesebbek lesznek.

👉 A teljes novella elérhető a Kobo-n:
https://www.kobo.com/us/en/ebook/csernobil

Ha van valami, amit a magyar diplomácia kivételesen jól tud, az az, hogy egy mondaton belül is képes meggyőzően képviselni két egymással homlokegyenest ellenkező álláspontot. Szijjártó Péter legutóbbi bejelentése szerint hazánk egy „kétoldalú gazdasági keretrendszerről tárgyal az Egyesült Államokkal” – ami első hallásra úgy hangzik, mint egy ígéretes kapcsolat kezdete. Csakhogy miközben a tárgyalóasztal egyik oldalán pezsgőt bontanak, a másikon éppen újabb vámokat vezetnek be Magyarországgal szemben, korrupciós aggodalmakra hivatkozva.

A helyzet kicsit olyan, mintha valaki első randin rózsát adna, majd diszkréten ráhúzna egy parkolási bírságot a partnered kocsijára. „Semmi személyes, csak üzlet” – mondaná az amerikai adminisztráció, miközben a „stratégiai barátság” képeslapja még frissen gőzölög.

Az USA nem finomkodik: közvetlenül megnevezik a magyar közbeszerzési rendszer problémáit, sőt, a szankciók bevezetését az EU-val szemben is részben Magyarország miatt indokolják. Ezzel szemben mi… nos, mi továbbra sem támogatjuk az EU ellenlépéseit az amerikai vámokra válaszul, mondván: az csak az európai fogyasztóknak lenne rossz. Micsoda lovagiasság!

Persze kérdés, meddig tartható fent az a külpolitikai taktika, amelyben egyszerre próbálunk jóban lenni Washingtonnal, Pekinggel, Moszkvával, és időnként Ankarával is – mindezt az EU tagság árnyékában. A „mindenkivel jóban, de senkivel sem őszintén” stratégiája talán rövid távon még működik, de a vámcédula végül úgyis megérkezik. Ahogy most is.

Ha ez valóban egy „kétoldalú gazdasági keretmegállapodás” kezdete, akkor talán nem ártana újradefiniálni, mit is értünk alatta. Mert jelenleg úgy tűnik: mi adjuk a keretet, és mások szabják ki rá a tartalmat – és az áfát.

Cory Booker amerikai szenátor nemrég huszonöt órás szenátusi monológjával döntött rekordot. Huszonöt óra! Egy teljes nap plusz egy kis ráadás, épp hogy a reggeli hírműsorokat is lekörözze. A célja nemes volt: tiltakozás Donald Trump politikája ellen. A világ pedig udvariasan tapsolt – hisz ha már nem lehet értelmes törvényeket hozni, legalább a cirkusz működjön. A tartalom viszont olyan volt, mint egy hipermarket akciós terméke: csillogó csomagolás, üres belső.

Az ilyen fellépések, mint Bookeré, lehetnek látványosak – de vajon mennyire hasznosak? A politikai kommunikáció sokszor válik színházzá: szónoklatok, kamerába nézett könnyes szemek, nagyívű szavak és semmitmondó frázisok. Az önfényezés, a pózolás és az üres szereplések mögött gyakran nincs más, csak a pozíció megtartásának vágya – és az a biztos fizetés, amit a választók adóiból kapnak.

Ez az egyszerű igazság akár szlogen is lehetne a magyar közéletben, ahol a politikusok rendszerint összetévesztik a beszédet a tartalommal. Rétvári Bence például 2006 óta közel 200 órányi parlamenti felszólalással tartja a csúcsot. Hangját már álmunkból felkeltve is felismernénk – az üzenetére viszont aligha emlékszik bárki. Talán már ő maga sem.

De a politika ma már nem a parlamenti padok között zajlik. A mondatok a mikrofonok előtt, a molinók mögött, a vidéki fórumokon születnek – vagy inkább csak elhangzanak. Nemrég például Páty adott otthont egy Fidesz-fórumnak, ahol Lázár János és Menczer Tamás tökéletes példáját adták annak, hogyan lehet hosszan, hangosan, de tartalom nélkül beszélni. Elmebeteg-ezés, NER-kullancsozás, luxusozás – minden volt, ami egy minőségi politikai showműsorhoz kell. Csak konkrétum nem. Mert azzal még a végén kockáztatnának is valamit.

A kihívók oldalán sem sokkal másabb a kép. Magyar Péter és a Tisza Párt országjárása is inkább hasonlít egy lendületes turnéra, mint egy érdemi társadalmi egyeztetésre. Frissen nyomott plakátok, színpad, mikrofon, elszánt tekintetek. A mondatok ismerősek: változás, felelősség, új korszak. A tartalom? Talán majd később. Egy következő állomáson.

És mi, állampolgárok? Csendben figyelünk, posztolunk, tapsolunk. És négy év múlva újra beikszeljük ugyanazokat az arcokat. Mert hangosak. Mert látványosak. És mert – valljuk be – a politikai performansz legalább nem unalmas. Drága, de nem unalmas.

A felelősség azonban nem csak az övék. Mi vagyunk azok, akik újra és újra visszaküldjük őket a döntéshozatal színpadára. Nem tanulunk, nem kérdezünk, nem számoltatunk el. Megelégszünk a hangzatos kampányszlogenekkel, a díszlet mögé nézés helyett.

Ez a cirkusz – mert sokszor nem más, mint cirkusz – végső soron rajtunk csattan. Míg ők pózolnak, mi várunk a jobb egészségügyre, az élhetőbb városokra, a tisztességes oktatásra. És amíg a politikai szereplés öncélú marad, addig a valódi változás csupán illúzió marad.

A kérdés tehát az: mikor elég a látványból? Mikor kérjük számon a tartalmat? Mikor mondjuk ki végre: a politika nem színház – hanem felelősség?

Amikor ezeket a sorokat írtam, nem tudtam még, hogy mennyi minden fog beléjük sűrűsödni. Hogy hány történet, hány arcvonás, hány pillantás, hány megérkezés és elindulás fér bele abba a csendbe.

A Berlin–Mumbai nem útinapló a szó hagyományos értelmében. Inkább egy belső térkép. Egy személyes kísérlet arra, hogy megértsem, mi történik velünk, amikor úton vagyunk — nemcsak térben, hanem időben, érzésekben, kapcsolatokban.

Ebben a könyvben nincs nagy megfejtés. Nincsenek tanulságok, csak rezdülések, apró észrevételek, megfigyelések. És mégis: talán épp ezekben rejlik valami univerzális. Mert mindannyian visszük magunkkal a saját történeteinket, és néha egy másik hang, egy másik nézőpont tükrében értjük meg őket igazán.

Ha kíváncsi vagy arra, hogyan kapcsolódhat össze egy berlini villamos nyikorgása egy mumbai sikátor illataival — tarts velem.

📚 A könyv elérhető:

https://www.kobo.com/ww/en/ebook/berlin-mumbai-1?sId=fbdfe371-ea58-465a-afde-baafcc958f63

Három hónap telt el. Nem három év, csak három hónap. Ennyi ideje ül ismét a Fehér Ház ovális irodájában egy figura, aki valószínűleg azt hiszi, a kereskedelmi mérleg egy Ikea-bútor, amit rosszul szereltek össze. És mégis: sikerült ez idő alatt olyan károkat okoznia, amire normál esetben egy vulkánkitörés, két hurrikán és egy közepes méretű üstökös lenne képes.

Mondhatnánk, hogy szokjuk meg. Hogy ez már nem újdonság. Csakhogy ez az ember másodszor ül ott – és már azon spekulál, hogyan legyen harmadszor is. Pedig az Egyesült Államok alkotmánya ezt – egyelőre – nem teszi lehetővé.

És itt álljunk meg egy pillanatra.

Ezek a kérdések valaha még költőinek tűntek:
Mi történik, ha egy ember, aki nem hisz a szabályokban, hirtelen elkezd újakat írni – saját magára szabva?
Mi történik, ha a hatalom gyakorlása már nem cél, hanem önmagáért való önünneplés?
És vajon hol húzódik az a határ, ahol egy demokrácia már csak díszlet?

Nos, ma már tudjuk a választ.
Nem feltételezzük – látjuk.
Nem találgatunk – tapasztalunk.

Mert az amerikai politikai rendszer olyan rugalmassá vált, hogy az egykori fékek és ellensúlyok mára inkább díszítőelemek, mint valódi korlátok. Egy önimádó vezető és a válogatott csapata képes volt elérni, hogy a korábban elképzelhetetlen – harmadik elnöki ciklusra való törekvés – ne tűnjön teljesen abszurdnak.

A szabályokat már nem tisztelik – csak újraírják.
Az intézményeket nem őrzik – hanem átformálják.
És az igazságot nem keresik – hanem gyártják.

Mert ne legyenek illúzióink: ez a narancsszínű ciklon nem csupán rombol. Ez a ciklon tükröt tart magának – és ott áll előtte, nap mint nap, önelragadtatottan bámulva vissza.
Egy önimádó vihar, amely nemcsak seprűként forgatja fel a világ gazdaságát, de közben saját tükörképét dicséri a pusztulás közepén.

És persze, egy ilyen jelenség nem jár egyedül. Ahogy minden jó színpadi mutatványhoz, úgy ehhez is dukál egy válogatott csapat:
– egykori reality show-szereplők,
– rokonok, akiknek a kompetenciafogalmát legfeljebb családi ebédeken emlegetik,
– tanácsadók, akik egy PowerPoint-diáról sem tudják eldönteni, melyik végén van az ész,
– és azok az „alternatív tényeket” suttogó udvari tanácsadók, akik inkább hitet árulnak, mint rációt.

Ez a kabinet nem kormányoz – ez zajong. És mint minden zaj, ez is elnyomja a gondolkodás hangját.

Donald Trump, aki eddig csak vállalkozóként "bizonyított" – méghozzá úgy, hogy cégei legalább hatszor jelentettek csődöt –, most bevezette a világ valaha volt legkülönösebb vámrendszerét. Nem WTO-kézikönyvek alapján. Nem közgazdászok tanácsára. Hanem… nos, valószínűleg egy saját maga által formázott Excel-tábla szerint, amelybe minden ország mellé beírta: „sokat adtak el, keveset vettek – pofátlanság”.

A módszer egyébként elegáns a maga módján:
Kivonod az USA-ból származó import értékét az adott ország exportjából, majd a különbséget elosztod kettővel. Az így kapott szám pedig – voilà – a javasolt vámkulcs.

Vietnam? 46%.
Európai Unió? Szolid 20%.
Saint Pierre és Miquelon? 50%, mert hát biztos ott is sunnyognak a baguette-tel.

És akkor jön a finom csavar: a lista nem áll meg a valós országoknál. Helyet kapott rajta a Heard-sziget és McDonald-szigetek is – lakosság: nulla. Csak fókák. És pingvinek. Akik, mint tudjuk, hírhedt csempészek a déli féltekén. Mostantól fizethetnek – nem lazaccal, hanem hógolyóval.

És mit gondol, kedves olvasó, ki hiányzik a listáról?

Úgy van. Oroszország.
Talán csak véletlen. Talán nem jutott hely a sorok között. Vagy egyszerűen nem illik a baráti keleti kapcsolatokat vámháborúval terhelni. Excelben is van „kivétel” funkció – csak tudni kell használni.

Közben Kanada, amely általában csendesen, megbízható barátként állt az amerikaiak mellett, most már csak hűvösen figyel. Mélanie Joly külügyminiszter kijelentette, hogy „a kapcsolat soha többé nem lesz olyan, mint régen”. És ha a kanadaiak már nem kérnek belőlünk, akkor valami tényleg megmozdult az erdőben.

Európa? Zavartan igazgatja a zakóját, és próbálja elrejteni a döbbenetét, hogy évszázadok diplomáciai munkája hogyan válhat semmivé egyetlen képletecske által.

És mi, innen, e kis földrészről nézve csak azt kérdezzük:

Mikor fogja az amerikai választó felismerni, hogy a baj nem „ott fent” van, hanem a szavazófülkében kezdődött?
Hogy a narancsszínű ciklon, amit elnökké választottak, nem kormányoz, hanem forgat – mindent és mindenkit.
Mikor válik világossá, hogy a vámháború nem más, mint egy számháború rosszul megértett szabályokkal?
És vajon meddig lehet még a világ gazdaságát egy félreértett matekórán irányítani?
Hány módosítást bír még ki egy alkotmány, mielőtt önmaga paródiájává válik?
És hány rokon ülhet még stratégiai pozícióban, mielőtt egy egész nemzet kezd gyanakodni?

A pingvinek nem beszélnek, nem alkotmányoznak, nem osztanak vámokat.
Csak élnek – úgy, ahogy az ész diktálja.
Talán épp ezért nem ők vezetik a világot.

1975 tavaszán két fiatal srác – Bill Gates és Paul Allen – egy álommal és rengeteg kóddal vágott bele valamibe, ami akkoriban inkább tűnt őrült kalandnak, mint világmegváltó vállalkozásnak. Egy albérletben indult minden, ahol napokat és éjszakákat töltöttek egyetlen cél érdekében: hogy elhozzák a számítógépet az emberek otthonába. A cégük neve, a Microsoft, magában hordozta ezt a víziót – mikroszámítógépekhez szánt szoftverek.

Az évek teltek, és amit ők ketten elindítottak, lassan világméretű mozgalommá nőtte ki magát.

Az operációs rendszer, ami mindent megváltoztatott

A nagy áttörés az IBM-mel kötött szerződés volt. Emlékszel még az MS-DOS-ra? A legtöbben talán nem, de ez volt az a szoftver, amely megalapozta a Microsoft hírnevét. Aztán jött a Windows, először csak egy „rajzolt” réteg az MS-DOS fölött, de amikor megérkezett a Windows 95… nos, az már történelem. Akkoriban CD-n jött, és telepítés után minden megváltozott – a számítógép végre „beszélni” kezdett a felhasználóval.

Az irodai élet nyelve: Word, Excel, PowerPoint

Aztán ott van a másik forradalom: a Microsoft Office. A Word, az Excel, és a PowerPoint hármasa. A világ irodái ezek köré szerveződtek. És mi tagadás, sokunknak ezek lettek a legjobb barátai a munkában – vagy legalábbis nélkülözhetetlen eszközei.

Az internet felfedezése és meghódítása

Nem volt mindig minden sima út. A Microsoft eleinte késlekedett az internetre való reagálással. De aztán bejött az Internet Explorer, és dominált hosszú évekig. A .NET platform és később az Azure már azt mutatta: ez a cég mindig képes újrateremteni önmagát.

Xbox, Felhő, AI – A jövőbe néző Microsoft

Amikor a Microsoft beszállt a videojáték-piacra az Xbox-szal, sokan szkeptikusak voltak. Ma már senki nem kérdőjelezi meg, hogy ott a helye. De talán még ennél is izgalmasabb, amit az AI és a felhő területén csinálnak – a Copilot, az OpenAI-val való együttműködés, vagy az Azure Space, ami szó szerint a csillagokig viszi a technológiát.

Egy globális óriás születése

Ma a Microsoft piaci értéke meghaladja a 3 trillió dollárt. Ez olyan szám, amit már nehéz is felfogni. A hatásuk pedig nemcsak üzleti, hanem társadalmi, politikai és etikai kérdésekben is érezhető. Satya Nadella vezetése alatt a Microsoft új lendületet kapott – emberközeli lett, mégis technológiai óriás.

Bill Gates – A történet lelke

És nem lehet erről a történetről beszélni Bill Gates nélkül. Egy zseni volt, már gyerekként is. Kódolt, üzletelt, vezetett – és vitatott döntéseket hozott. A 90-es évek végén a monopóliumellenes perek megmutatták, hogy még az óriásoknak is vannak árnyoldalai. De Gates sosem tűnt el – visszavonult, és a világ egyik legnagyobb filantrópjává vált. A Bill & Melinda Gates Alapítvány ma is milliók életét változtatja meg.

És most?

Most, 50 évvel később, a Microsoft még mindig itt van – és nemcsak létezik, hanem vezeti a jövőt. AI, kvantumszámítógépek, űrkutatás – ezek már nem sci-fi, hanem napi szinten fejlesztett területek Redmondban.

Ha Gates és Allen ma visszanéznének arra a kis szobára, ahol minden kezdődött, talán mosolyognának. Mert amit akkoriban elképzeltek – egy világ, ahol mindenkinek van saját számítógépe – mára nemcsak valóság, hanem szinte a zsebünkben hordjuk.

Ez az idézet régóta visszhangzik bennem. Talán mert én is láttam, ahogy egy világ kifordul önmagából, és ahogy emberek – barátok, szerelmek, ismerősök – próbálják megtalálni benne a saját helyüket.
A novella, amelyet most ajánlok, erről a határhelyzetről szól. Külső és belső határokról, amelyek nemcsak országokat választanak el egymástól, hanem múltat a jövőtől, hűséget a tisztánlátástól, illúziókat az ébredéstől.

„A határ” című novellám egy utazás története Moszkvából Kijevbe – de valójában egy belső utazásé is. Találkozásokkal, elengedésekkel, ki nem mondott kérdésekkel.
Mi történik, amikor a történelem a vonat ablakából néz vissza ránk? És mit felelünk, amikor végül nekünk szegezik a kérdést: „Melyik oldalra állsz?”

Ez a történet azoknak szól, akik érzik, hogy újra korlátok épülnek körénk – csendben, udvariasan, „az érzékenység jegyében”. Akik hisznek abban, hogy van ereje a kimondott szónak. Akik tudják, hogy a hallgatás is döntés.

📖 A novella elérhető a Kobo-n, e-könyv formában:
👉 https://www.kobo.com/us/en/ebook/a-hatar-1?sId=e3be0550-de4e-4812-8e30-7f4a544778b2

Sokan ismerik őt a 30 Rock elegáns Jack Donaghy-jaként (két Emmy-díj), vagy emlékezetes alakításai révén a The Departed és a Glengarry Glen Ross filmekből.
Azonban 2016-tól Baldwin egy új szintre emelte a komédiát – egyenesen az Ovális Irodába.

👉 Donald Trump megformálása a Saturday Night Live-ban nemcsak szórakoztató volt, hanem hátborzongatóan pontos is. Minden arckifejezés, kézmozdulat és elhangzott mondat tökéletesen tükrözte az eredetit.
Ezért kapta meg a Primetime Emmy-díjat a legjobb vígjáték mellékszereplő kategóriában 2017-ben.

📚 Egy interjúban Baldwin bevallotta, hogy nehezen tudott megszabadulni a karaktertől. Hetekkel a felvételek után is azon kapta magát, hogy Trump hangján beszél – még reggelinél is. Felesége állítólag így szólt hozzá: „Kérlek, ne beszélj hozzám úgy, mintha épp egy nemzetet tájékoztatnál, mielőtt megittad volna a kávédat.” 😄

🎬 A jelenetről:
Alec Trumpja egyszerre karikatúra és tükör – vicces, de ugyanakkor fájdalmasan ismerős. Ez teszi igazán zseniálissá.
Ha még nem láttad, ez az a paródia, amely egyszerre robbantotta fel az internetet és néhány egót is.

▶️ Nézd meg a SNL egyik legismertebb Baldwin-féle Trump jelenetét itt:

#AlecBaldwin #SNL #TrumpParody #EmmyWinner #April3 #ComedyLegend #HappyBirthday

Reggel volt, a kávé gőzölgött, a telefon pedig szokás szerint a kezembe simult. Megint görgetni kezdtem. Vajon miért? Egy tizenhét éves lány táncikált egy szobában, ahol még a por is unta magát. Pár másodperc, tovább. Egy srác zokniban csúszkált a konyhában, miközben vidáman lötykölte a narancslevet. Majd egy videó, amelyben egy fiatal nő részletesen bemutatja, hogyan kell kivenni egy doboz tejet a hűtőből.

Lecsuktam a szemem, majd a kávéba meredtem. Ez lenne a modern kultúra? Az emberiség, amely piramisokat épített, szonetteket írt, ősi csillagokat figyelt meg, most eljutott arra a pontra, hogy napi szinten milliók csodálják, amint valaki reggel fölkel az ágyból?

Pedig nem is olyan régen még más volt a világ. Az a bizonyos „kultúra” egykor eszméket tükrözött, gondolatokat ébresztett, alkotásra sarkallt. Mára viszont a közösségi média olyan sebességgel sodorja magával az információkat, hogy az emberek nem is gondolkodnak azon, mit néznek – csak nézik. Az igényesség helyett a mennyiség lett az újr, az érték helyett a figyelem készpénz, a tartalom helyett a térhódító semmi lett a sztár.

A legjobb az egészben, hogy mindenki tudja ezt. Mégis, ha valaki kételyt mer ébreszteni, ha megkérdezi, hogy „Ez most komoly?”, akkor közönséges kultúrgyilkosnak titulálják, aki nem érti a modern világot. Pedig pontosan érti.

A leglátványosabb változás talán az, hogy a közösségi média az önmutogatás kultuszát emelte trónra. Emlékszem, mikor a szomszéd néni fél napig győzködte magát, hogy kitegyen-e egy képet a macskájáról, nehogy túlzottan magamutogatónak tűnjön. Ma viszont ez a legtermészetesebb dolog: mindenki megosztja, hogyan kel fel, mit reggelizik, hogyan néz ki filterekkel és filterek nélkül, mit vett, mit nem vett, mit szeretne venni.

A gond csak az, hogy mindez olyan valóságot teremt, amelyben mindenki tökéletes. Egy Instagram-sztár sosem kel rossz napra, egy TikTok-sztárnak sosincs pattanása. Ez pedig óhatatlanul odavezet, hogy a követők, akik ezt az illúzia-világot fogyasztják, egyre inkább azt érzik: az ő életük unalmas, sivár és kevésbé értékes. Mintha az igazi világ nem is lenne elég.

A legijesztőbb talán az, hogy ez a tartalomgyártás nem csupán a követőket érinti. Maguk az alkotók is egyre gyakrabban érzik, hogy a lájkok és megtekintések nélkül nem léteznek. Hogy egy videó nélkül üres a napjuk. A közösségi média előtt az emberek kapcsolatokban, gondolatokban, élményekben keresték az értelmet. Ma egy TikTok-trendben.

De lehet ebből kiút?

A kérdés nem az, hogy a közösségi média maga rossz-e. A kérdés az, hogy mire használjuk. Lehetőség van arra, hogy tartalmas, értékes, inspiráló dolgokat osszunk meg – ahogy lehetőség van arra is, hogy a napunk legizgalmasabb eseménye az legyen, hogy eltaláljuk-e a szájunkat egy szem székával.

A választás mindig a miénk.

A kávém időközben kihűlt. A telefonom kijelzője fekete lett. Egy pillanatig néztem, majd elmosolyodtam. Lehet, hogy ideje kilépni az algoritmus börtönéből, és valódi tartalmat keresni. Mondjuk egy jó könyvben.

Donald Trump legújabb, 20 százalékos vámot kivető döntése az Európai Unióból származó termékekre nemcsak gazdasági, hanem politikai üzenet is. Egyértelművé teszi: az Egyesült Államok jelenlegi irányvonala nem partnerként, hanem riválisként tekint az EU-ra. Ilyen helyzetben különösen fontos lenne, hogy az európai tagállamok vezetői egységesen, közös platformon álljanak ki a közösségük mellett – különösen azok, akik ennek a közösségnek az előnyeit évtizedek óta élvezik.

Ehhez képest Szijjártó Péter, Magyarország külgazdasági és külügyminisztere, nem a közösségi egységet erősíti, hanem a belső feszültségeket gerjeszti, ujjal mutogatva Brüsszelre, mintha az Európai Bizottság tehetne egy szuverén, protekcionista amerikai döntésről. Ez nem csak téves, hanem veszélyes is. A miniszter úr előszeretettel állítja be Magyarországot az EU áldozataként, miközben Magyarország – szabadon és örömmel – maga döntött a tagság mellett. Ez a tagság nem egyoldalú viszony: nem csak arról szól, hogy „az EU szolgálja Magyarország érdekeit”. Ez kölcsönösségen, együttműködésen, és nem utolsósorban szolidaritáson alapul.

Szijjártó miniszter úr retorikájában rendszeresen „oda tesz” az Európai Uniónak. Ezt nemcsak itthonról halljuk, hanem nemzetközi szinten is egyre többen veszik észre. Egy uniós tagállam diplomáciája ritkán engedi meg magának azt a luxust, hogy a saját közösségét gyengítse, miközben a stratégiai ellenfelekkel – Putyinnal, vagy most épp Trumppal – szorosra fonja a kapcsolatot.

Az amerikai vámintézkedés most újra próbára teszi az EU egységét. Ebben a helyzetben nem a belső bomlasztás, hanem a közös kiállás lenne a felelős, államférfihoz méltó magatartás. Ehelyett Magyarország hangadója ismét Brüsszelt hibáztatja, és látszólag abban reménykedik, hogy hű szolgálataiért az újra felfutó trumpi adminisztráció majd megjutalmazza. Csakhogy Trump nem Putyin. Ő nem ad „jutalomfalatot” a hűséges ebnek, csak addig tűri maga mellett, amíg az hasznos számára. És ha nem válik be, nem fog habozni félrelökni.

Magyarország sokat köszönhet az EU-nak – gazdasági fejlődést, infrastrukturális beruházásokat, piachoz való hozzáférést, szabad mozgást. És bár lehet vitatkozni az EU működésének hatékonyságán vagy politikai irányain, egy tagország külügyminiszterétől elvárható lenne, hogy ne folyamatosan belülről rombolja a közösséget. Ha nem tudja támogatni, legalább ne gyengítse. Mert a végén nem az EU fog veszíteni, hanem Magyarország. És nem az európai, hanem a magyar emberek isszák meg a levét.