Mi lenne, ha egyszer csak felébrednél, és a portfóliódban lévő értékpapírok hirtelen 21 milliárddal többet érnének? Persze, valami történhetett – talán a piac varázslatosan felfedezte a magyar innováció hihetetlen potenciálját, vagy éppenséggel a kozmikus energiák kedvezően álltak. Vagy… valami.

A Matolcsy-cég esete is ilyen valami. Ahogy a hír mondja: "Valamitől hirtelen 21 milliárddal felértékelődtek az értékpapírok." Ez a "valami" persze lehet bármi – egy titkos gazdasági formula, egy misztikus befektetői bölcsesség, vagy talán csak a magyar gazdasági csoda szokásos működése. Főleg, hogy a cég az előző évben még veszteséges volt, de hát ki mondta, hogy a jövőbe vetett hit nem ér többet, mint a múltbéli számok? Hiszen a NER közeli cégeknél az "értékteremtés" gyakran olyan varázslatos, mint egy Harry Potter-könyvben: egyszer csak puff, és itt van a plusz milliárd.

A Matematika Új Irányai A hagyományos közgazdaságtan szerint egy vállalat értéke a nyereségéből, kilátásaiból és a piaci környezetéből származik. A magyar modell azonban ennél sokkal kreatívabb. Itt néha elég, ha egy "jól helyezett" cég kap egy kedvező állami szerződést, egy rejtélyes befektetői mozgást, vagy éppen a jegybank elnöke baráti gesztusként megsimogatja a portfóliót. Az eredmény? Presto! 21 milliárdos értéknövekedés, amit a közönség csak ámulva néz, mint a varázslatot.

"Valami" – A Legjobb Gazdasági Stratégia A kormányzati retorika szerint Magyarország a "sikeres gazdasági reformok" országa, ahol a növekedés mindig "magasabb, mint a szomszédokban". Persze, ha néha kell egy kis "valami" ehhez – például állami támogatások, közbeszerzési csodák, vagy váratlan tőzsdei csillanások –, az csak részletkérdés. A lényeg, hogy a számok valahogy mindig stimmelnek.

Mi lesz a következő csoda? Ha már egy cég értékpapírjai "valamitől" 21 milliárddal felugranak, vajon mi következik? Talán egy újabb banki szektor "megváltása"? Vagy egy váratlanul nyereséges stadionbefektetés? A lehetőségek végtelenek, hiszen a NER gazdasági modellje nem kötődik a hétköznapi fizikához. Itt a milliárdok nem "keresik meg", hanem "megtörténnek".

Míg a világ többi része a hagyományos gazdasági törvényekkel küzd, Magyarország új utakat jár. Itt a "valami" nem csak magyarázat, hanem egy teljes gazdasági filozófia. Ha legközelebb hallod, hogy egy NER-közeli cég "varázslatosan" meggazdagodott, ne törj fejet – csak mosolyogj, és mondd: "Hát persze, valami."

És ki tudja? Talán egyszer a 'valami' bekerül a közgazdaságtan-tankönyvekbe is – természetesen külön fejezetben, 'Magyar innovációk' címszó alatt.”

🌿 Jó reggelt, szerda!

Elektro-nyakörvek

BAMcsokoládé

Jó reggelt! ☕️

Tegnap dőlt el egy választás. Nem is akárhol, hanem Közép-Európa egyik legnagyobb és legbüszkébb országában, Lengyelországban. Egy országban, ahol a történelem nem múzeumi tárgy, hanem élő, lélegző szereplője a mindennapoknak. És ahol az emberek úgy szavaznak, mintha minden választás az utolsó esély volna. Talán nem is tévednek nagyot.

Most épp konzervatív győzelem született. De nem diadal. Nem menetelés. Inkább egy utolsó perces büntető, ami valahogy átcsúszott a kapus lába között. Mert a különbség kevesebb, mint egy százalék volt. Egyetlen kósza lélegzetvétel. Egy megingó kéz az iksznél. Egy félresikerült kampányfotó, vagy egy túl erős tweet.

És mégis, ez az egy százalék elég volt ahhoz, hogy egy egész országot kettévágjon. Nem derékban, hanem hosszában: Varsó és Krakkó az egyik oldalon, a lengyel vidék a másikon. A villamosmegállókban liberális remények, a falusi kocsmákban konzervatív igazságok.

Ismerős? Nekem igen. Mert ez nem csak Lengyelország története. Ez a régió története. Ez a mi történetünk, közép-európaiaké, akiket a történelem és a földrajz is egymáshoz köt. Közös múltunk van, közös traumákkal és közös tévedésekkel. A térképen Európa szíve lennénk, de politikailag gyakran inkább a rekeszizom — mindig összerándulva.

Csehország, mondják, a legliberálisabb. Talán mert megtanultak nevetni saját tragédiáinkon. A prágai kocsmákban még mindig megy a Švejk, és még a legdurvább populista is kénytelen ironikus mondatban beszélni, különben kinevetik. De nem csak Prágában érezni ezt a különbséget — Csehországban még létezik egy valódi, véleményformáló polgárság, amely nem kiabál, nem posztol dühből, hanem kulturáltan vitázik, olvas, és néha inkább kérdez, mint kijelent. Ez az a réteg, ami Kelet-Európában lassan eltűnni látszik — de ott még tartja magát.

A lengyelek komolyabbak. Ők nem tréfálnak a vallással, a hazával, a történelemmel. De most mégis úgy tűnt, mintha kicsit engednének a liberalizmus felé — még ha az eredmény nem is ezt tükrözte. És tulajdonképpen az eredmények sem számítanak annyira, ha megnézzük, ki állt a liberális oldal élén: a varsói főpolgármester, aki — már ha ilyet egy politikusról egyáltalán lehet mondani — bizonyított. Legalábbis hitelesebbnek tűnt, mint a retorika, ami végül legyőzte. Aztán persze mégsem. Hallhattam a győztes beszédét is, és sajnos inkább a saját tábora hergelését éreztem benne, mintsem az összefogás szándékát. Olyan állítások hangzottak el, amelyek — szerintem — nem állják ki a valóság próbáját. Kénytelenek vagyunk újra megtanulni: a remény nem statisztika, hanem érzés. És mint minden érzés, hajlamos becsapni.

És akkor ott van Szlovákia is. Az én hazám, bár ma már Magyarországon élek. Innen nézve kicsit más az optika, de a történet ugyanaz. Szlovákiában minden öt évben újratöltik a társadalmi kísérletet. Hol Moszkva felé billen a mérleg, hol Brüsszel felé, néha meg Pozsonyba se ér oda. Polgárság? Az hol volt, hol nem volt. A középosztály nálunk leginkább egy fogalom, amit kávézókban emlegetnek azok, akik nem ott élnek.

És végül ott van Magyarország. Igen, az a különleges hely, ahol a politikai élet olyan stabil, hogy még az inga is unottan kileng. Ha Közép-Európa politikai vihar, akkor Budapest tényleg egy anticiklon — egy mozdulatlan, masszív nyomásmező, ahol a változás legfeljebb évszámot jelent a közigazgatás fejlécén. A kormányzás itt nem hullámvasút, hanem egy végtelen körhinta: mindig ugyanazok az arcok, csak néha más sapkában. És a legszebb, hogy mindezt taps is kíséri — legalábbis a saját médiában. Itt nemhogy polgárság, de már a középosztály emlegetése is gyanús. Aki túl sokat olvas, az értelmiségi, aki kérdez, az valószínűleg külföldi ügynök. Aki meg csak élni szeretne nyugodtan, az leginkább hallgat. Néha az az érzésem, mintha már nem is Közép-Európában lennénk, hanem valahol a Balkán peremén — a szó rosszabbik értelmében. Változás? Igen, de csak ha új naptárat vesz az ember januárban.

Ami közös mindebben: a nagyvárosok és a vidék közötti szakadék. Mintha két külön ország lenne minden országon belül. A falvakban még emlékeznek, milyen volt a régi rend, és rettegnek attól, hogy a jövőben minden csak bonyolultabb lesz. A városokban már minden bonyolult, úgyhogy inkább új dolgokat akarnak kipróbálni.

És a polgárság? Az a réteg, amelyik két lábbal áll a földön, de néha felnéz az égre? Ők vagy elmentek, vagy hallgatnak. Vagy a gyerekeik már Berlinben, Brüsszelben, Bécsben tanulnak — és aligha jönnek haza kampányolni.

Liberálisként csalódott vagyok. Nem meglepett. Ez a kettő között apró, de fontos különbség. Mert az ember nem akkor csalódik, ha nem számít valamire — hanem akkor, ha számított rá, de csak titokban, szinte szégyenlősen.

Ez most ilyen volt.

De legalább tudjuk: nem vagyunk egyedül. A történet ismerős, a forgatókönyv régi, csak a szereplők neve változik. És mint minden ismerős történet, előbb-utóbb újra elmesélik — olykor más díszletben, más jelmezekben, de ugyanazzal a csattanóval.

Talán egyszer majd mi írjuk a végét. De addig is marad a statisztika. 0,8%. Ennyi kell ma ahhoz, hogy reményből realitás, vagy realitásból reménytelenség legyen — vagy fordítva. Minden attól függ, ki nézi, honnan, és mennyire hisz még benne.

1924 június 2-án Calvin Coolidge amerikai elnök aláírta az Indián Állampolgársági Törvényt, amely elvileg állampolgárságot biztosított az amerikai őslakosoknak. Egy történelmi gesztus, amelyből sokan remélték, hogy végre valódi egyenlőség születik – de mint oly sokszor, az Egyesült Államok történelmében a törvények gyakran díszcsomagolásban érkeztek, miközben a tartalmuk keserű maradt.

Az amerikai őslakosokat korábban nem állampolgárként, hanem akadályként kezelte az állam: a földjeikre vágytak, de nem a hangjukra. Az indián háborúk, a kényszerű áttelepítések (pl. a Könnyek Ösvénye), a bentlakásos iskolák, ahol gyermekeiket „átnevelték” (értsd: lefaragták róluk a kultúrájukat), mind azt jelezték: az Egyesült Államok nem partnert látott bennük, hanem egy zavaró múltat, amit el kellett tüntetni.

Aztán 1924-ben hirtelen jött az állampolgárság. De ne tévedjünk: ez nem bűntudatból, hanem politikai kényelemből született. Az első világháborúban több ezer őslakos harcolt az amerikai hadseregben, és az állam úgy érezte, ideje formálisan is kihasználni a lojalitásukat. Csakhogy a szavazati jog gyakorlása még így sem volt garantált: egyes államok egészen az 1950-es évekig megtagadták tőlük ezt a jogot, kreatív kifogásokra hivatkozva – például hogy „rezervátumban élnek”, tehát nem számítanak rendes lakosnak.

És míg az őslakosok „friss” állampolgárokká lettek, a fekete lakosság már régóta „papíron amerikai” volt – gyakorlatban viszont másodosztályú.

A Jim Crow-törvények a 19. század végétől egészen 1964-ig – tehát majdnem száz éven át – biztosították, hogy az afroamerikaiak „külön, de egyenlő” elbánásban részesüljenek. Ez a formulázás a valóságban azt jelentette, hogy külön minden – és egyenlő semmi. Oktatás, egészségügy, közlekedés, választójog – minden szinten törvényesítették a faji különbségtételt.

A polgári jogi törvény (Civil Rights Act) 1964-ben hivatalosan eltörölte a szegregációt. De a történet nem ért véget: a Voting Rights Act (1965) kellett ahhoz, hogy a faji alapon manipulált választási szabályokat is visszanyesegessék. És még ezután is évtizedek kellettek, mire az „egyenlőség” szó ne tűnjön teljesen cinikusnak.

2025-ben, egy évszázaddal az indián állampolgárság papírra vetése után, a rendszer új bűnbakot választott: a latin-amerikai bevándorlókat. Azokat, akik háborúk, kartellek, éhínség és reménytelenség elől próbálnak eljutni egy olyan országba, amely a „lehetőségek földjeként” hirdeti magát – de gyakran kerítéssel, könnygázzal és törvénybe csomagolt kegyetlenséggel válaszol.

A demokrácia, úgy tűnik, mindig valaki más kárára kiváltság. Az alkotmány szövege szép, a szónoklatok megindítóak – de az amerikai szabadság története sokszor inkább a lábjegyzetekben van megírva.

📺 Ha szeretnél többet megtudni arról, amit a történelemkönyvek gyakran elhallgatnak, ajánljuk Francis Ford Coppola dokumentumsorozatát:
🎬 „The Untold History of the United States” – előzetes:
👉The Untold History of the United States

📚 Teljes lejátszási lista:
👉 The Untold History of the United States

Vannak pillanatok, amikor az ember nem csupán olvasni, hanem érteni szeretne. Nem elég a szalagcím, nem elég a vélemény — mögé kell nézni a dolgoknak. Ez a gyűjtemény ilyen pillanatokból épül fel.

Olyan írások kaptak itt helyet, amelyek nem a napi politikai zaj részei, mégis onnan indulnak. Nem a közhelyeket ismétlik, hanem kérdeznek, elmélyítenek, és gyakran kényelmetlenül közel hoznak valamit: valóságot, amellyel túl ritkán nézünk szembe.

Íróként, állampolgárként, emberként keresem benne az összefüggéseket – a történelmi múlt és a jelen politikai árnyalatai között, a személyes élmény és a közös tapasztalat határmezsgyéjén.

Ha te is úgy érzed néha, hogy nem elég „tudni”, hanem gondolkodni is kell, és nem elég „hallani”, hanem érteni is szeretnél, akkor ez a gyűjtemény neked készült.

👉 Itt elérhető: Illúziók nélkül