A Moody’s végre felébredt és 2025. május 16-án leminősítette az Egyesült Államokat. Gratulálunk! Ez már a harmadik nagy hitelminősítő, amelyik szerint a világ legerősebb demokráciája inkább egy túlfűtött Las Vegas-i kaszinóra hasonlít, mint egy felelősen működtetett államra.

📉 2011 – S&P: “Aggódunk a politikai bénultság miatt.”
📉 2023 – Fitch: “Túl sok adósság, túl kevés ész.”
📉 2025 – Moody’s: “Nincs már miről vitatkozni.”

De miért is baj ez, kérdezheti egy igazi MAGA-hívő? Hiszen Trump már bebizonyította, hogy nem kell fizetni az adósságokat, elég azt mondani, hogy „tárgyaljunk újra”. Vagy nyomtassunk több pénzt. Vagy jelentsük ki, hogy Amerika még mindig a legnagyobb – és kész.

A Moody’s viszont nem volt ennyire laza. A döntés mögött álló apró problémák:

• Az államadósság elérte a 36 200 milliárd dollárt – ami egyébként körülbelül annyi nulla, amennyit Trump valaha is bevallott a vagyonában.

• A kamatkiadások lassan megeszik az egész szövetségi költségvetést – de sebaj, Amerika még mindig nyomtat dollárt, nem?

• A kongresszus teljesen működésképtelen – de nyugalom, a képviselők legalább mindig megkapják a fizetésüket, és néha még hangosan is vitatkoznak.

És most jön a csavar: az amerikai állampapírok, amelyek eddig olyan biztosak voltak, mint egy floridai nyugdíjas szavazata a republikánusokra, most már csak "nagyon jók" – de nem tökéletesek.

A reakciók?

• A republikánusok: „Ez Biden hibája!”

• A demokraták: „Ez Trump öröksége!”

• A Moody’s: „Ez a matematika.”                                                                                                                             

És persze, ne feledjük a MAGA-hívőket, akik szerint mindez csak egy újabb összeesküvés – amit a mélyállam, Soros, a kínaiak és az elektromos autók szerveztek együtt, hogy eltereljék a figyelmet arról, hogy „Amerika újra nagyszerű”. Csak valahogy közben az „AAA” minősítésből lett „Aa1”.

És mit jelent ez számunkra, innen, a partvonalról nézve?

Azt, hogy a globális pénzügyi stabilitás egyik utolsó bástyájáról is lehullott a márványlap. Hogy az amerikai államkötvény már nem „betonbiztos”, csak vasárnapi ebéd utáni szieszta alatt biztató. És ha a világ tartalékvalutája mögött álló ország hitelképessége már csak majdnem tökéletes, akkor mit gondolhatnak rólunk – a kis, nyitott gazdaságokkal és az aktuális szuverenitás-törvényekkel hadonászó országokról?

Ez a leminősítés nemcsak Amerika problémája. Ez árnyékot vet a piacokra, a kamatokra, az árfolyamokra, és végső soron a mi zsebeinkre is. Mert ha az USA-nak drágább lesz hitelt felvenni, akkor előbb-utóbb nekünk is többet kell fizetnünk mindenért – az energiaszámlától a hitelkamatig.

És közben még mindig ott áll a politikai színpadon egy figura piros sapkában, aki szerint minden „tökéletes, gyönyörű, fantasztikus” – csak éppen három A helyett már csak egy maradt.

Mire számíthatunk ezután?

Valószínűleg Trump hamarosan bejelenti, hogy ha újra elnök lesz, visszaminősíti a Moody’s-t „gyenge, woke-kommunista propagandaszervezetnek”, és saját hitelminősítő céget alapít:
➡️ TRUMP AAA – Always America Amazing.

És mi, nézők, tovább élvezhetjük a világ legdrágább reality show-ját:
„A birodalom alkonya – élőben, dollárban, kamatra.”

📌 Figyelem: Ez egy irónia. A valóság még ennél is durvább.

„Mozgásban vagyunk” – mondják. Csak azt nem mindig tudni, merre, miért, és meddig.

Aki még abban a romantikus hiedelemben ringatja magát, hogy a politika a tettek világa, az valószínűleg sosem ült végig egy kampányrendezvényt. Nem járt még olyan „nemzeti sétán”, ahol a cél nem a megérkezés, hanem a folyamatos jelenlét – lehetőleg élő közvetítésben, újságírók kíséretében. Magyar Péter legújabb attrakciója, a nagyváradi gyalogmenet, újabb fejezete annak a modern politikai színháznak, ahol a gesztus maga vált tartalommá. Itt nem az számít, mit mondasz, hanem hogy közben mozogsz-e.

A menetelés, mint politikai rítus

A történelem során a nagy menetelések mindig is többek voltak puszta haladásnál. Aki lépéseket tesz, azt követik – még akkor is, ha nem tudják, merre tart. Mao Ce-tung például tízezer kilométeren át vezette seregét Kína belsejében, hogy bebizonyítsa: a kommunizmus nemcsak túléli az ellentámadást, hanem túléli saját logikáját is. Gandhi a sómenetével nemcsak a brit birodalom határait feszegette, hanem a nyugati fényképezőgépek lencséit is: a mozdulat képpé, a kép politikai tetté vált.

És akkor ott van Forrest Gump – aki csak futott, mert úgy érezte, kell valamit csinálnia. Nem volt programja, nem volt célja – mégis egy egész nemzet látta benne a reményt. Magyar Péter ezzel szemben nagyon is tudja, mit akar: képernyőn maradni. És ha ehhez gyalogolni kell, akkor gyalogol. Forrest legalább néha megállt levegőt venni.

Most pedig Magyar Péter lépdel Nagyvárad felé, egyedül, de nem magányosan. A kamerák követik, a kommentelők figyelik, az újságírók értelmezik. A cél nem feltétlenül a fizikai érkezés – hanem az állandó jelenlét és a politikai figyelem fenntartása. A Tisza Párt már létezik, a lista kész, a kampány folyik. A séta most már nem a kiindulópont, hanem a kampány dramaturgiájának látványos eleme.

A zarándoklat eredete: El Camino, mint politikai prequel

De nem itt kezdődött az egész. Aki ismeri Magyar Péter történetét, tudja: ez az elindulás sokkal korábban kezdődött – méghozzá Spanyolországban, az El Camino zarándokúton. Ott, a Szent Jakab-út poros ösvényein született meg az az újfajta politikai éntudat, amely később a Tisza Párt alapításához vezetett. Ő maga úgy fogalmazott: megvilágosodott. Az egyszerű zarándoklat, amely másnak spirituális megtisztulás, számára új szerep és új identitás forrásává vált.

Mert a XXI. század zarándoka már nem a bűneit akarja lemosni, hanem a saját brandjét akarja felépíteni. A csendes önvizsgálatot felváltotta a drónfelvétel, a belső utat az algoritmus optimalizálása. És ha már Szent Jakab nem üzent semmit – legalább a Facebook algoritmusa kiszórta a posztot a célcsoportnak. Innen már csak egy lépés volt a következő zarándoklat: Magyarországon, magyar kamerákkal, magyar választók figyelméért. Most már nemcsak magáért gyalogol, hanem a Tisza Párt nevében is.

A politikai pantomim lényege: „Elindultam, tehát létezem”

A modern politika már régen nem az intézkedések és rendeletek terepe. Sokkal inkább egy vizuális narratíva, ahol a képek, a mozdulatok és a gesztusok pótolják a tartalmat. Egy jól megkomponált sétálás többet ér, mint egy költségvetési reform. Magyar Péter pontosan érzi ezt: ő nem beszédet mond – hanem jelenlétet gyakorol. A mozdulat a mondanivaló. A lépés maga a program.

Mert ma már nem azt kérdezik, „mit akar tenni?”, hanem azt, „merre tart?”. És ha egy ember elindul, ha lépked, ha látszik – akkor beszélnek róla. És ha beszélnek róla, akkor létezik. A többi majd kiderül.

Mi értelme ennek az egésznek?

Attól függ, mit tekintünk politikának. Ha a politika a közösség szolgálatáról, a problémák megoldásáról, az intézményépítésről szól – akkor ez bizony egy hosszúra nyúlt semmittevés szép csomagolásban. Ha viszont figyelmet akarunk, médiafelületet, kampányerőt, akkor ez a legolcsóbb és leghatékonyabb módja annak, hogy a képernyőn tartsuk magunkat.

A Tisza Párt számára minden lépés újabb szavazat lehet. Mert az emberek nem feltétlenül a programot keresik – hanem valakit, aki úgy néz ki, mint aki tudja, merre tart. A célt pedig ráérünk később kitalálni, vagy egyszerűen majd rávetíti a közvélemény.

Politikai kálvária vagy influencer-turné?

Lehet ez egy történelmi pillanat. Lehet, hogy egyszer majd így emlékezünk vissza: itt kezdődött valami új. De az is lehet, hogy néhány év múlva ez a gyalogmenet csak egy lábjegyzet lesz a magyar politika valóságshow-jának forgatókönyvében. Egy jól időzített, 100 000 lépéses performansz, amit a nézők végignéztek, kommenteltek, majd továbblapoztak.

És mégis, amíg a választók a politikában inkább show-t keresnek, mint megoldásokat, addig ez nemcsak megengedhető, hanem logikus lépés. A mozgás optikai illúziója életben tartja a reményt – még akkor is, ha a végén nincs ott semmi.

Zárszó helyett: a politika sétáló árnyéka

Shakespeare után szabadon: „Az élet csak egy árny, amely eljár, egy gyalogló bolond, ki egy óráig feszít és ágál, aztán elnémul.” A modern politikus sétál, gesztikulál, posztol – és amíg van fény, kamera és érdeklődő tekintet, addig a show folytatódik.

Hogy mi van az út végén? Egy választási győzelem? Egy erős ellenzék? Egy új politikai korszak? Vagy csak egy újabb sajtótájékoztató a következő irányról?

Erre majd visszatérünk. Most még mozgásban vagyunk.

Nos, úgy tűnik, Donald Trumpnak ismét sikerült. Nem, nem megnyerni valamit – arra még várunk –, hanem elérni, hogy az egész világ újra rá figyeljen… ha máshogy nem is, legalább szemforgatva. A nagy, dicsőséges kereskedelmi háború, amit Trump a „Make America Great Again” szent háborújának kiáltott ki, most látványos fordulatot vett: az USA és Kína megállapodtak a vámok drasztikus csökkentésében.

115 százalékkal kevesebb vám – és 100 százalékkal több kérdőjel.

Trump eredeti terve az volt, hogy megmutatja a világnak: ő az alfahím, a gazdasági Terminátor, aki nem tárgyal – diktál. Az eredmény? Az USA-t már nem csak Európában nézik ferde szemmel, de már Délkelet-Ázsiában is gyakrabban emlegetik úgy: „az a kissé labilis, túltolt imperialista ország”.

A vámháború végeredménye: olyan feltételekkel kötöttek megállapodást, amit simán el lehetett volna érni diplomáciával is. De hol lenne akkor a dráma? A Twitter-posztok? A MAGA-pólós szelfik a Fehér Ház előtt? Egy ilyen szerződés „normálisan” megkötve teljesen antiklimatikus lenne, nemde?

„Soron állnak a világ vezetői, hogy megcsókolják a seggem” – hencegett Trump egy zártkörű rendezvényen.

A valóság? Egy szimbolikus seggberúgás. Nem is egy. Inkább egy „szekvenciális, stratégiai hátsó fenékbe irányuló korrekciós mozdulatsor” – ahogy a diplomaták mondanák.

Kína nyert. Az alkuval elérte, hogy enyhüljenek a gazdasági korlátozások, és úgy tűnik, még elegánsabban is jött ki belőle. Eközben Trump a britekkel ugyan már korábban megkötött egy kereskedelmi megállapodást, de a feltűnő színpadiaság, amit a kínaiakkal szembeni háborúban produkált, éppen ennek az értelmét kérdőjelezi meg – ha épp nem az volt volna fontosabb, hogy látványosan durcáskodjon, mint egy kifáradt óvodás a LEGO-sarokban. Ezekkel a lépésekkel pedig valójában csak segíti Kína első számú világhatalmi pozíciójának az építését, miközben az USA inkább saját tekintélyét rombolja le, mintsem erősítené.

A világ? Jót röhög. A piacok örülnek. Trump? Valószínűleg most is a tükör előtt gyakorolja, hogyan magyarázza meg, hogy ez valójában győzelem. De vajon mi lesz a következő lépése? Újabb vámháború? Egy másik ellenség keresése? Vagy egyszerűen csak még több önfényező show a kampányszínpadon? Netán egy „békemisszió” Keletre, ahol már napok óta nyomást gyakorol Ukrajnára, hogy Zelenszkij hajlandó legyen találkozni Putyinnal. A háttérben egyre erősebben hallani: a találkozó – ha valóban létrejön – csütörtökön valósulhat meg, de addig is mindenki visszatartott lélegzettel figyeli, Trump pedig minden bizonnyal ott is kamerát és piros nyakkendőt keres majd, hogy saját magát békenagykövetként ünnepeltesse – miközben Putyinnak de facto már meg is nyerte a háborút, legalábbis a nemzetközi figyelem és a nyomásgyakorlás szintjén.

A kérdés az: ki veszi ezt még komolyan? A MAGA-mozgalom hívei tapsolnak, de a többiek már csak legyintenek. Amerika tényleg „great again”? Vagy inkább „grotesque again”?

Egyre inkább úgy tűnik, hogy az amerikai külpolitika nem más, mint egy valóságshow díszletekkel, ahol a díszlet egy elnöki pulpitus, a forgatókönyv improvizált Twitter-posztokból áll, és a nézők már nem is tudják, nevessenek vagy sírjanak. A világ vezetői – Macron, Merz, Starmer – valószínűleg csak összenéznek, és fáradtan sóhajtanak: „Csak éljük túl ezt az évadot is...”

Ma végre fellélegezhet az ország. A Föld is megállt egy pillanatra a tengelye körüli forgásban, mikor a hír kipattant: Gyurcsány Ferenc lemondott. Vége. Ennyi volt. Lemondott, visszavonult, kiszállt, elvált. Még egy búcsúcsókot sem dobott a nemzetnek, csak eloldalgott. És mi maradt utána? Egy felgyújtott tévé székház? Egy retorikai bomba az őszödi kerti partik emlékére? Vagy csak az a mondat, amit még a sarki fűszeres is fúj álmából felverve: "Hazudtunk reggel, éjjel meg este."

Hogy hallotta-e valaki valaha a teljes beszédet? Ugyan már. Minek azt meghallgatni, mikor ott van a kivonat, az instant ítélet, a kapszulába zárt kollektív düh. A magyar választó többsége – hánynan is tízből? nyolcan? kilencen? – zsigerből gyűlöli Gyurcsányt. Nem azért, amit tett, hanem azért, amit mondtak róla, hogy tett. Nem az igazság fájt, hanem az, hogy kimondta.

Mert mi, magyarok, szeretjük a meseországot. Ahol a vezető atya halkan duruzsolja a gazdasági sikerek mantráját, miközben a hátunk mögött épp eladja az utolsó villanykörtét is. De nem baj, csak ne mondja meg, hogy hazudott. Mert azt mi nem tűrjük. Az igazság nálunk trágárság.

És most, hogy a Patás Ördög levonult a színről, minden rendbe jön? Ugyan. Orbán Viktor kommunikációs gépezete az elmúlt másfél évtizedet Gyurcsány démonizálására alapozta. Tetszettek volna mást választani, mondhatnánk, de úgy tűnik, minden szektának kell egy Sátán, hogy működjön a liturgia.

És mi lesz most, hogy eltűnik a pokolból szalajtott bűnbak? Megérkezik az új messiás – Magyar Péter. Ugyanabból a receptből főz: frázisokból, hitekbe csomagolt haragból, „megmondjuk az igazat, de nem nézzük a részleteket” típusú kommunikációból. Ő is tudja: a népnek nem program kell, hanem történet. És ha a történetben van egy új patás, még jobb. Mert a kör bezárul, az ima folytatódik, csak másik szószékről.

Gyurcsány elment. A szekta maradt. A vak hitek, a közhelyes utálatok, a megszentelt frázisok. "Gyurcsány miatt van ez az egész!" – hangzik majd még évekig, miközben már azt se tudják, ki is volt ő pontosan. Csak az marad: a név. Egy politikai kriptaszökevény, aki nélkül lehet, hogy meg kéne próbálni gondolkodni is. De az már munka. És az nem jár egyéni listán.

Viszlát, Patás. A pokol most egy kicsit csendesebb lesz. Vagy csak várjuk, hogy megint legyen kit gyűlölni.

Addig is kitalálunk valamit. Ha más nem, majd gyűlöljük egymást – az legalább házon belül olcsóbb.

Ma van a napja. A nap, amikor nyolcvan évvel ezelőtt Reims városában, egy füstszagú katonai főhadiszálláson Alfred Jodl tábornok aláírta a megadást. Egy birodalom halt meg, amely milliókat gyilkolt, családokat tépett szét, kontinenseket égetett hamuvá. A Harmadik Birodalom vége volt ez – de nem a gyűlöleté, nem az emberi kegyetlenség végső felszámolása. Az talán soha nem jön el.

Nyolcvan év. Egy emberélet. Ennyi idő telt el azóta, hogy az emberiség legalább egy pillanatra azt hihette: tanult. Hogy soha többé.

És mégis: az emlékművek alatt a gyűlölet újraéled. Az ország, amely egykor felszabadítóként vonult végig Európán, ma újra megszálló. Az a nemzet, amely magát a fasizmus örök ellenségének nevezte, most gyermekeket bombáz, városokat rombol, és hazugságokkal takarja el a valóságot.

Az emberiség ma is háborúzik. Szíria porban fekszik. Gázában gyerekek alszanak halott szülők teste alatt. Ukrajna földje ismét vérrel ázott. Indiában és Pakisztánban az ősrégi sérelmek újra pengévé kovácsolódnak. Izrael és a palesztinok évszázados gyűlölete ismét lángra kapott.

A föld különböző pontjain lángoló háborúk mögött azonban most egy új, félelmetes minta rajzolódik ki: ezek közül négy ország atomfegyverrel rendelkezik. Soha nem volt ennyi aktív konfliktus egyszerre olyan nemzetek között, amelyek a világ pusztulásához elegendő arzenált tartanak a kezükben.

És ott van az ötödik: az Egyesült Államok, amelyet hosszú ideig a világ egyensúlyának garanciájaként emlegettek. De az utóbbi húsz év azt bizonyítja: nem a béke őreként lépett fel, hanem mint a konfliktusok egyik főszereplője. Irak, Afganisztán, Líbia, Szíria – hosszú a sor. A rend, amit ígért, gyakran a romokon épült, és a demokrácia, amiről beszélt, nem ritkán fegyverek csövéből szólt.

És ma? Egyetlen ember politikai ambíciója elég volt ahhoz, hogy az egész világ elbizonytalanodjon. Egy ország, amely a szabadság jelképének mondta magát, mára önnön múltjával küzd. Elfordul a szövetségeseitől, elzárkózik a világtól. A világ többé nem tudja, ki őrzi a békét – vagy egyáltalán: létezik-e még ilyen fogalom.

Négy atomhatalom háborúban áll. És mindegyik más-más okkal. A világ olyan törékeny lett, hogy elég egyetlen mozdulat. Egyetlen gombnyomás. És nincs tovább.

Mit tanultunk?

Talán csak annyit, hogyan lehet gyorsabban ölni. Hogyan lehet az igazságot új csomagolásban hazudni, a felelősséget áttolni, és a gonoszt új zászlók alatt ünnepelni. Úgy tűnik, nem a történelem ismétli önmagát – mi vagyunk azok, akik képtelenek kilépni a saját árnyékunkból.

Ez az évforduló nemcsak a múlt emléke. Ez a jelen vészharangja is. A halottak nem tudnak kiáltani, de mi, az élők, még írhatunk, beszélhetünk, emlékeztethetünk. Mert ha már a szörnyűségeket nem tudtuk elkerülni – legalább a feledést igen.

Ma nem csak egy újabb gyertya kerül a tortára, hanem egy újabb érv amellett, hogy az idő múlása sem tudja mérsékelni a gondolat erejét – különösen akkor, ha az egyenlőségről szól.

Lehet, hogy a neved nem szerepel a bulvármagazinok címlapján. Nem vagy celeb, nem járod vörös szőnyegeket, és nem szponzorál téged semmilyen energiaszelet.
De amit teszel, az sokkal maradandóbb.

Mert amikor a világ azon vitázik, hány százalék jár a leggazdagabb egy százaléknak, te türelmesen leülsz, előveszed a 200 éves adatsorokat, és azt mondod: "Vizsgáljuk meg ezt történetileg."

Köszönjük, hogy nemcsak grafikonokat, hanem reményt is rajzoltál nekünk – még ha azt progresszív adókulcsokban és újraelosztásban csomagoltad is.

Egy olyan világban, ahol a gazdagok még mindig gazdagabbak, te azt mondod: "Lehet másként is."
És bár a legtöbben inkább reality show-t néznek, mint francia közgazdaságtant olvasnak, mégis eljutottál hozzájuk – mert a valóság előbb-utóbb utoléri a statisztikát.

Legyen ez az év is olyan termékeny, mint egy adatbázis Svédországról 1840-ből, és olyan emlékezetes, mint a pillanat, amikor valaki tényleg végigolvassa az Ideológiát.

Jó egészséget, új gondolatokat – és ha lehet: egy kicsit igazságosabb világot is.

Üdvözlettel,
egy hálás olvasó a világ túladóztatott feléből 😊

📚 És ha valaki még nem olvasta volna:

👉 A Brief History of Equality elérhető itt:
https://www.amazon.com/Brief-History-Equality-Thomas-Piketty/dp/0674273559

🧾 Záró megjegyzés:

Könyveit külön szeretettel ajánlom a magyar gazdaság agytrösztjeinek – ha már az ajándékba kapott Economics for Dummies továbbra is olvasatlanul porosodik a polcon. 😉📘

Ma ismét történt valami egészen rendkívüli. Nem, nem a gazdaság tért magához – az éppenséggel újra egyet csusszant lefelé az EU-s ranglistán, mint egy elszakadt sílift a Mátrában. A valódi „történés” egy mikrofon mögött zajlott: Szijjártó Péter megnyugtatott mindenkit, hogy Magyarország rövid időn belül szuper gazdasági eredményeket fog elérni. Már szinte tapsoltam is, csak aztán ráeszméltem, hogy nem egy mesedélutánon vagyunk az oviban, hanem a valóságban – még ha ezt egyre nehezebb is megkülönböztetni a kormányzati kommunikációtól.

A statisztikák szerint – és ezek valahogy mindig elrontják a hangulatot – hazánk gazdasági teljesítménye csökkent, miközben minden más EU-tagállam képes volt legalább minimálisan nőni. De ne aggódjunk, hiszen jönnek a kínai gigaüzemek, az elektromos autók, és Nagy Márton, aki szintén optimista. Ő az a gazdasági mágus, aki minden alkalommal elmondja, hogy a második félévben majd visszajön a növekedés, csak most még ne nézzünk oda, mert a varázslat készül. És persze, még mindig nem volt ideje elolvasni azt a bizonyos könyvet, amit a Ryanair vezére ajándékozott neki – pedig abban állítólag van néhány tipp a működő piacgazdaságra.

És akkor jön a főmágus: Orbán Viktor, aki februárban már kijelentette, hogy „2025 a gazdasági áttörés éve lesz”. Sőt, ha minden jól megy, akkor a minimálbér ezer euró, az átlagfizetés egymillió forint lehet. Mert miért is ne? Ha már a valóság nem engedelmeskedik, legalább a mikrofon előtt legyen rend. A számok ugyan mást mutatnak, de a szavakban már dübörög a gazdaság – csak sajnos nem a boltban, hanem a sajtótájékoztatón.

A valóság ezzel szemben olyan, mint egy üres pénztárca hónap végén: bosszantóan konkrét. Az infláció makacs, a forint gyenge, a beruházások pedig úgy tűnnek el, mint választás után az ígéretek. De hát kit érdekel mindez, amikor jövőre választások lesznek?

És itt lép be a klasszikus politikai kígyóbűvölés. A recept egyszerű: adj el egy nagy álmot, ismételd el sokszor, hintsd meg néhány statisztikai féligazsággal, és már kész is a csodaváró közhangulat. Nem baj, ha a gazdaság épp a padlón fekszik, ha közben azt mondják, hogy „ez csak a fellendülés előtti megtorpanás”.

Ami azt illeti, ez a fajta gazdasági kígyóbűvölés nem új keletű. Ez már bő másfél évtizede megy, mióta a narancssárga logó mögül kiindulva a Fidesz átvette a kormányrudat. Akkoriban azt ígérték: rend lesz, növekedés lesz, magyar modell lesz. Lett is – leginkább kommunikációs szinten. A gyakorlatban pedig kialakult az a jól ismert stratégia: ha baj van, mondjuk azt, hogy mindjárt jobb lesz. Ha meg nem jobb, akkor biztos Brüsszel, a háború vagy Soros a hibás.

A lakosság pedig már lassan immunis, de azért valahol mélyen még mindig reméli, hogy talán idén tényleg megtörténik a nagy áttörés. És miért ne hinné? Hiszen eddig mindig bejött. Nem a gazdasági csoda, persze – az valahogy mindig elmaradt –, hanem a trükk maga: a választások előtt jött egy kis pénzosztás, egy kis rezsiháború, néhány hangzatos bejelentés, és máris újra ott volt a kétharmad, mint egy jól betanult bűvészmutatványban. A show ment tovább.

Ez a Fidesz-féle gazdaságpolitika: nem annyira tervezés, mint inkább hosszútávú varázslat. Egy illúzió, amit már annyiszor ismételtek, hogy szinte valósággá vált – legalábbis a propagandában. A szakértők persze újra és újra próbálnak szólni, hogy „gyerekek, ez így nem fog menni” – de ők csak a show-t rontják. A kormányzatnak megvan a maga közönsége, akihez nem adatokkal, hanem érzésekkel kell beszélni. „Nem a számok számítanak, hanem a haza sorsa!” – és közben az infláció, a beruházási volumen, a forintárfolyam már csak a gonosz háttérzene.

És persze ne felejtsük el a „csodafegyvert”: az árstoppot. Ez volt az a húzás, amire azt mondták: „íme, megvédjük a családokat!”. Hogy közben eltűntek a termékek a polcokról, felborult a piac, és a gazdaság úgy viselkedett, mint egy rosszul beállított automataváltó – az már csak a mellékhatás volt. De a lényeg, hogy papíron csökkent az infláció (egy darabig), és lehetett mutogatni: „látjátok, működik!” Egy újabb epizód a „féligazságokkal fűszerezett bűvészmutatvány” sorozatban.

A csoda várható időpontja továbbra is titkos, de biztosan „rövid időn belül”. Esetleg pont a választások előtt. Véletlenül. Ha nem is lesz szuper gazdasági eredmény, legalább lesz szuper kommunikáció. Addig is marad a jól ismert előadás: díszletek, füstgépek, mosolygó politikusok, és a háttérben egy recsegő gazdaság, amelyről mindenki tudja, hogy a taps nem menti meg.

Zárásként: a kormány szerint minden rendben lesz. A valóság szerint... hát, az már egy másik műsor. De amíg elég sokan elhiszik, hogy a kígyóbűvölés működik, addig talán nem is kell csoda. Elég a látszat.
És ha valamiért mégsem jönne be idén sem, hát majd jövőre. Vagy azután. Vagy választás után. Úgyis ismerjük már a történetet.

Mert Orbán Viktor megígérte, hogy minden jobb lesz. És ha ő mondja – akkor majdnem olyan, mintha már úgy is lenne.

„Az oroszok már a spájzban vannak” – mondták egykoron ironikusan egy magyar filmben, amikor a helyzet már annyira reménytelen volt, hogy az ember csak nevetni tudott a saját végzetén. Nos, úgy tűnik, 2025-ben ismét elérkeztünk egy ilyen ponthoz – csak most nem egy vígjátékban, hanem a geopolitika véresen komoly színpadán.

Donald Trump, Amerika meg nem értett nagyvezére, új béketervet hozott a világ elé, amely – kapaszkodjunk meg – lényegében feladná Ukrajnát az oroszoknak. Ja, hogy ezt szebben csomagolták be? Természetesen: „a frontvonalak befagyasztása”, „szankciók enyhítése”, „biztonsági garanciák” – olyan szavak ezek, amik jól hangzanak egy sajtótájékoztatón, de a valóságban annyit érnek, mint esőkabát a cunamiban.

A terv lényegében három pontban összefoglalható:

• Oroszország megtarthatja, amit már ellopott.

• Ukrajna nem csatlakozhat NATO-hoz, nehogy a szomszédságban valaki rosszul érezze magát.

• Enyhítsünk Oroszország szankcióin, cserébe egy békének nevezett diktátumért.

1938, kedves olvasóim, 1938.
Nevetünk? Mert ismerős. Akkor a müncheni egyezmény keretében a nagyhatalmak Hitler kedvében jártak azzal, hogy odadobták neki a Szudéta-vidéket – persze mindezt a „béke érdekében”. Chamberlain diadalmasan lengette a papírt: „Béke a mi időnkben!” – és alig egy év múlva a világ lángokban állt.

Most ugyanezt játsszuk újra, csak más szereplőkkel: Trump a modern Chamberlain, Putyin a XXI. század diktátor-karaktere, Ukrajna pedig a cserélhető zseton az asztalon. A különbség? Akkor legalább volt valami halvány szégyenérzet. Most? Csak hideg számítás.

De hogy teljes legyen a kép: nem elég, hogy Ukrajnát odadobják a medvének, az USA még ki is fosztaná azt, ami megmaradna belőle.
Miközben Trumpék a békéről szónokolnak, a háttérben gőzerővel készítik elő az "újjáépítési" szerződéseket, amelyek valójában arról szólnak, hogy az ukrán ritkaföldfém-készleteket, lítiumot, titánt és nikkelt amerikai cégek kaparintsák meg. Természetesen "piaci alapon", "a demokrácia újjáépítése érdekében", meg amit ilyenkor mondani szokás.

Ismerős? Hát persze!
Emlékezzünk csak Irak "felszabadítására" — ahol a demokrácia exportja után csodálatos véletlenek sorozata folytán a Halliburton és más jól értesült cégek kapták a többmilliárd dolláros „újjáépítési” szerződéseket. Tankok, olajkutak, rekonstrukciós tervek – meg persze a szabad piac szelleme, amit az irakiak számlájára írtak fel.
Most ugyanezt a forgatókönyvet írják újra Ukrajnában: csak most ritkaföldfémekkel, és szomorúbb, lepusztultabb díszletek között.

A demokrácia?
Csak egy címke a dobozon.
Belül mindig ugyanaz a régi árucikk lapul: háború nyereségért, mások kárára.

Ha Ukrajna elfogadja ezt a „béketervet”, akkor a történelem újraírja önmagát – de most még cinikusabban, még profitorientáltabban.
Az üzenet világos lesz: az agresszió kifizetődő, a szuverenitás eladó, és a demokrácia egy üzleti márkanév, amit akkor veszünk elő, ha épp jól jön.

Az oroszok már a spájzban vannak. És valaki még kulcsot is adott nekik.