Volt egyszer egy ország, ahol a gazdasági válság nem a pénztárcában kezdődött, hanem a közönyben. Ahol a recesszió nem meglepetésként jött, hanem meghívóra, elegáns csöndben, és a leggazdagabbak vagyona nemhogy megcsappant volna, hanem gyorsabban gyarapodtak, mint a hazafias retorika egy költségvetési hiány után.

2024-ben a magyar gazdaság technikai recesszióba süllyedt. 2025-ben már nem is süllyedt – inkább csak kifeküdt. A KSH adatai szerint a GDP ismét csökkent, az infláció még mindig borsot tör a háztartások orra alá, a reálbérek nemhogy nőnének, hanem zsugorodnak, mint a lejárt túró rudi a napon. Az EU-s pénzek továbbra is zárolva, a beruházások mínuszban, az életszínvonal pedig egyre inkább emlékeztet a „ma is túléljük valahogy” típusú kreatív menedzsmentre.

De ebben a történetben van egy mellékszál. Egy egyre hangsúlyosabb, de hivatalosan mégis láthatatlan narratíva – a vagyonosodás szent csodája.

A magyar kapitalizmus új prófétái

A minap megjelent „A 100 leggazdagabb magyar” lista szerint három ember – Mészáros Lőrinc, Csányi Sándor és Felcsuti Zsolt – több mint megduplázta a vagyonát. Nem „jól ment nekik”, hanem bravúrosan gyarapodtak. És persze a negyedik név sem maradhat ki: Tiborcz István, a miniszterelnök veje, 88 milliárd forintos növekedéssel került fel a 11. helyre. Egy év alatt.

Közben Orbán Sára, a miniszterelnök lánya sem unatkozott. Cége bevétele ugyan csökkent, de a nyereség másfélszeresére nőtt. Ez már nem is üzleti siker, hanem gazdasági antigravitáció. Lehet, hogy ők megtalálták azt a titkos képletet, ahol a recesszió nem fenyegetés, hanem üzleti lehetőség. Csak épp nem mindenki fér hozzá.

Mert míg Felcsúton aranyrudak teremnek a fű alatt, addig a vidéki kisboltokban már a tejföl is pánikvásárlási kategória lett. A társadalom két részre szakadt: akik gazdagodnak, és akik nézik, hogyan gazdagodnak mások.

A látvány, ami mindent eltakar

És ebben az apátiába csomagolt igazságtalanságban történt valami: egy férfi elindult gyalog Nagyváradra. Magyar Péter – a nemzet új reménye, új hangja, új képe. Azt mondta, nem kampányol. Csak sétál. Nem hatalomért megy, csak békéért. Nem szavazatot kér, csak figyelmet.

Aztán a figyelem meg is jött. Teljes gőzzel. Minden hírportál, minden kamera, minden pillantás rá szegeződött. És a háttérben, szinte zajtalanul, elmaradt egy fontos kérdés:
Hova tűnt a düh? Hova tűnt a felháborodás, hogy miközben milliók élnek napról napra, egy szűk kör vagyonban fürdik egy recesszió közepén?

Lehet, hogy Magyar Péter jó szándékú. Lehet, hogy hisz a változásban. De az is lehet – csak úgy, mellékesen – hogy valaki rájött: nem kell elhallgattatni a problémát, elég csak elterelni róla a figyelmet. Egy jól komponált zarándoklat, egy tökéletesen időzített „egymillió lépés”, és máris nem a Tiborcz-vagyon, nem a GDP-zuhanás, nem a reálbér-siralom a téma – hanem a séta, a fotó, a mozdulat.

És amíg a nép a látványt bámulja, addig a lényeg csendben elvonul.

Mint egy statisztika egy PowerPointban, amelyet senki nem néz meg.

Manboxeo.hu

Volt egyszer egy ember, aki nem akart hős lenni. Nem vonult be tankkal, de nem is állt az útjukba. Nem szónokolt a parlament lépcsőjén, nem emelte magasba a nemzet zászlaját, de mégis egy korszak nézett vissza ránk, valahányszor megszólalt a nevét viselő időszak: a Kádár-korszak.

Ma lenne születésnapja. 1912-ben született Fiuméban, egy olyan világban, amely akkor még épphogy tartotta magát a széthullás előtt. A történelem sokakat elsodort körülötte, ő azonban nemcsak megmaradt, hanem hosszú ideig irányította is azt az utat, amelyen haladt az ország – nem mindig jól, de következetesen. Nem volt nagy formátumú államférfi, sem különösebben inspiráló vezető. De túlélő volt. És a túlélők gyakran hosszabb ideig maradnak a színen, mint akik látványosabban indulnak.

A nevét legtöbben a „gulyáskommunizmussal” kötötték össze – egy korszak, amelyben a szabadságért cserébe paprikás krumplit és békét ígértek. Ahol a pörkölt szaftos volt, de a vélemények szárazon maradtak. Ahol lehetett utazni, ha nem túl messzire, lehetett beszélni, ha nem túl hangosan, és lehetett élni, ha nem túl látványosan.

Kádár nem fékezte a végét. Nem állt a sorompó elé, amikor a történelem más irányba akart haladni. Csendben félreállt, ahogy az öreg emberek szoktak, akik már tudják, hogy nincs értelme a zajnak. Visszavonultan halt meg 1989-ben – abban az évben, amikor az a rendszer, amit szolgált, vele együtt múlt el.

Nem volt díszes villája, nem volt svájci bankszámlája. Nem pózolt pulóverben stadionavatáson, nem ölelgetett oligarchákat, és nem festette ki magát a nemzet megmentőjének. Egyszerű volt – talán túlságosan is. És ez ma, a politikai cirkuszok korában, meglepő módon szinte romantikus emlék.

De ne idealizáljunk. Ő volt az, aki 1956 után elvállalta a hatalmat – abban az évben, amikor a magyarok először emelkedtek föl, és gyorsan meg is tanulták, milyen, amikor visszanyomják őket. Ő volt az, aki aláírta, amit nem kellett volna. Aki hallgatott, amikor kiálthatott volna. És ő volt az, aki végül csendben lelépett a színpadról, másokat hagyva az utolsó felvonásra.

Nem ítélkezünk. Csak megemlékezünk.

Ma tehát nem ünneplünk. Csak elidőzünk egy névnél, egy arcnál, egy korszaknál, ami ugyan elmúlt, de az árnyéka néha még átlóg a mába. Kádár János – a rendszer embere volt. És a rendszer nem volt jó. De benne is, mint minden emberben, ott lakozott valami: félelem, számítás, remény, hiba, kompromisszum – és bizonyos fokú felelősség is. Nem tudjuk pontosan mennyi, mert a felelősség súlyát nem lehet mérni statisztikákkal vagy emlékkönyvekkel. Csak sejtéseink vannak – és kérdéseink, amelyekre talán sosem kapunk választ.

Azt majd az utókor próbálja megérteni, ha egyáltalán lehet. Mi csak annyit mondhatunk: volt egyszer egy ember, aki nem volt sem hős, sem ördög – de történelmünk része lett, visszavonhatatlanul.

BAMcsokolade.hu

Volt egyszer egy ország, ahol a valóság mindig kicsit hajlottabb volt a kelleténél, mint az utolsó bádogeresz a háztető sarkán. Ebben az országban a szombat nem pihenésre való, hanem rendkívüli kormányülésre. Az ember ki sem keveri rendesen a rántást, máris érkezik a hír: valami nagyot főznek megint. Ezúttal nem a konyhában, hanem a rezsikazánban – ahol minden politikai recept ugyanaz: fűts, de ne kérdezz.

Mert a rezsicsökkentés nálunk nemcsak intézkedés, hanem állapot. Spirituális élmény. Nemzeti sorsforduló. Mint a kenyér megszegése vagy a Boci csoki árának emelkedése.

És most, hogy a valóság megint közeledett a számlákhoz, a kormány úgy döntött: ideje ráírni az igazságot. Igen, szó szerint. Nem elegáns körlevélben, nem kormánypárti gasztroinfluenszerek TikTok-videójában, hanem a rezsiszámlára. Írva legyen: „Ha nem orosz gázt vennénk, ennyivel fizetne többet!”

Mint valami modern rovásírás. A magyar jövő rúnákkal van tele.

Eközben Rezsi Szilárd, a politikai mitológia egyik legkitartóbb hőse, újra előkerült. Ő az, aki minden energiaválságban, szankciós télben és uniós jegesedésben megjelenik, mint egy hibrid Diderot és Dacia Duster: nem lehet elkerülni, de már megszoktuk.

Most is készen állt: május 23-án videóüzenetben figyelmeztetett, hogy Ukrajna és Brüsszel közös ördögi tervet főz, amely szerint teljesen leállítanák az orosz gáz és olaj behozatalát. Ez szerinte "a magyar családok fűtési költségeit négyszeresére, a világításét kétszeresére növelné", és visszavonhatatlanul elvinné a rezsicsökkentést. Ezért javaslatot is tett arra, hogy ezt a szent igazságot írják rá a számlákra – a sárga papír így válik nemzeti kinyilatkoztatássá.

Miközben a szombati kormányülésre készült a kabinet, érdemes felidézni, hogy már korábban is akadtak, akik előkészítették az elméleti talajt a rezsirúnák számára.

Már május 7-én megszólalt Szíjjártó Péter, napszemüvegben, diplomáciától csillogó zakóban, és természetesen Brüsszelből. Mert ha valami rossz történik, az ott történik. Ha valami jó, az itthon történik – de az is csak akkor, ha jól kommunikálják.

A külügyminiszter – szokásához híven – világossá tette, hogy az EU „gyakorlatilag kivégezné a rezsicsökkentést”, ha betiltaná az orosz energiaimportot. És ezzel, mint egy földrajztanár, aki krétával nemcsak határokat, de sorsokat is húz a táblára, 600 milliárd forintnyi többletköltséget rajzolt a térképre – piros filccel, nyílheggyel, természetesen hazánk felé.

Szerinte Brüsszel Magyarországgal akarja megfizettetni Ukrajna támogatásának árát, és ez az egész „támadás a magyar rezsicsökkentés ellen” – ahogy egy rendes hollywoodi thrillerben is illik: legyen benne támadás, fenyegetés, és valami drága, amit csak mi veszíthetünk el. Olyan film ez, ahol a gonosz mindig nyugatról jön, és a hős mindig keletre néz.

Brüsszel – mint tudjuk – nem alszik. Főleg akkor nem, ha magyar gázháztartásról van szó. A szuverenitás kérdése ismét előkerült, mint egy megviselt kártyalap, amit minden játszmában kijátszanak, ha már más nincs kéznél. Mert ha nincs gáz, legalább legyen narratíva.

A lakosság persze vegyesen reagált. Margit néni a harmadikról csak annyit mondott: „Én már a csekket se látom, nemhogy mit írtak rá.” Béla bácsi szerint pedig régen legalább hátszéllel hazudtak, most meg már sárga alapon Arial betűtípussal.

De az igazság az, hogy az egész olyan volt, mint egy karaván egy sivatagi GPS-szel, amit még sosem frissítettek. Megy tovább. Három teve elől, kettő hátul, középen a vezér, aki nem tudja, hol a víz, de legalább határozottan mondja, hogy ott lesz, balra, a jövő után kicsivel. És a többiek bólintanak, mert hát mégiscsak ő hozta a térképet – még ha az egy régi kormánynyilatkozat hátuljára is van firkálva.

Az ország pedig halad. Mármint azok, akik tudják, hogyan kell egy energiaszámláról leolvasni a geopolitikát. A többiek meg próbálják kitalálni, hogy az új sor a számlán most akkor fenyegetés, figyelmeztetés, vagy csak egy újabb passzív-agresszív megjegyzés az államtól. A tevek azonban nem kérdeznek. Ők csak cipelik a csomagot. Mint a választók.

Mert nálunk már nem elég fizetni a gázt. Hinni is kell benne. Hinni, hogy olcsóbb, ha Moszkvából jön. Hinni, hogy jobb, ha nem kérdezünk. És legfőképp hinni, hogy ami rá van írva, az az igazság.

Így telt hát a szombat a mi kis országunkban: rendkívüli kormányülés, rendkívüli kommunikáció, rendkívüli abszurd. A tej ugyanúgy forrt fel a tűzhelyen, a háztartások ugyanúgy próbálták megérteni, hogy a villany miért kerül kétszer annyiba, ha ugyanannyit használnak. De legalább ki lett írva.

És ha egyszer valaki majd megtalálja ezeket a számlákat egy archívumban, száz év múlva, úgy olvassa majd őket, mint a régi templomok freskóit: színes, kegyes hazugságként, amit egy nemzet magának írt fel, hogy könnyebb legyen elhinni, ami jön – digitálisan kiküldve, persze, mert haladni is kell a korral.

Mert a karaván halad. És a gáz – papíron legalábbis – olcsó. Az igazság pedig, mint tudjuk, mindig a lábjegyzetben van.

Bamcsokolade.hu

1618. május 23. – 2025. május 23.Van valami ellenállhatatlan báj abban, amikor egy nép nemcsak panaszleveleket ír, hanem ablakot nyit – szó szerint. A csehek ebben mindig is úttörők voltak. Már 1419-ben is sejtették, hogy a hatalmat néha nem leváltani kell, hanem a gravitációra bízni. Az első prágai defenesztráció alkalmával pár tanácsnokot röppályára állítottak, mondhatni: közvetlen demokráciát gyakoroltak – gravitációs alapon.

Mintha csak ízelítőt akartak volna adni abból, hogy náluk a szó szerinti politikai karrierezés nem felfelé, hanem lefelé ível.

Majd jött 1618. Május 23-án, éppen ma 407 éve, mikor más nemzetek a virágokat szagolgatták, a cseh rendek úgy döntöttek, ideje friss levegőt engedni a prágai várba – méghozzá két katolikus kormányzó és egy titkár formájában. A protestáns urak nem sokat teketóriáztak: vitáik során végül a legklasszikusabb cseh érvelési technikához nyúltak – az ablakhoz.

Most ne képzeljünk el vértől tocsogó jelenetet. A feljegyzések szerint a delikvensek egy trágyadombra estek, és túlélték. (Ami, ha jobban belegondolunk, kifejezetten szimbolikus: a hatalom mindig puhán landol.)

Persze az egész ügy apróságnak tűnt – egy kis ablakszellőztetés –, ám a történelem másként látta. A három test repülése a harmincéves háború startpisztolyának hangját is jelentette. Innentől kezdve nemcsak Prágában, de egész Közép-Európában nyíltak ki az ablakok – ezúttal tűz és kard formájában.

Manboxeo.hu

És most, 2025. májusában, négy évszázaddal később, a magyar-szlovák-cseh kocsmák félhomályában egy-egy korsó Pilsner mellett el-elhangzik: „Ezek a csehek tudnak valamit.”

És tényleg. Ma már nem hajigálnak ki senkit – legfeljebb a választáson. A prágai vár ablakai nyitva maradtak – de már csak a panoráma miatt.
Náluk a hatalom nem zuhan, csak csúszik lefelé a népszerűségi listán. Diszkréten, demokratikusan, komposzt nélkül.

elektro-nyakorvek.hu

Miközben egyes országokban az számít legfőbb politikai erénynek, ki tud a leghosszabb ideig a parlamenti húsosfazék mellé kuporodni – mintha ez lenne a népképviselet csúcsa –, addig a csehek rég megtanulták: az ablak nemcsak arra való, hogy kiláss rajta, hanem arra is, hogy időben kiszellőztess. Politikai értelemben is.

Ami biztos: a csehek tudják, hogy a hatalom súlyos dolog – néha szó szerint. És ha túlságosan nehéz, hát néha rá kell bízni… a gravitációra.

Volt egyszer egy ország, ahol a levegőt is honosítani kellett, nehogy valami idegen légáramlat beszökjön a parlamenti folyosókra. Ebben az országban született meg a Szuverenitásvédelmi Hivatal – egy intézmény, amelynek már a nevében is benne van, hogy itt szó sincs holmi tréfáról. Ők azok, akik a szuverenitásra vigyáznak, mint más a nagymamát karácsonykor. Szorosan, óvón, kicsit túlzásba esve.

 A hivatal dolgozói, élükön egy volt dandártábornokkal, aki mostantól belső ellenségkutatásban utazik – nem először figyel meg másokat hivatásból, tegyük hozzá –, reggelente hazafias esküt tesznek a turulszobor árnyékában, majd beülnek a figyelőszobákba, ahol képernyőkön pásztázzák a gyanús adományokat és még gyanúsabb gondolatokat. Mert ugye, nem lehet tudni, mikor szivárog be egy norvég érték a magyar lélekbe. Jobb az ilyesmit időben kiszűrni.

 Aztán jön a törvény. Már el is fogadják, természetesen – hiszen ki merne nemet mondani a haza nevében beterjesztett, nemzeti színű páncélba csomagolt jogszabálynak?

 Az új törvény, melynek címe olyan hosszú, hogy, hogy az Országgyűlés jegyzője háromszor is belezavarodott a felolvasásába. A lényege viszont egyszerű: mindenki gyanús, aki nem tapsol eléggé. Főleg, ha pénze is van. Külföldről. Civil? Gyanús. Egyetemista? Duplán. Újságíró? Háromszorosan. Egyszerre civil, tanult és kérdez? Ejnye.

 A törvény szövege szerint a „külföldi befolyás” mostantól nem csupán veszély, hanem konkrét bűn. Például ha valaki egy bécsi könyvesboltban megvesz egy Hannah Arendt-kötetet, és az alapján kérdéseket mer feltenni – nos, az már határeset. De ha még posztol is róla a Facebookon, akkor az már „beavatkozás”.

 És akkor itt van a Harcosok Klubja.

 Nem, nem az, amiben Brad Pitt szétveri a kapitalizmust egy alagsori pofonmaratonnal. Ez egy másik klub volt, amit személyesen a Miniszterelnök atyaúristen hívott életre.

 Az alakuló ülésre csütörtök délután, a Várban került sor, zárt ajtók mögött, fröccs és nemzetiszínű pogácsa mellett. A résztvevők: „hazafias érzelmű” influenszerek, katonai múltú véleményformálók és egy magát történésznek álcázó TikTok-elemző.

 „Harcolni fogunk!” – szólt Orbán, „a nyugati dekadencia, a genderbaloldal és a brüsszeli tőke ellen! Mert ezek a névtelen, de mindig jól öltözött háttéremberek nem csupán el akarják venni a szuverenitásunkat, hanem – kapaszkodj meg – még a történelmet is újrafestik.

 A teremben csend lett. Aztán valaki felvetette, hogy talán a történelemnek jót tenne némi átirat. De ezt gyorsan elhallgatták. Helyette megszületett az első akcióterv: indítanak egy új YouTube-csatornát „IgazMagyarHangok” néven, ahol naponta háromszor elemzik majd, hogyan próbálják Soros-ügynökök meggyőzni a vidéki kisközösségeket arról, hogy a villanyszámla valójában emelkedik.

 És valóban, a Harcosok Klubja működni kezdett. A belépési eskü szövege rövid, de annál velősebb: „Hiszek a Szuverenitásban, nem kérdezek, nem gondolkodom, csak harcolok.” A klub belső szabályzata szerint: „Aki kérdez, gyanús. Aki gondolkodik, kétszeresen.” Influenszerek járták a falvakat, TikTokra feltöltötték a „Szuverenitási Reggeli Gondolatokat”, és mindenkit figyelmeztettek: „Ha nem vagy velünk, akkor valószínűleg külföldről kaptál grantet.”

 A nép egy része eleinte mosolygott, más része félt, a harmadik meg közönyösen hámozta tovább a krumplit. A hivatal dolgozott, a törvény élt, a klub gyarapodott. És mindeközben az ország... nos, az ország tovább sodródott, mint egy irányíthatatlan, lukas gumicsónak a szuverén tengeren – de a csónak kormányát rég kidobták, így az makacsul sodródik az ellenkező irányba, mint amerre bárki józanul menne.

És miközben a klub új tagokat toboroz, a hivatal jelentéseket ír, és a zászlók árnyékában elhalkul minden kérdés – a szuverenitás ragyog. Legalábbis a képernyőn. A valóságban meg épp kifogy az e-mail fiókból a tárhely, mert túl sokan jelentették fel egymást ugyanazzal a jelszóval: hazafi2025.

„A Szuverenitás gyönyörű. Legalábbis, ha elég hangosan mondják.”