Donald Trump teljes egója tükörképében tért vissza – nem mintha valaha is valóban távozott volna. Ám immár fél éve újra hivatalban van, s nem csupán posztolhat és fenyegethet, hanem parancsot is osztogathat. Minek kormányozni, ha lehet bombázni? Az Egyesült Államok újabb támadása Irán ellen aligha nevezhető stratégiának – inkább egy visszatérő uralkodó egójának kisülése, aki újra azt képzeli, hogy a világ megoldható tűzzel, füsttel és jól célzott dróntámadásokkal.

Pedig kampányában még azt ígérte, hogy Amerika nem háborúzni tér vissza. Sőt, büszkén hirdette, hogy első elnöksége idején az Egyesült Államok nem indított új háborút. Hát most mégis itt vagyunk: rakéták szelik át a közel-keleti eget, miközben az ígéretek a porba hullnak – pontosan oda, ahol a diplomácia romjai is hevernek.

A Fehér Ház falai közül ismét röpködnek a Twitter-nyelven fogalmazott hadüzenetek, s a külpolitika immár nem más, mint egy duzzogó, bűnöző milliárdos önérzetének napi terápiás levezetése. Diplomácia? Az a gyengék menedéke. Trump nem tárgyal – Trump üt. Aztán feltölt egy képet a zászlóról, és felmorajlik: „America First.” Közben persze megfeledkezik arról, hogy minden csapás után van visszhang – csakhogy azt majd más hallgatja ki a romok alatt.

Európa? Az csak zavaró háttérzaj. Mert miközben az uniós országok – jobb híján – még mindig hisznek abban, hogy a világ bonyolult dolgait tárgyalóasztalnál is lehet rendezni, Trump legfeljebb annyit kérdez: hány tankot küldtél? Szövetségeseinek véleménye legfeljebb statisztikai adat, amely nem befolyásolja a döntéseit, csak illusztrálja, mennyire nem érdekli őt a közös álláspont.

És vajon most, hogy Irán válaszlépése szinte elkerülhetetlen, Trump előhúzza-e a NATO-kártyát? Vajon követelni fogja-e, hogy a szövetség tagjai háborúba lépjenek Irán ellen, hivatkozva a kollektív védelem cikkelyeire – miközben 2017-ben maga sem volt hajlandó egyértelműen elkötelezni magát ezen szabályok mellett, amikor a szövetségesek biztonságáról lett volna szó? Akkor még azon morfondírozott, ki fizeti a számlát. Most majd ő küldi ki?

Irán ezúttal a választási hadjárat újrahasznosított ellensége. És ki tudja – talán a háború mögött rejlő gazdasági fantáziák sem hiányoznak. Az Egyesült Államok államadóssága történelmi magasságokba emelkedett, s Trump talán abban reménykedik, hogy egy kivéreztetett Irán romjain amerikai nagyvállalatok fognak új piacot találni – mint egykor Irakban. Felújítás, újraépítés, beruházás – és persze az olaj. Az iráni nép pedig majd fizet. Mert a szabadság, tudjuk jól, nem olcsó – különösen, ha amerikai árcédula kerül rá.. Mert háborút hirdetni mindig könnyebb, mint inflációt csökkenteni. Miközben az amerikai gazdaság fuldoklik, a társadalmi feszültségek dagadnak, s a világbizalom a dollár iránt egyre inkább foszladozik – a megoldás: katonai akció. Legalább hangos. Legalább látványos. És végül is jól mutat az esti hírekben.

Ez már rég nem külpolitika, hanem színház – tragikomédia, amely egyre inkább a harmadik világháború díszleteit idézi. Mert ahogyan a feszültség eszkalálódik, és Irán válaszcsapása közeledik, egy szikra is elég lehet, hogy a világ lángba boruljon. És ebben a veszélyes játékban Trump nem óvatos játékos, hanem öntelt karmester, aki egy puskaporos zenedarabot próbál vezényelni – fülhallgatóval a saját hangjára.

Közben Oroszországgal bratyizik. Azokkal, akik Irán stratégiai szövetségesei, és akiknek érdeke, hogy Amerika meginogjon. Miközben az európai szövetségeseket lekezeli, Moszkvának kacsint. A régi hidegháborús szálak újra feszülnek – csak most a káosz nem kétpólusú, hanem széthulló. És a világ nézi, ahogy a nagyok játszanak a gyufával egy olajtó szélén. – tragikomédia, melynek közönsége nem tapsol, hanem menekül. A világ pedig újabb válság felé sodródik, miközben az elnök még mindig a saját visszhangjának tapsol. Aki kérdez, az fake news. Mert a valóság csak akkor valóság, ha aláírja Trump neve.

Így állunk most. Egy szakadék szélén, ahol a vörös gomb játékszer, a térkép díszlet, s az ellenség – bárki, aki nem állva ünnepel.

Valaha vállalkozó voltam. Nyersanyagokkal kereskedtem, ahol a dollárárfolyam nem elméleti kérdés volt, hanem napi túlélés. A világpiaci árak, a szállítási határidők, az áfatörvények és az árfolyamkockázat nem PowerPointban léteztek, hanem a raktárban és a banki kivonatokon. Tudom, mit jelent a cash flow, ha a megrendelő késik, és mit jelent a kamatemelés, ha három országon kell átvinned a szállítmányt. A számok mindig beszéltek – és ha nem figyeltél rájuk, megbüntettek.

Most történetet írok. Mert a világ, amelyben élünk, már rég nem elemzést kér, hanem metaforát. És a dollár története leginkább egy hajóéhoz hasonlít, amely a saját nagyságától süllyed el.

A hajó neve: United States Treasury. A kapitány: a dollár. A főkormányos: a Kongresszus. A horgony: már rég nincs meg.

A hajó hatalmas. Több szintes, klimatizált, belül mahagónifa, kívül csillogó számok: $36 100 000 000 000.

Az USA államadóság alakulása:

Ez nem költői túlzás. Ez a valóság. Harminchat billió dollár. Ez a világ első számú gazdaságának adóssága. Egy olyan országnak, amely a hitelalapú pénzügyi rendszer origója, a tartalékvaluta kibocsátója, a globális pénzügyi táncrend karmestere – papíron.

Mert közben a zenekar játszik. A tőzsde szárnyal. Az amerikai állampapírok iránti kereslet stabil. A GDP nő. A Fed magabiztos.

De az adatok mögött – és ezt nemcsak sejtem, hanem tudom – már repedezik az alap. Mert minden szám mögött van egy másik szám, amit nem szokás kitenni a prezentációk első oldalára.

Például azt, hogy az USA évente több mint 1 billió dollárt fizet csak kamatra. Azt, hogy az államadósság már meghaladja a GDP 120%-át. És hogy az utolsó 10 év adósságnövekedésének 60%-a nem beruházásra ment, hanem a múlt lyukainak befoltozására.

Amikor még a szakmában dolgoztam, azt tanítottuk:

„Az adósság nem probléma, ha van mögötte növekedés.”

Ma már a mondat így hangzik:

„Az adósság nem probléma, ha elég nagy vagy, hogy senki ne merjen kérdezni.”

A piac nem buta. A piac türelmes. A befektetők nem idealisták. Ők cinikus realisták – épp ezért vesznek még mindig amerikai kötvényt. Mert tudják: ha bedől, minden bedől. És senki sem akar lenni az első dominó.

Ez nem gazdasági elmélet. Ez gyakorlat. Mint amikor a szífúlak mögött már tűz van, de a függöny még leeresztve.

A legnagyobb hitelezők?

• Japán: 1 087 milliárd dollár.
• Kína: 816 milliárd – és évről évre kevesebb.
• A Fed: gyakorlatilag saját magának ad el papírt.
• A lakossági nyugdíjalapok: azok a csendes szereplők, akiknek a pénzét ma befektetik, hogy holnap valahogy visszaadják.

És mégis: a rendszer működik. Úgy működik, mint egy jól koreografált illúzó. Mindenki tudja, hogy csak addig valós, amídig senki nem mondja ki, hogy nem az. Mint az a kisfiú a mesében, aki végül rászólt a császárra, hogy meztelen. A különbség csak az, hogy itt a császár bankot vezet – és a meztelensége számadatokban mérhető.

Nem véletlen, hogy Kína más táncrendet kezd írni. Elfordul az amerikai kötvénytől. Aranyat vásárol. BRICS-elszámolásban gondolkodik. És közben csendben figyeli, mikor roppan meg a hajó tatja.

Ezért írok ma már nem elemzést, hanem történetet. Mert a világ nem Excel-táblázatok alapján omlik össze, hanem a bizalom elvesztésén. És a bizalom nem százalékban mérhető. Hanem csöndben. Amikor a piac nem vesz, csak vár. Amikor egy befektető inkább frankot kér, mint ígéretes hozamot. Amikor a pénztáros – a régi fajta – lecsukja a könyvet, és nem nyitja ki többé.

Mert a dollár nem pénz. A dollár: történet. És ha egyszer véget ér a történet, akkor jön az elszámolás.

Volt idő, amikor az Egyesült Államok hadseregének évfordulója csöndes ceremóniák között telt. Zászlófelvonás, ünnepi beszéd, talán egy szelet torta a kantinban. De aztán eljött 2025, és vele együtt Donald J. Trump, aki úgy döntött, ha már az amerikai hadsereg 250 éves, akkor ideje méltón megünnepelni – önmagát.

Mert legyünk őszinték: ha valaki el tudja hitetni, hogy a National Mallon dübörgő harckocsik, a helikopterek, a 21 ágyúlövés és a katonai zenekarok mind a köz szolgálatát ünneplik – miközben aznap éppen neki van születésnapja –, hát az nem más, mint Trump maga, a maga nemében páratlan marketingzseni. Egy ember, aki több, mint elnök: ünnepi attrakció, önmaga díszlete, saját hőseposzának főszereplője.

🎤 „A világ legnagyszerűbb harci ereje” – és a legnagyobb egó is

A parádé beszéddel kezdődött. Trump ünnepélyesen, de szemmel látható önelégültséggel állt ki a mikrofonhoz, és kijelentette:

„Ez a valaha létezett legnagyszerűbb, legelszántabb és legbátrabb harci erő, amely valaha a Föld felszínén járt.”
(„This is the greatest, fiercest, and bravest fighting force ever to tread the face of the Earth.”)

Majd hozzátette:

„Az amerikai katona istenáldotta, és megállíthatatlan a győzelem felé vezető úton.”
(„The American soldier is God-blessed and unstoppable on the path to victory.”)

A háttérben egy tank lassan csikorogva gurult el, miközben a dísztribün alatt a vendégek esernyőkkel küzdöttek a zuhogó eső ellen. Talán a Mindenható is felvonta a szemöldökét.

Trump mindeközben úgy állt a dobogón, mintha legalábbis Patton tábornok és az Ég küldöttje lenne egy személyben. Az sem zavarta, hogy az ünnep nem róla szólt. Ő gondoskodott róla, hogy ez gyorsan megváltozzon.

🎂 Tortalapnak lánctalp – így ünneplünk ma

Nem volt itt se győzelem napja, se háborús hősökre való emlékezés – csak egyetlen cél lebegett a tankcsövek árnyékában: emelni a Főparancsnok fényét. Mert mikor máskor lehetne egy hadsereg kétszázötven évét úgy ünnepelni, hogy minden kamera az elnök sziluettjét kövesse?

Aztán elhangzott az elmaradhatatlan mondat:

„Ideje ünnepelni a győzelmeinket.”
(„It’s time to celebrate our victories.”)

A közönség nem tudta eldönteni, melyik győzelemről van szó – talán az időjárás legyőzéséről, amely esővel próbálta elmosni a felvonulást. Vagy arról, hogy a költségvetési szabályokat sikerült tankokkal áttörni: a parádé becsült ára 25–45 millió dollár. De lehet, hogy Trump épp saját politikai túlélését ünnepelte: kétszer választották elnökké, és – bár sokszor lógott a levegőben – eddig sikeresen elkerülte a börtönt. A kritikusok szerint pazarlás – Trump szerint: történelem, személyesen általa írva.

🏛 „No Kings” – csak trónus nélküli díszszemle

Közben a város másik felén tüntetők gyülekeztek: „No Kings” táblákkal, gúnyos transzparensekkel, és egyre erősödő gyanúval, hogy ez az egész nem is parádé, hanem politikai performansz, valahol a Ceaușescu-show és egy Las Vegas-i revü között.

Trump azonban nem hátrált:

„Ezek az emberek utálják hazánkat, de nagyon komoly erővel fogunk válaszolni.”
(„These people hate our country, but we’re going to respond with very serious force.”)

Mire gondol Őfensége? Komoly erő alatt vajon újabb parádét ért? Vagy tüzérségi sortüzet a Twitter-kommentelőkre? A mondat valahol félúton lebeg egy kampánybeszéd, egy katonai fenyegetés és egy autokrata hatalmi szlogen között. Egy biztos: aki nem tapsol időben, arra már célra is álltak a metaforikus ágyúk.

A mondat úgy hangzott, mintha egy harctéri eligazításról szivárgott volna ki – nem pedig egy születésnapi beszéd kellős közepén hangzott volna el. De az elnöknek mostanában minden színpad hadszíntér, és minden kritika hazaárulás.

🧩 A valóság és a showbiz határa elmosódik

A közösségi média azonnal reagált. Volt, aki azt írta: „Ez volt az első katonai parádé, ahol a tankok kevésbé voltak ijesztőek, mint a szónok.” Más szerint „ez nem ünnep volt, hanem bizarr reality-epizód, ahol a hadsereg csak mellékszereplő”.

És talán igazuk van. Mert ebben a történetben a hadsereg nem főszereplő, csak díszlet, és a zászlók sem a nemzetnek lengenek, hanem egyetlen ember ambícióinak.

🏁 Zárszó helyett: „Éljen a fővezér, még ha csak ő tapsol is magának”

Ez a parádé nem a hagyományról szólt. Nem is az emlékezésről, nem a katonák tiszteletéről. Ez a parádé arról szólt, hogy Trump újraírja a szimbolikus tereket – a demokrácia díszletei alatt egyedül ő lépdel a menet élén.

És miközben a tankok lassan elgurultak, a közönség pedig hazatért, egyetlen hang maradt a levegőben: a saját maga által kiérdemelt taps.

És így történt, hogy a történelem színpadán egy ember állt, reflektorfényben, tankokkal, zászlóval – és saját magával, mint közönséggel.

Mert Trump nem a hadsereget ünnepelte meg. Hanem saját magát. Még akkor is, ha ezért az egész országot díszletnek kellett használnia.