„Nem adhatom át a hatalmat egy másik politikai tábornak, amely teljesen más meggyőződéseket, elképzeléseket, elveket és politikai eredményeket képvisel.” - Orbán Viktor
Amikor egy demokratikusan megválasztott vezető kijelenti, hogy "nem adhatja át a hatalmat egy másik politikai tábornak, amely teljesen más elveket képvisel", érdemes feltenni néhány alapvető kérdést. Például: vajon valóban demokráciáról beszélünk még, vagy már csak egy választásokkal díszített hatalmi díszletről?
Orbán Viktor nemrég egy amerikai interjúban – a tőle megszokott világmagyarázó modorban – jelezte: a hatalom átadása nem opció, ha az ellenzék kerülne sorra. A logika világos: amíg ő, vagy valamelyik szövetségese ül a gránitszékben, addig minden rendben van. De ha másfajta politikai gondolkodás jutna hatalomhoz, az szerinte összeegyeztethetetlen lenne Magyarország jövőjével.
Ez az érvelés nemcsak politikai, de alkotmányos kérdéseket is felvet. Különösen egy olyan országban, ahol a "gránitszilárdságú" Alaptörvényt az elmúlt években tizenötször módosították – vagyis ahányszor épp a hatalmi célok ezt megkívánták. Jelenlegi formájában inkább hasonlít egy toldozott-foldozott dokumentumra, mint szilárd jogi alapra. A gránit ebben az esetben valójában puha homokkő, amit a politikai széljárás farag – és faragott is, már a kezdetektől. Ha eddig mindig sikerült hozzáigazítani az aktuális hatalmi igényekhez, miért lenne ez másként a jövőben?
És akkor ott van a Szuverenitás Védelmi Hivatal, ez az új keletű intézmény, amely papíron azért jött létre, hogy megóvja a magyar politikát a külföldi befolyástól. A valóságban azonban inkább emlékeztet egy politikai csendőrségre, amely kizárólag akkor lép működésbe, ha civil szervezetekről vagy független újságírókról van szó. De amikor a miniszterelnök nyíltan kijelenti, hogy nem engedi ki a kezéből a hatalmat, az valahogy nem üti meg az ingerküszöbüket. Talán a szuverenitás náluk nem a népet, hanem a trónust illeti meg.
A politikai ellenzék sem fest fényesebb képet. Bár papíron több pártból áll, jelenléte gyakran a politikai statisztálás szintjén marad. Nincs közös válasz, nincs stratégiai reakció egy ilyen súlyos kijelentésre. Még az a bizonyos "új titán" sem szólal meg, akit sokan az ellenzék jövőjének neveznek. Mintha mindenki egy következő alaptörvény-módosítást várna, amelyben hivatalosan is bejegyzik az Orbán-dinasztiát, gránitba vésve, örökös használatra.
Ez persze abszurdnak tűnhet, de vajon mennyire vagyunk ettől távol? Egy rendszer, amelyben a hatalom átadása politikai kockázatnak számít, nem demokrácia – legfeljebb egy új típusú királyság, ahol a koronát nem örökítik, csak folyamatosan újraválasztják ugyanannak a kéznek.
A kérdés már nem az, hogy meddig marad Orbán Viktor hatalmon. A kérdés az, hogy van-e bárki ebben az országban – politikai ellenfél vagy intézmény –, aki komolyan gondolja, hogy ez a hatalom valaha is távozhat demokratikus úton.
És ha nincs, akkor nem választásaink vannak, csak ceremóniáink.
Ez nem róla szól. Rólunk szól. Róluk. Azokról, akik megválasztják, és azokról, akik hagyják. Ez a rendszer nem kívül van – ez vagyunk mi.
