Tegnap dőlt el egy választás. Nem is akárhol, hanem Közép-Európa egyik legnagyobb és legbüszkébb országában, Lengyelországban. Egy országban, ahol a történelem nem múzeumi tárgy, hanem élő, lélegző szereplője a mindennapoknak. És ahol az emberek úgy szavaznak, mintha minden választás az utolsó esély volna. Talán nem is tévednek nagyot.

Most épp konzervatív győzelem született. De nem diadal. Nem menetelés. Inkább egy utolsó perces büntető, ami valahogy átcsúszott a kapus lába között. Mert a különbség kevesebb, mint egy százalék volt. Egyetlen kósza lélegzetvétel. Egy megingó kéz az iksznél. Egy félresikerült kampányfotó, vagy egy túl erős tweet.

És mégis, ez az egy százalék elég volt ahhoz, hogy egy egész országot kettévágjon. Nem derékban, hanem hosszában: Varsó és Krakkó az egyik oldalon, a lengyel vidék a másikon. A villamosmegállókban liberális remények, a falusi kocsmákban konzervatív igazságok.

Ismerős? Nekem igen. Mert ez nem csak Lengyelország története. Ez a régió története. Ez a mi történetünk, közép-európaiaké, akiket a történelem és a földrajz is egymáshoz köt. Közös múltunk van, közös traumákkal és közös tévedésekkel. A térképen Európa szíve lennénk, de politikailag gyakran inkább a rekeszizom — mindig összerándulva.

Csehország, mondják, a legliberálisabb. Talán mert megtanultak nevetni saját tragédiáinkon. A prágai kocsmákban még mindig megy a Švejk, és még a legdurvább populista is kénytelen ironikus mondatban beszélni, különben kinevetik. De nem csak Prágában érezni ezt a különbséget — Csehországban még létezik egy valódi, véleményformáló polgárság, amely nem kiabál, nem posztol dühből, hanem kulturáltan vitázik, olvas, és néha inkább kérdez, mint kijelent. Ez az a réteg, ami Kelet-Európában lassan eltűnni látszik — de ott még tartja magát.

A lengyelek komolyabbak. Ők nem tréfálnak a vallással, a hazával, a történelemmel. De most mégis úgy tűnt, mintha kicsit engednének a liberalizmus felé — még ha az eredmény nem is ezt tükrözte. És tulajdonképpen az eredmények sem számítanak annyira, ha megnézzük, ki állt a liberális oldal élén: a varsói főpolgármester, aki — már ha ilyet egy politikusról egyáltalán lehet mondani — bizonyított. Legalábbis hitelesebbnek tűnt, mint a retorika, ami végül legyőzte. Aztán persze mégsem. Hallhattam a győztes beszédét is, és sajnos inkább a saját tábora hergelését éreztem benne, mintsem az összefogás szándékát. Olyan állítások hangzottak el, amelyek — szerintem — nem állják ki a valóság próbáját. Kénytelenek vagyunk újra megtanulni: a remény nem statisztika, hanem érzés. És mint minden érzés, hajlamos becsapni.

És akkor ott van Szlovákia is. Az én hazám, bár ma már Magyarországon élek. Innen nézve kicsit más az optika, de a történet ugyanaz. Szlovákiában minden öt évben újratöltik a társadalmi kísérletet. Hol Moszkva felé billen a mérleg, hol Brüsszel felé, néha meg Pozsonyba se ér oda. Polgárság? Az hol volt, hol nem volt. A középosztály nálunk leginkább egy fogalom, amit kávézókban emlegetnek azok, akik nem ott élnek.

És végül ott van Magyarország. Igen, az a különleges hely, ahol a politikai élet olyan stabil, hogy még az inga is unottan kileng. Ha Közép-Európa politikai vihar, akkor Budapest tényleg egy anticiklon — egy mozdulatlan, masszív nyomásmező, ahol a változás legfeljebb évszámot jelent a közigazgatás fejlécén. A kormányzás itt nem hullámvasút, hanem egy végtelen körhinta: mindig ugyanazok az arcok, csak néha más sapkában. És a legszebb, hogy mindezt taps is kíséri — legalábbis a saját médiában. Itt nemhogy polgárság, de már a középosztály emlegetése is gyanús. Aki túl sokat olvas, az értelmiségi, aki kérdez, az valószínűleg külföldi ügynök. Aki meg csak élni szeretne nyugodtan, az leginkább hallgat. Néha az az érzésem, mintha már nem is Közép-Európában lennénk, hanem valahol a Balkán peremén — a szó rosszabbik értelmében. Változás? Igen, de csak ha új naptárat vesz az ember januárban.

Ami közös mindebben: a nagyvárosok és a vidék közötti szakadék. Mintha két külön ország lenne minden országon belül. A falvakban még emlékeznek, milyen volt a régi rend, és rettegnek attól, hogy a jövőben minden csak bonyolultabb lesz. A városokban már minden bonyolult, úgyhogy inkább új dolgokat akarnak kipróbálni.

És a polgárság? Az a réteg, amelyik két lábbal áll a földön, de néha felnéz az égre? Ők vagy elmentek, vagy hallgatnak. Vagy a gyerekeik már Berlinben, Brüsszelben, Bécsben tanulnak — és aligha jönnek haza kampányolni.

Liberálisként csalódott vagyok. Nem meglepett. Ez a kettő között apró, de fontos különbség. Mert az ember nem akkor csalódik, ha nem számít valamire — hanem akkor, ha számított rá, de csak titokban, szinte szégyenlősen.

Ez most ilyen volt.

De legalább tudjuk: nem vagyunk egyedül. A történet ismerős, a forgatókönyv régi, csak a szereplők neve változik. És mint minden ismerős történet, előbb-utóbb újra elmesélik — olykor más díszletben, más jelmezekben, de ugyanazzal a csattanóval.

Talán egyszer majd mi írjuk a végét. De addig is marad a statisztika. 0,8%. Ennyi kell ma ahhoz, hogy reményből realitás, vagy realitásból reménytelenség legyen — vagy fordítva. Minden attól függ, ki nézi, honnan, és mennyire hisz még benne.