A mai napon, 2025. március 24-én ismét Rijádra szegeződik a világpolitika figyelme. A harmadik fordulójához érkezett az amerikai–orosz tárgyalássorozat, amely – legalábbis a hivatalos narratíva szerint – a békét hivatott előmozdítani Ukrajnában. Az amerikai fél optimistán nyilatkozott: közelebb kerültünk a békéhez, mondják. De valóban erről van szó?

Őszintén szólva, egyre nehezebb hinni a hangzatos kijelentéseknek. Miközben a világ egy része reményt akar látni ezekben a találkozókban, a háttérben felsejlik egy másik kép: ritkaföldfémek, atomerőművek és geopolitikai dominancia.

Az Egyesült Államok újabban feltűnően élénken érdeklődik Ukrajna energiaszektora iránt – és nem véletlenül. A ritkaföldfémek birtoklása és a stratégiai létesítmények feletti kontroll ma már szinte fontosabb, mint maga a háború befejezése. Legalábbis erre enged következtetni az a tény, hogy a tárgyalásokon rendszeresen előkerülnek energetikai és gazdasági kérdések.

És akkor ott van Trump, aki újabban nem a diplomáciával, hanem egy Putyin-portréval került a címlapokra – amely, mint mondta, „mélyen meghatotta”. Itt tartunk. Ahelyett, hogy az emberi szenvedés csökkentésére, a civilek védelmére, vagy az újjáépítésre koncentrálnánk, politikai gesztusok, emléktárgyak és üzleti alkuk dominálják a diskurzust.

Lehetünk optimisták? Talán. De ahhoz, hogy valóban reménykedhessünk, világos szándékokra, transzparens tárgyalásokra és az ukrán nép érdekeit figyelembe vevő döntésekre lenne szükség. Egyelőre ezekből kevés látszik.

Szkeptikus vagyok – és nem csak én. Egyre többen érzik úgy, hogy a békét most is csak papíron rajzolják meg, miközben a valóságban a háború „hozama” a fő szempont.