„A pénzügyi eufória mindig azzal a hittel jár, hogy ezúttal más.”
— John Kenneth Galbraith

Ez a mondat valahogy mindig túl későn jut eszembe. Többnyire akkor, amikor már mindenki magyaráz, és senki sem ünnepel. Pedig a fellendülés idején kellene a falra írni – diszkréten, a grafikonok mellé.

Az eufória nem feltétlenül zajos. Inkább sima. A számok nőnek, a kockázat új nevet kap, a hitel „likviditássá” válik, a spekuláció pedig „piaci dinamizmus” lesz. És az ember szinte udvariatlannak érzi magát, ha eszébe jut, hogy ilyet már látott valahol.

Mert mindig van egy jó magyarázat. Most technológiai forradalom van. Most globális integráció. Most mesterséges intelligencia. Most decentralizált pénzügy. Most tanultunk a múlt hibáiból. A „most” mindig nagyon meggyőző. Különösen akkor, amikor a hozamok is azok.

Galbraith mondata nem vádirat, inkább emlékeztető. Arra az önbizalomra, amely minden korszakban megjelenik, és amely mindig talál egy okot arra, miért nem érvényesek többé a régi szabályok. A gravitáció ideiglenesen szünetel. A ciklusok megszűntek. A rendszer stabil.

Ilyenkor a kétely kissé kényelmetlen szereplővé válik. Mint az, aki a vacsora végén nem lelkesedik tovább, hanem csendben figyelmeztet: a számla előbb-utóbb megérkezik. Nem fenyegetésből, csak tapasztalatból.

Talán nem is az a legérdekesebb, hogy újra és újra elhisszük: ezúttal más. Inkább az, milyen elegánsan felejtünk. A válság után mindenki óvatos. A következő fellendülésnél már csak néhányan. Aztán a kétely ismét akadály lesz, nem erény.

Az „ezúttal más” nem tényállítás, hanem vágy. Egy kollektív remény, hogy most sikerül kijátszani a törvényszerűségeket. Hogy a múlt inkább hangulat volt, mint figyelmeztetés.

Aztán amikor a lendület megtorpan, az eufória nem omlik össze látványosan. Először csak halkabb lesz. A grafikonok nem zuhannak azonnal – előbb magyarázatot keresnek. Új narratívát. Új szót arra, ami tegnap még „fenntartható növekedés” volt.

Galbraith mondata ilyenkor már nem cinikusnak tűnik. Inkább visszafogottnak. Mintha csak annyit mondana: a pénzügyi eufória mindig együtt jár azzal a hittel, hogy ezúttal más. És talán éppen az a legbiztosabb jel, hogy nem az.

Az idézet szerzője:
https://en.wikipedia.org/wiki/John_Kenneth_Galbraith

Illúziók Nélkül

Alex Buday

Van egy békefelfogás, amely első hallásra kifejezetten humánusnak tűnik. Nem moralizál, nem keres bűnösöket, nem kérdez kellemetleneket. Csak egy dolgot mond: legyen már vége. Nem számít, ki kezdte. Nem számít, ki támadott. Nem számít, ki halt meg. A lényeg, hogy csend legyen. Lehetőleg még a fűtési szezon előtt.

Ez a béke nem erkölcsi kategória.
Ez logisztikai kérdés.

Globális szemmel pontosan felismerhető, hogyan működik ez a gondolkodás Magyarország és Szlovákia politikai kommunikációjában. Befelé egyszerű üzeneteket küld: béke kell. Nem számít, milyen áron. Nem számít, kinek a feltételeivel. A háború rossz, ezért annak is rossz, aki védekezik. A konfliktus bűn, ezért az is bűnös, aki nem hajlandó elfogadni az agresszor ajánlatát.
Ez a nézőpont azonban korántsem kizárólag erre a két országra jellemző. Ugyanez a „fáradt realizmus” visszhangzik politikusok, véleményformálók és kommentátorok szavaiban Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban is: legyen már vége, bármi áron, mert a konfliktus kényelmetlenebb, mint az igazság.

Ebben a logikában a bűnös sosem az, aki támadott.
A bűnös az, aki nem adja fel időben.

Ukrajna ebben a narratívában nem áldozat, hanem akadály. Azért felelős a háború folytatásáért, mert ellenáll. Azért „provokál”, mert nem hajlandó elfogadni a feltételeket, amelyeket fegyverrel diktálnak neki. És végső soron azért is ő a hibás, mert a háború miatt problémák vannak az energiával – mintha a gáz magától került volna Európába, és nem egy tudatos politikai kapcsolat következményeként.

Ez a gondolkodásmód globálisan nem újdonság. Láttuk már sokszor, sok helyen. A támadás ilyenkor „konfliktussá” szelídül, a védekezés „makacssággá”, az igazság pedig felesleges luxussá válik. Aki nem simul bele ebbe az új rendbe, az lesz a felelős a következményekért. Aki nem hajlandó hallgatni, az „háborúpárti”.

Az orosz gáz ebben a történetben különös erkölcsi státuszt kap. Nem politikai eszköz, nem zsarolás, hanem „realitás”. Valami, ami mindig is volt, és ezért mindig is jár. Ha emiatt egy ország szenved, az sajnálatos. Ha emiatt egy másik elveszíti szuverenitását, az kellemetlen. De mindez eltörpül amellett, hogy ne legyen zaj. Ne legyen konfliktus. Ne legyen vita.

És itt lép be a történet következő szintje.

Ez a békefelfogás ugyanis soha nem időtlen. Mindig van naptára. Kampánya. Határideje. Különösen jól működik akkor, amikor közelednek a választások, és a politikának sürgősen szüksége van egy egyszerű történetre, amelyben nincs helye kérdéseknek.

Ilyenkor a béke már nem külpolitikai álláspont, hanem belső rendfenntartó eszköz. Arra szolgál, hogy el lehessen hallgattatni mindent, ami túl bonyolult lenne egy plakáton. Ki kezdte a háborút? Másodlagos. Ki a felelős az energiafüggőségért? Provokáció. Miért nem készültünk fel időben? Háborús uszítás.

A béke ilyenkor nem azt jelenti, hogy ne haljanak meg emberek, hanem azt, hogy ne zavarják meg a kampányt.

Globális nézőpontból különösen árulkodó, amikor ez a logika nem áll meg a külpolitikánál, hanem átszivárog a belső jogrendbe is. Amikor a konfliktuskezelés nem vitával történik, hanem perek megszüntetésével, eljárások elvágásával, intézmények „adminisztratív megnyugtatásával”. A módszer ugyanaz: nem az számít, kinek van igaza, hanem hogy ne legyen ügy.

Ha nincs per, nincs vita.
Ha nincs vita, nincs felelősség.
Ha nincs felelősség, maradhat a narratíva.

Ebben a rendszerben a jogállam nem érték, hanem zajforrás. A bíróság nem ellensúly, hanem akadály. A jogorvoslat nem alapjog, hanem kellemetlen kockázat egy érzékeny politikai időszakban. Ahogyan a háborúban az áldozat válik problémává, úgy a belpolitikában az, aki még ragaszkodik a szabályokhoz.

A globális közönség számára a minta egyértelmű. Nem lázadást lát az Európai Unió ellen, nem szuverenitást, nem pragmatizmust. Hanem szerepjátékot. A „renitens” maszk mögött nem düh van, hanem számítás. Nem elvi vita, hanem időhúzás. Amíg beszélünk, nem kell dönteni. Amíg van gáz, van történet. Amíg van történet, van kampány.

És végül a kör bezárul.

A békéről szóló beszéd kifelé erkölcsösnek hangzik, befelé fegyelmez. Aki kérdez, háborúpárti. Aki perel, rendbontó. Aki nem hajlandó elfogadni az agresszor feltételeit – vagy a kormány narratíváját –, az felelőtlen.

Globálisan nézve ez nem semlegesség.
Nem realizmus.
Nem békepártiság.

Ez egy világkép, amelyben az áldozat a hibás, amiért nem volt hajlandó időben befejezni a saját legyilkolását.

Illúziók Nélkül

Alex Buday

„Rengeteg intelligencia fektethető a tudatlanságba, ha az illúzió iránti igény elég mély.”
— George Kennan

Sokáig úgy tűnt, a tudatlanság afféle laza állapot. Egy kényelmes kanapé, ahová az ember lehuppan, amikor elege van a világból. Kennan mondata viszont arra emlékeztetett, hogy ez tévedés. A tudatlanság nem pihenés — munka.

Nem arról van szó, hogy ne lenne információ. Van. Ömlik, csorog, villog. A kérdés inkább az, mit engedünk be belőle. A kényelmetlen adatokat udvariasan megköszönjük, majd kikísérjük. A kellemes félmondatokat leültetjük, megkínáljuk kávéval, és megkérjük, maradjanak még. Így lesz az illúzió nem véletlen mellékhatás, hanem gondosan karbantartott otthon.

A modern világ ebben kifejezetten együttműködő. Nem kell butának lenni hozzá — sőt. Kifejezetten jól jön az éles ész, a gyors reakció, a kreatív magyarázat. Az értelem ilyenkor nem az igazság felé dolgozik, hanem körülötte: kiskapukat épít, díszleteket húz fel, és elegáns táblákat helyez ki, rajtuk a felirattal: „nincs itt semmi látnivaló”.

Ezért kényelmetlen Kennan mondata. Nem engedi meg a fölényes legyintést. Nem mondhatjuk, hogy „ők nem értik”. Gyakran nagyon is értik. Csak pontosan tudják, mit nem akarnak érteni. Mert az értenéssel együtt jönne a felelősség, a döntés, a következmény. Az pedig zajos. És fárasztó. Ráadásul ritkán illeszkedik a megszokott napirendbe.

Az igazi illúzió talán az, hogy a tudatlanság ártatlan.
Valójában gyakran elegáns, jól érvelt és önmagát komolyan vevő állapot.

És amikor egy társadalom ebbe fektet, nem azért teszi, mert nincs jobb ötlete.
Hanem mert sejti: a tudás után már nem lehetne ugyanígy folytatni.

Az idézet szerzője:
https://en.wikipedia.org/wiki/George_F._Kennan

Illúziók Nélkül

Alex Buday

„A közöny nem vélemény, hanem erkölcsi mulasztás.”
— Simone Weil

Van egy kényelmes mondat, amelyet a politika közelében sokan előszeretettel használnak: „engem ez nem érdekel”. Nem dühös, nem radikális, nem hangos. Épp ezért veszélyes. A közöny ugyanis nem üres tér, hanem döntés. Csendes, de nagyon is aktív.

A közöny nem azt jelenti, hogy nincs véleményünk. Azt jelenti, hogy lemondtunk róla. Hogy átadtuk másoknak a jogot, hogy helyettünk döntsenek — a pénzünkről, a szabadságunkról, a jövőnkről. És miközben szeretjük ezt semlegességként beállítani, valójában erkölcsi kivonulás.

A politika nem ott kezdődik, ahol a pártlogók vannak, hanem ott, ahol az ember azt mondja: „ez már nem az én dolgom”. Amikor a korrupció csak „úgyis mindenhol van”. Amikor a hatalom nyelve durva, de „legalább rend van”. Amikor a hazugság zavaró, de nem eléggé ahhoz, hogy felálljunk.

A közöny nem ártatlan. Nem passzív. Inkább olyan, mint egy kényelmes fotel a történelem erkélyén: jó rálátás, nulla felelősség. Csak épp az erkély alatt mások élete zajlik.

Simone Weil mondata azért kellemetlen, mert leveszi rólunk a menekülőutat. Nem engedi, hogy a hallgatást bölcsességnek, a távolságtartást felnőttségnek nevezzük. Azt mondja: ha látsz, hallasz, tudsz — akkor felelős vagy. Nem mindenért. De azért, hogy ne fordítsd el a fejed.

A közöny nem vélemény. És nem is védekezés. Hanem egy apró, mindennapi mulasztás, amelyből idővel rendszer lesz. És amikor már rendszer, akkor késő megkérdezni, hogyan jutottunk idáig.

Az idézet szerzője: Simone Weil
https://en.wikipedia.org/wiki/Simone_Weil

Illúziók Nélkül

Alex Buday

„Az élet az, ami akkor történik, amikor épp más terveket szövögetsz.”
— John Lennon

Ez az idézet elsőre barátságos. Olyan, mintha vállon veregetne, és azt mondaná: ne izgulj, majd alakul. Aztán kicsit tovább marad velünk, és kiderül, hogy nem vigasztalni jött, hanem emlékeztetni. Elég határozottan.

Mert mi tényleg tervezünk. Szenvedéllyel. Naptárakkal, listákkal, „ha majd egyszer” típusú mondatokkal. Az életet rendszerint egy későbbi verzióra tartogatjuk, amikor végre minden feltétel teljesül. Addig csak előkészítünk. Mintha a létezés próbaüzemben futna.

A tervezés ugyanis megnyugtató. Olyan érzést ad, mintha uralnánk az időt, miközben valójában csak rajzolgatunk rá. Az élet ezzel szemben meglehetősen fegyelmezetlen. Nem kér engedélyt, nem egyeztet, és kifejezetten hajlamos akkor történni, amikor nem figyelünk. Egy félresikerült beszélgetésben, egy véletlen találkozásban, egy mondatban, amit túl későn értünk meg.

Lennon mondata nem a tervezést gúnyolja ki — csak finoman jelzi, hogy a tervek ritkán főszereplők. Inkább díszletek. Miközben mi a jövőt menedzseljük, a jelen csendben elintézi magát. Nem látványosan, nem drámaian, csak következetesen.

Van ebben valami ironikus. Az élet legfontosabb pillanatai ritkán szerepelnek a naptárban. És amikor mégis, általában nem úgy zajlanak le, ahogy elképzeltük. Talán ezért szeretünk annyit tervezni: hátha egyszer sikerül elkapni.

Lehet, hogy nem kevesebb tervre lenne szükségünk.
Csak több figyelemre azokhoz a pillanatokhoz, amelyek nem kértek időpontot.
Mert az élet — Lennon szerint, és gyanúsan gyakran a gyakorlatban is — akkor történik meg, amikor épp mással vagyunk elfoglalva.

Az idézet szerzője:
https://en.wikipedia.org/wiki/John_Lennon

Illúziók Nélkül

Alex Buday

„Aki mindig elfoglalt, annak soha nincs ideje megérteni, mit csinál.”
— Elias Canetti

Van egy mondat, amit ma már szinte automatikusan ejtünk ki, mint egy varázsigét: „Most nagyon el vagyok havazva.” Ez általában nem információ, hanem felmentés. Azt jelenti: ne kérdezz, ne várj választ, és főleg ne firtasd, hogy mi értelme az egésznek.

Canetti mondata különösen udvariatlan, mert nem a lustaságot támadja, hanem a szorgalmat. Azokat, akik mindig mozgásban vannak, akiknek tele a naptáruk, és akik ettől egy kicsit mindig fontosnak is érzik magukat. Az „elfoglalt” ma társadalmi státusz. Ha elfoglalt vagy, akkor valószínűleg számítasz.

Az elfoglaltság kényelmes állapot. Megvéd a kérdésektől. Ha mindig van mit csinálni, nem kell megkérdezni, hogy jó-e az irány. A mozgás könnyen összetéveszthető a haladással, a zaj a tartalommal. Aki rohan, az ritkán téved el — egyszerűen nincs ideje észrevenni.

A modern élet még jutalmazza is ezt. Aki megáll, az gyanús. Aki gondolkodik, az lassú. Aki érteni szeretné, mit csinál, az kicsit kilóg a sorból. Mintha a megértés valami felesleges luxus lenne, amit majd „ha lesz rá idő”.

Pedig az elfoglaltság sokszor nem más, mint egy jól szervezett menekülés.
Menekülés a felismerés elől, hogy talán nem is azt csináljuk, amit igazán szeretnénk. Vagy hogy pontosan tudjuk, csak nem akarunk szembenézni vele.

Canetti nem kérdez hangosan. Csak odateszi ezt az egy mondatot, és hátralép. A többit ránk bízza. Például azt, hogy mikor volt utoljára időnk nem csinálni semmit — és közben megérteni, miben is vagyunk benne valójában.

Az idézet szerzője:
https://en.wikipedia.org/wiki/Elias_Canetti

Illúziók Nélkül

Alex Buday

„A tömeg nem gondolkodik — reagál.”
— Gustave Le Bon

Ez a mondat nem bántó. Csak kellemetlenül ismerős. Az ember olvassa, majd ösztönösen körbenéz — és ritkán talál okot a megnyugvásra. Mert a reakció ma gyorsabb lett, mint valaha, a gondolkodás pedig gyanúsan lelassult. Mintha elcseréltük volna a kettőt: amihez idő kellene, azt siettetjük, amihez reflex elég, azt ünnepeljük.

A tömeg nem rosszindulatú. Csak türelmetlen. Nem kérdez, mert az késleltet. Nem kételkedik, mert az megtöri a lendületet. A reakció ezzel szemben azonnali kielégülést ad: kattintást, lájkot, felháborodást, megkönnyebbülést. Olyan, mint a gyorsétel: pillanatok alatt fogyasztható, és nem kérdeztet. Senki nem kíváncsi arra, miből készült, honnan jött, vagy mi marad utána.

Le Bon mondata ma azért csíp, mert pontosan eltalálja a ritmust. A vélemény már nem kialakul, hanem frissül. Nem érlelődik, hanem reagál. Aki nem reagál időben, az lemarad; aki megáll gondolkodni, az kilóg. És aki kilóg, arra hamar rásütik, hogy „túl komplikált”, „túl lassú”, „nem érti az új világot”.

A reakció kényelmes. Felment a felelősség alól. Mindig van mire mutatni: a címre, a képre, a trendvonalra, az algoritmusra. A gondolkodás ezzel szemben kényelmetlen. Megköveteli, hogy valaki ne csak visszhang legyen, hanem forrás. És ez ma kifejezetten rossz üzlet.

Le Bon nem azt állítja, hogy az emberek képtelenek gondolkodni. Azt állítja, hogy a tömegben nem ez történik. Ott a hangerő számít, nem a tartalom. A gyorsaság, nem a pontosság. A reakció, nem a felelősség.

Talán ezért lett a gondolkodás csendesebb. Magányosabb. Kevésbé látványos. De van egy tulajdonsága, amit a tömeg sosem tudott igazán elviselni:
nem siet.

Az idézet szerzője:
https://en.wikipedia.org/wiki/Gustave_Le_Bon

Illúziók Nélkül

Alex Buday

„A kultúra nem hidat épít emberek között – hanem megmutatja, hol hiányzik az alap.”
— Hannah Arendt

Szeretjük azt hinni, hogy a társadalmi problémák többsége kommunikációs hiba. Hogy ha elég jól beszélünk egymással, ha találunk egy közös nyelvet, akkor a távolságok áthidalhatók. Ez a hit kényelmes. Hidakat ígér ott is, ahol valójában már nincs mire építeni.

Arendt mondata nem ezt a kényelmet szolgálja. Inkább elveszi.

A kultúra nem arra való, hogy összekössön bennünket minden áron. Nem békéltető eszköz, nem univerzális ragasztó. A feladata sokkal kellemetlenebb: megmutatni, hol repedt meg az a talaj, amelyre a közös szavakat, gesztusokat, rítusokat építettük. Ahol a híd gondolata már önmagában gyanús, mert csak elfedné azt, ami alatta hiányzik.

A műveltség ebben az értelemben nem vigasz, hanem diagnózis. Nem azt mondja meg, hogyan jöjjünk ki egymással, hanem azt, miért nem működik már a megszokott módon az együttélés. Rámutat arra, hogy nem minden konfliktus félreértés, és nem minden szakadék hidalható át jó szándékkal vagy szebb mondatokkal.

A kultúra ott válik igazán fontossá, ahol a felszín már nem tart. Ahol a közös hivatkozások kiüresedtek, a régi történetek nem magyaráznak semmit, és a párbeszéd inkább rituálé, mint valódi találkozás. Ilyenkor nem új hidakra lenne szükség, hanem új alapokra — és ez lassú, kényelmetlen, sokszor hálátlan munka.

Talán ezért vált ma ennyire gyanússá a kultúra. Mert nem ígér gyors megoldásokat. Nem simít el, hanem feltár. Nem megnyugtat, hanem kérdez. És emlékeztet arra, hogy mielőtt összekötni próbálnánk egymást, nem árt feltenni a legegyszerűbb, mégis legkellemetlenebb kérdést:

van-e még közös talaj, amire építhetünk?

Az idézet szerzője:
https://en.wikipedia.org/wiki/Hannah_Arendt

Illúziók Nélkül

Alex Buday

„Az arany pénz. Minden más hitel.”
— J. P. Morgan

Ez az a mondat, amelyet minden korszak kicsit szégyell. Túl egyszerű, túl nyers, nem elég modern. Nincs benne növekedési grafikon, nincs benne innováció, és végképp nincs benne jövőbe mutató vízió. Csak egy kellemetlen kérdés: mi az, ami tényleg ott van – és mi az, amiről reméljük, hogy majd ott lesz.

Morgan mondata nem gazdaságelmélet, inkább ösztön. Olyasmi, amit az ember nem tanul, hanem megjegyez. És amit rendszerint akkor vesz elő, amikor a világ hirtelen túl magabiztossá válik. Amikor minden működik, minden folyik, minden „rendszerszinten kezelve van” – egészen addig a pillanatig, amíg valaki el nem kezdi keresni a kijáratot.

És ilyenkor történik valami furcsa, de nagyon is ismerős: az arany újra előkerül. Csendben, feltűnés nélkül. Nem hirdeti magát, nem ígér hozamot, nem magyarázza meg a jövőt. Egyszerűen ott van. Mint egy régi menekülőút, amelyről mindenki tudott, csak remélte, hogy soha nem lesz rá szükség.

A hitel ezzel szemben társas lény. Jól érzi magát tömegben, konferenciákon, prezentációkban. A hitel jövő időben beszél. Az arany jelen időben hallgat. És amikor a hit elfárad – mert előbb-utóbb elfárad –, az ember ösztönösen azt kezdi keresni, ami nem magyarázkodik.

Morgan nem azt mondta, hogy a hitel rossz. Csak azt, hogy nem ugyanaz. A különbség általában nem számít. Egészen addig, amíg egyszer mégis számítani kezd.

És amikor számítani kezd, az arany nem diadalittasan tér vissza. Nem ünnepel. Csak emlékeztet arra, hogy a pénzügyi rendszer minden illúziója mögött ott lapul egy nagyon régi, nagyon egyszerű menekülési térkép.

Az idézet szerzője:
https://en.wikipedia.org/wiki/J._P._Morgan

Illúziók Nélkül

Alex Buday

„A hallgatás a beszéd egyik szélsőséges formája.”
— Susan Sontag

Van egy kényelmes tévedés, amelyben sokáig el lehet élni: hogy a hallgatás semleges. Hogy ha nem mondunk semmit, akkor nem is veszünk részt. Nem állunk senki oldalán, nem avatkozunk bele, nem szennyezzük be magunkat. Csak figyelünk. Vagy inkább úgy teszünk, mintha figyelnénk.

Sontag mondata éppen ezt a kényelmet bontja le. A hallgatás nem üres tér. Nem vákuum. Nem szünet. A hallgatás is állítás – csak nem mindig szeretjük beismerni, mit állít. Néha beleegyezést. Néha félelmet. Néha fáradtságot. Néha azt, hogy már túl sok volt minden, és egyszerűbb nem megszólalni.

A modern világ különösen jutalmazza a csendet. Nem a gondolkodó csendet, hanem azt a fajta hallgatást, amely nem zavarja meg a rendszert. Amely nem kérdez rá a magától értetődőre. Amely nem akasztja meg a menetet. Így válik a hallgatás udvariassággá, alkalmazkodássá, „józan belátássá”.

Pedig van az a pont, ahol a hallgatás már nem óvatosság, hanem döntés. Nem bölcsesség, hanem állásfoglalás. Nem háttérben maradás, hanem részvétel. A csend ilyenkor nem hiányzik a beszédből — maga lesz a beszéd.

A történelem ritkán emlékszik azokra, akik hallgattak. De a következményeik annál hangosabban visszhangzanak. Utólag mindig kiderül, hogy a nagy fordulatok előtt nem csak hangos mondatok hangzottak el, hanem feltűnően sok csend is.

Az igazi illúzió az, hogy a hallgatással kívül maradhatunk.
Valójában ilyenkor csak másképp szólalunk meg.

Az idézet szerzője:
https://en.wikipedia.org/wiki/Susan_Sontag

Illúziók Nélkül

Alex Buday