Vannak délutánok, amelyek semmit sem akarnak bizonyítani. Nem fejlesztenek, nem optimalizálnak, nem kérnek beszámolót a hasznosságukról. Csak csendben emlékeztetnek rá, hogy az ember néha akkor él a legemberségesebben, amikor végre nem akar sehová sem megérkezni…
A szabadidőt ma már nem megéljük, hanem levezényeljük.
A teljes írás arról szól, hogyan vált a pihenés is a mókuskerék részévé, és miért lett a valóban szabad idő az egyik legnagyobb modern illúzió.
Ma a figyelemről van szó: arról a ritka képességről, hogy valaki nem csak „meghallgat”, hanem tényleg ott is marad. Egy kávézó ablakán át nézve néha jobban látszik, mi veszett el a beszélgetéseinkből — és mi az, ami még mindig visszahozható.
Néha nem az a nehéz, hogy az ember találjon témát. Hanem az, hogy eldöntse, a napi abszurditások közül melyik érdemli meg a fáradt figyelmet. Umberto Eco mondata ma már nemcsak pontos, hanem szinte munkaköri leírás.
A piac ma már ritkán a tényekre reagál — inkább a félmondatok ritmusára. Mire a valóság megérkezik, az árfolyam már régen lefutotta a maga elegáns kis köreit, és valaki természetesen megint jól járt. Az új epizódban arról írok, hogyan lett a zűrzavarból üzleti modell, a bizonytalanságból pedig finoman terelt koreográfia.
A történelem ritkán kopogtat be úgy, hogy bemutatkozik. Többnyire új szavakkal, új díszlettel, korszerűbb csomagolásban érkezik — és közben nagyon régi emberi vágyakat hoz magával. Machiavelli mondata ma sem a múltról szól igazán, hanem rólunk. Arról, mennyire szeretjük azt hinni, hogy mások lettünk, miközben a szenvedélyeink meglepően kitartóak. A mai Napi gondolat erről a kellemetlen folytonosságról szól.
— Von Braun, a szelektív emlékezet, és a haladás kényelmi szolgáltatása
Március 23. Wernher von Braun születésnapja — és újabb emlékeztető arra, hogy a civilizáció különösen szereti a jövőt, amikor a múltat csendben át lehet minősíteni. A Hold felé nézünk, és közben félrenézünk.
Az erényről a politikában ma már úgy beszélünk, mint valami régi családi ezüstről: jól mutat, csak használni ne kelljen. Egy régi mondat, amely kellemetlen pontossággal világít rá arra, mi maradt a demokrácia erkölcsi alapjából a kampányfények után.
1895. március 22-én két francia fivér megmutatta, hogy a valóságot nemcsak megélni, hanem visszanézni is lehet. A mozi aztán adott nekünk művészetet, közös emlékezetet — és végül egy korszakot, ahol a kép már nem mindig látomás, gyakran csak zaj.
Vannak órák, amelyek kívülről tétlenségnek látszanak, valójában mégis ott mentik meg az embert, ahol a túl jól szervezett élet már rég feladta.
A teljes írás arról szól, miért lehet a semmittevés néha az utolsó civilizált menedék a hasznosság hisztériájával szemben.
