
Ma van Cyrano de Bergerac születésnapjának évfordulója. Ilyenkor persze a legtöbben a romantikus mítoszra gondolnak: a nagyorrú, nemes lelkű hősre, aki más helyett ír szerelmet, és közben saját magát hallgatásra ítéli. Engem most mégsem ez a megszelídített, színpadiasan szép alak érdekelt leginkább, hanem az eredeti Cyrano: a provokátor, a szatíraíró, a veszélyesen szellemes ember, aki nem hitt túlságosan a hatalom, a hiúság és az emberi önáltatás jó modorában.
Talán azért is, mert időnként úgy érzem, egy cipőben járok vele. Nem a kard, nem a nagy gesztusok, és végképp nem a romantikus pátosz miatt, hanem azért a nyugtalanító belső reflex miatt, amely azonnal észreveszi, amikor a világ valami olcsóbb, szebbre húzott változatban próbálja eladni önmagát.
A Cyrano 2.0 ebből a találkozásból született. Nem a legendából, hanem abból az emberből, aki valószínűleg ma sem a szerelmes pózokban hinne, hanem abban, hogy a nyelv még mindig lehet fegyver, tükör és sértés is — különösen egy olyan korban, amely már nem is igazán hazudik, csak gondosan megszerkeszti magát.
