„A vizsgálat nélküli élet nem embernek való.”
— Szókratész
Kr. e. 399-ben Athénban halálra ítéltek egy hetvenéves férfit. Nem hadvezért. Nem árulót. Nem valakit, aki eltüntette a közpénzt, majd hazafias beszédben elmagyarázta, hogy mindez a közjó érdekében történt. Egy filozófust.
A vádpontok szépen csengtek: az ifjúság megrontása és az állam isteneinek tagadása. A hivatalos nyelv mindig elegáns. Szinte már költői. A valóság rendszerint kevésbé az.
Magyarra fordítva ez annyit jelentett: túl sokszor kérdezett rá arra, amire mások inkább bólogattak. És nem fogadta el válasznak azt, hogy „így működik a világ” — mert amikor valaki ezt mondja, általában azt érti alatta: kényelmes lenne, ha most nem firtatnánk tovább.
Tanítványai között ott volt Alkibiadész és Kritiasz is. Két név, amely nem éppen a „nyugodt és kiegyensúlyozott közélet” aranyérmét vitte haza. Olyan ez, mintha ma egy gondolkodót azért vonnának felelősségre, mert néhány volt tanítványa később rossz döntéseket hozott. „Ugye nem maga tanította őket önállóan gondolkodni?” — kérdeznék számon, kissé idegesen.
Athén ekkor nem volt túl jó passzban. A Peloponnészoszi háború után a város olyan volt, mint egy sértett nagyhatalom, amely még mindig azt ismételgeti: „Tulajdonképpen mi nyertünk, csak másképp.” A harminc zsarnok rövid epizódja pedig nem éppen a demokrácia önbizalmát növelte. Az emberek békét akartak. Rendet. Csendet. Lehetőleg kérdések nélkül.
Ilyenkor a filozófus nem romantikus figura, hanem idegesítő zaj. Mert amikor valaki egy amúgy is recsegő rendszerben elkezdi firtatni, hogy „biztos, hogy stabil ez az egész?”, az nem elméleti vita — az potenciális repedés a vakolaton.
És Athén vakolatja akkoriban nem volt túl vastag.
Szókratész nem döntötte le az oltárokat. Nem szervezett titkos gyűléseket. Volt egy belső hangja — daimónion —, amely időnként visszatartotta bizonyos lépésektől. Ma talán azt mondanánk: lelkiismeret. Vagy valami, ami nem frissül a többségi hangulat szerint.
A per formailag tiszta volt. Ötszáz polgár szavazott. A demokrácia működött. Szabályosan. A többség úgy döntött: a túl sok kérdés luxus, amit most nem engedhetnek meg maguknak.
A legszebb — és legkellemetlenebb — jelenet az ítélet után következett. Szókratész nem omlott össze. Nem könyörgött. Nem váltott hangnemet. Azt javasolta, hogy inkább jutalmazzák meg, amiért egész életében gondolkodni tanította a várost. Ez az a fajta irónia, amelyet egy feszült közösség nem felszabadítónak, hanem sértőnek érez.
Az ítélet: halál bürökméreggel.
Nem szervezett puccsot.
Nem rombolt intézményeket.
Nem buzdított erőszakra.
Ő csak kérdezett.
És talán ez az, ami ma is zavarba ejtő. Mert amikor egy közösség bizonytalan, a kérdés nem tisztító eszköznek tűnik, hanem provokációnak. Aki megkérdezi: „Biztos, hogy tudjuk, mit csinálunk?” — az nem egyszerűen vitázik. Az megpiszkálja a kollektív önbizalmat.
Ma nem kell bürökmérget inni. Elég egy címke. Egy lejárató suttogás. Egy algoritmus, amely finoman arrébb tol a képernyőről. A módszer kifinomultabb lett. Az idegesség nem.
Athén nem azért ítélte el Szókratészt, mert zsarnokság volt.
Hanem mert félt.
És a félelem mindig talál magának vádpontot.
A kérdés ma sem az, hogy szabad-e kérdezni.
Hanem az, hogy elviseljük-e, ha valaki nem hagyja abba.
