Február 17-én, Rómában, a Campo de’ Fiorin máglyára küldték Giordano Bruno domonkos szerzetest és filozófust.

A vád hivatalosan teológiai volt – és Bruno valóban több hittételt megkérdőjelezett, mint amennyit egy egészséges rendszer kényelmesen elbír. De gondolkodásának mélyén ott izzott valami veszélyesebb: a világegyetem végtelenségének gondolata.

Nem elégedett meg azzal a világgal, amelyet akkoriban engedélyeztek. Nem csak arról beszélt, hogy a Föld nem a középpont – ezt már mások is kimondták félhangosan –, hanem arról, hogy a világegyetem határtalan. Hogy számtalan világ létezhet. Hogy a teremtés nem zárt díszlet, hanem nyitott rendszer.

Ez nem egyszerűen tudományos állítás volt. Ez szerkezeti kihívás.

A végtelen ugyanis nem kompatibilis a monopóliummal. Ahol nincs határ, ott nehéz kizárólagosságot hirdetni. Ha nincs kitüntetett középpont, nincs kizárólagos nézőpont sem. És ha nincs kizárólagos nézőpont, az igazság nem fér el egyetlen intézmény zárt szekrényében – még akkor sem, ha aranyozott a kulcs.

Bruno nem forradalmár volt a mai értelemben. Nem rendszert akart dönteni – csak túl nagy rendszert képzelt el. És ez mindig gyanús. A hatalom – legyen az vallási, politikai vagy ideológiai – szereti a véges világokat. A kereteket. A katalogizálható valóságot. A végtelen viszont nem katalogizálható. Nem adható ki közleményben. Nem zárható hittételbe vagy pártprogramba.

A máglya nem csak testet éget. Példát is statuál.

Ma ritkán gyújtanak tüzet a főtéren. De algoritmusok képesek láthatatlanná tenni gondolatokat. Közösségek képesek kiközösíteni. Intézmények képesek hitelteleníteni. Aki túl tágas rendszert képzel el – túl összetett gazdaságot, túl nyitott társadalmat, túl plurális valóságot –, ma is kényelmetlen lehet.

A végtelen mindig destabilizálja a kényelmes bizonyosságot.

Bruno ma szoborként áll ugyanazon a téren. A rendszer, amely megégette, már nincs. Az univerzum viszont – minden jel szerint – még mindig nem szűkült össze.

Talán ez a valódi tanulság: az igazság időskálája hosszabb, mint a hatalomé.

És a végtelen nem siet.

Ráér kivárni, amíg a rendszerek elfáradnak.

Illúziók Nélkül

Alex Buday

„A rendszernek nincs szüksége hívőkre. Résztvevőkre van szüksége.”
— Václav Benda

Szeretjük azt hinni, hogy a rendszerek fanatikusokra épülnek. Hogy mindig kell néhány túlfűtött hívő, akik zászlót lengetnek és lelkesedéssel olajozzák a gépezetet. Így könnyebb magunkat kívül helyezni. Amíg nem hiszünk benne, addig — gondoljuk — nem is tartozunk hozzá.

Benda mondata azonban sokkal prózaibb. A rendszernek nincs szüksége hitre. A hit zajos. A hit érzelmes. A hit olykor veszélyesen önálló. A rendszernek inkább csendre van szüksége. Jelenlétre. Arra, hogy ne kérdezzünk túl sokat. Hogy ne akasszuk meg a folyamatot. Hogy a dolgok menjenek tovább.

A legtöbb rendszer nem meggyőződésből él, hanem megszokásból. Nem azért marad fenn, mert mindenki lelkes, hanem mert elegen maradnak csendben. Nem kell rajongani érte. Elég nem kérdezni. Elég nem szólni. Elég úgy tenni, mintha minden a maga természetes rendjében zajlana.

És itt válik kényelmetlenné a gondolat. Nem az a kérdés, hogy hiszünk-e. Hanem az, hogy kérdezünk-e. Mert amíg nem kérdezünk, amíg csendben vagyunk, amíg a kételyt udvariasan elnyeljük, addig a rendszer pontosan azt kapja, amire szüksége van: akadálytalan működést.

Van ebben valami finom irónia. A rendszer nem kér tőlünk esküt. Nem követel hitvallást. Csak azt, hogy ne zavarjuk meg. A többit elintézi maga.

Az igazi illúzió az, hogy a hit hiánya felment a felelősség alól.
Valójában a csend sokszor hatékonyabb, mint a meggyőződés.

Mert amíg nem kérdezünk, addig nem is kell válaszolni.

Az idézet szerzője:
https://en.wikipedia.org/wiki/V%C3%A1clav_Benda

Illúziók Nélkül

Alex Buday

„Az igazság nem győz magától. Mindig szüksége van valakire, aki vállalja érte a kockázatot.”
— Jan Patočka

Van bennünk egy szelíd, megnyugtató hit az igazságról. Olyan, mint egy régi családi történet: lehet, hogy időbe telik, de a végén minden a helyére kerül. Az igazság felszínre jön. Előbb-utóbb. Valahogy.

Ez a „valahogy” azonban gyanúsan személytelen.

Szeretjük úgy elképzelni az igazságot, mint egy erkölcsi fizikai törvényt. Mint a gravitációt. Ha elég magasról dobjuk le, egyszer csak visszaérkezik. De az igazság nem fizika. Nem rendelkezik saját izomzattal. Nem nyit ajtót. Nem kér szót egy értekezleten. Nem mondja ki helyettünk azt a mondatot, amitől félünk.

Az igazság csendes. És a csend ritkán győz zaj ellen, ha nincs, aki hangot adjon neki.

Patočka mondata számomra nem heroikus, hanem kijózanító. Nem azt mondja, hogy legyünk mártírok. Csak azt, hogy az igazság nem működik automatikusan. Nem egy történelmi szoftverfrissítés, amely éjszaka lefut, amíg alszunk. Reggelre nem lesz tisztább a közélet pusztán azért, mert tegnap igazunk volt.

A kockázat pedig nem mindig látványos. Néha csak annyi, hogy nem nevetünk, amikor mindenki más igen. Hogy nem bólogatunk, amikor kényelmes lenne. Hogy nem mondjuk azt: „ez már nem az én dolgom”.

A politika — bármennyire is próbáljuk technikai kérdéssé szelídíteni — itt kezdődik. A belső döntésnél, hogy vállaljuk-e a kellemetlenséget. A saját mondatunk súlyát.

Szeretjük ismételni: „az igazság végül győz”. Talán. De a „végül” nem dátum. Inkább feltétel. Az igazság nem hős, amely egyedül rohamozza meg a falakat. Inkább lehetőség. És ha senki nem él vele, akkor nem tragikusan bukik el — csak csendben elhal.

Az igazság nem győz magától. Ez nem pesszimizmus. Inkább emlékeztető: valakinek mindig fel kell állnia.

És az a valaki sosem absztrakt.

Az idézet szerzője: Jan Patočka
https://en.wikipedia.org/wiki/Jan_Pato%C4%8Dka

Illúziók Nélkül

Alex Buday

„A figyelem a szeretet legtisztább formája.”
— Simone Weil

Amikor először olvastam ezt a mondatot, nem tűnt forradalminak. Inkább halknak. Szinte szerénynek. Olyannak, amit könnyű félretenni a többi „szép gondolat” mellé. Aztán rájöttem, hogy éppen ez a csendessége teszi nyugtalanítóvá.

A szeretetet szeretjük nagy szavakkal körbeírni. Szenvedély. Hűség. Örökké. Összetartozás. Ezek jól hangzanak. Ünnepélyesek. Posztolhatók. A figyelem viszont nem látványos. Nem drámai. Nem kér tapsot. A figyelem időt kér. Csendet. És azt a kényelmetlen gesztust, hogy egy pillanatra ne mi legyünk a világ közepe.

Ma mindenki elérhető, mégis ritkán vagyunk jelen. Hallgatjuk a másikat, miközben már a válaszunkat fogalmazzuk. Kérdezünk, de nem várjuk meg az igazi választ. Bólogatunk, és közben a telefon rezdülése finoman áthúzza a pillanatot. A figyelem nem puszta hallás. Nem információcsere. Hanem ideiglenes lemondás önmagunkról – őszintén, figyelmesen.

Simone Weil mondata radikálisabb, mint elsőre tűnik. A szeretet nem elsősorban érzés, hanem irány. Nem hevület, hanem tekintet. A kérdés nem az, mit érzünk, hanem hogy képesek vagyunk-e valóban látni a másikat. Nem a saját történetünk mellékszereplőjeként, nem eszközként, nem háttérként – hanem különálló, önálló létezőként.

Akkor a szeretet nem a hangos pillanatokban mutatkozik meg, hanem azokban a csendes percekben, amikor valaki valóban figyel ránk. Amikor a tekintet nem siklik tovább. Amikor a jelenlét nem sürget. Amikor a másik ember nem háttér, nem díszlet, nem megszokás – hanem valóság.

És talán éppen ezért ilyen nehéz. Mert a figyelem nem elmélet. Nem szép gondolat. Hanem gyakorlat. Minden nap. Minden beszélgetésben. Minden félbeszakított mondatnál.

A figyelem nem romantikus. Nem drámai. Nem hősi.
De talán éppen ezért az egyetlen forma, amelyben a szeretet nem szerepet játszik – hanem egyszerűen csak jelen van.

Az idézet szerzője:
https://en.wikipedia.org/wiki/Simone_Weil

Illúziók Nélkül

Alex Buday

„A szabadság nem azt jelenti, hogy mindent megtehetünk, hanem hogy nem kell mindent.”
— Byung-Chul Han

A szabadság ma úgy néz ki, mint egy túlzsúfolt svédasztal. Minden elérhető, minden kipróbálható, minden „csak egy kattintás”. A modern ember ott áll a lehetőségek előtt, kissé remegő kézzel, és közben azt suttogja: ez aztán a szabadság. Majd estére kimerül.

Byung-Chul Han mondata halkan, de határozottan odébb tolja ezt a tányért. A szabadság nem az, hogy mindent megtehetünk. Hanem hogy nem kell mindent. Ez a különbség elsőre aprónak tűnik, de valójában az egész terítéket átrendezi.

Nem kell minden vitába beleszólni, még akkor sem, ha a véleményünk kiváló.
Nem kell minden lehetőséget kihasználni, még akkor sem, ha „kár lenne érte”.
Nem kell minden meghívásra igent mondani, minden üzenetre azonnal reagálni, minden percet értelmesen felhasználni – mintha az idő ellenünk dolgozna.

A „mindent lehet” világa furcsa módon egyre inkább kötelezővé válik. Ha minden ajtó nyitva, akkor az a néhány, amelyiken nem lépünk be, csendesen számonkér. Miért nem mentél be? Miért nem próbáltad ki? Miért nem éltél a lehetőséggel? A szabadság így lassan teljesítménykényszerré alakul.

Han finom iróniája éppen ebben rejlik. A valódi szabadság nem látványos. Nem harsány. Inkább olyan, mint egy nyugodt vállvonás. Lemondás, de nem tragikus értelemben – inkább józan értelemben. A döntés szabadsága mellett a nem-döntés szabadsága. A zaj mellett a csend joga.

Talán ezért olyan fárasztó a modern szabadság: összekeverjük a korlátlansággal. Pedig a szabadság néha egészen egyszerű. Ott kezdődik, hogy megengedjük magunknak: nem tesszük meg.

Az idézet szerzője:
https://en.wikipedia.org/wiki/Byung-Chul_Han

Illúziók Nélkül

Alex Buday

„A péntek 13. csak akkor hoz balszerencsét, ha te annak választod.”
— modern közmondás

Van valami különösen megható abban, ahogyan az emberiség képes egy teljes naptári napot megbélyegezni. Nem egy rendszert. Nem egy döntést. Nem egy politikust. Nem egy gazdasági modellt. Hanem egy dátumot. Egy ártatlan számkombinációt, amely reggel pontosan úgy kel fel, mint bármelyik másik.

A péntek 13. nem tesz semmit. Nem csúsztatja meg az autót a vizes aszfalton, nem felejti el befizetni a számlát, nem küldi el véletlenül a rossz e-mailt a főnöknek. Mi tesszük mindezt. A nap csak csendben ül a naptárban, és türelmesen figyeli, hogyan ruházzuk fel jelentéssel.

Bevallom, gyerekkoromban én is kicsit óvatosabb voltam ilyenkor. Nem indítottam új projektet, nem vettem lottót – bár az utóbbi inkább matematikai racionalitásból maradt el, nem misztikus megfontolásból. Az ember szeret biztosra menni, még akkor is, ha valójában nincs mitől tartania. A babona inkább lelki biztosítási kötvény: előre befizetünk egy kevés szorongást, hogy később legyen mire hivatkozni. Ha történik valami kellemetlen, a felelősség elegánsan áthárítható a naptárra.

Milyen kényelmes konstrukció.

A péntek 13. valójában kulturális tükör. Megmutatja, mennyire vágyunk arra, hogy a bizonytalanságot számszerűsítsük. Hogy a káosznak legyen dátuma. Hogy a balszerencsének menetrendje legyen.

Pedig a valódi kockázatok nem a naptárban élnek. Hanem döntésekben. Hitelkártya-keretben. Választási urnákban. Befektetési eufóriában. Ott nem várjuk meg a 13-át. Ott minden nap alkalmas.

A kérdés tehát nem az, hogy a mai nap baljós-e. Hanem az, hogy szükségünk van-e rá, hogy az legyen. Néha könnyebb hinni egy szám misztikájában, mint szembenézni saját bizonytalanságunkkal.

A péntek 13. csak dátum. A többit mi írjuk hozzá.

Illúziók Nélkül

Alex Buday 

„A műveltség az a csend, amelyben végre halljuk, mit mond a másik – és mit hallgattunk el eddig.”
— Simone Weil

A csend ma gyanús dolog. Olyan, mint egy hibás kapcsolat a videóhívásban: mindenki azt hiszi, elment a hang. Pedig néha éppen most kezdődne a valódi beszélgetés.

Simone Weil mondata nem a könyvtárak áhítatos nyugalmáról szól. Nem a vastag lexikonok lapozgatásáról, és végképp nem a kulturális fölény csendjéről. Ez nem az a csend, amelyben valaki fölényesen várja, hogy a másik végre befejezze a mondatát. Ez az a csend, amelyben először nem a válaszunkat szerkesztjük, hanem a másik mondatát próbáljuk érteni.

A műveltség ebben az értelemben nem adatbázis. Nem idézetgyűjtemény. Nem bizonyítvány a falon. Inkább egy belső fék. Egy lassítás. Egy kis szünet a reflex és a reakció között. Az a pillanat, amikor nem az a legfontosabb kérdés, hogy igazam van-e, hanem hogy mit nem vettem eddig észre.

És ez kényelmetlen.

Mert a csendben nemcsak a másikat halljuk meg, hanem saját kihagyásainkat is. Azokat a félmondatokat, amelyeket soha nem mertünk kimondani. Azokat a kérdéseket, amelyeket gyorsan lezártunk egy frappáns véleménnyel. A műveltség – ha komolyan vesszük – nem tesz magabiztosabbá. Inkább óvatosabbá.

A társadalmi kapcsolatainkban talán éppen ez hiányzik a leginkább: az a csend, amely nem zavarba ejtő, hanem figyelmes. Nem hatalmi szünet, hanem befogadó tér. Olyan tér, ahol nem kell azonnal reagálni, nem kell pozíciót foglalni, nem kell győzni.

Különös paradoxon, hogy minél több platformunk van a megszólalásra, annál ritkábban gyakoroljuk a hallgatás művészetét. A zaj demokratikus lett; a csend viszont elitista luxusnak tűnik. Pedig talán fordítva van. A zaj ösztönös. A csendhez kultúra kell.

Weil mondata ezért nem romantikus. Inkább fegyelmezett. Azt sugallja, hogy a műveltség nem az, amit tudunk, hanem az, amit nem mondunk ki azonnal. Az a belső tér, ahol a másik szava nem akadály, hanem lehetőség.

Talán a kapcsolataink nem azért romlanak meg, mert túl keveset beszélünk, hanem mert túl kevésszer hallgatunk.

És nem mindig azért, mert nincs mit mondanunk –
hanem mert nincs bátorságunk csendben maradni.

Az idézet szerzője:
https://en.wikipedia.org/wiki/Simone_Weil

Illúziók Nélkül

Alex Buday

„A pénzügyi eufória mindig azzal a hittel jár, hogy ezúttal más.”
— John Kenneth Galbraith

Ez a mondat valahogy mindig túl későn jut eszembe. Többnyire akkor, amikor már mindenki magyaráz, és senki sem ünnepel. Pedig a fellendülés idején kellene a falra írni – diszkréten, a grafikonok mellé.

Az eufória nem feltétlenül zajos. Inkább sima. A számok nőnek, a kockázat új nevet kap, a hitel „likviditássá” válik, a spekuláció pedig „piaci dinamizmus” lesz. És az ember szinte udvariatlannak érzi magát, ha eszébe jut, hogy ilyet már látott valahol.

Mert mindig van egy jó magyarázat. Most technológiai forradalom van. Most globális integráció. Most mesterséges intelligencia. Most decentralizált pénzügy. Most tanultunk a múlt hibáiból. A „most” mindig nagyon meggyőző. Különösen akkor, amikor a hozamok is azok.

Galbraith mondata nem vádirat, inkább emlékeztető. Arra az önbizalomra, amely minden korszakban megjelenik, és amely mindig talál egy okot arra, miért nem érvényesek többé a régi szabályok. A gravitáció ideiglenesen szünetel. A ciklusok megszűntek. A rendszer stabil.

Ilyenkor a kétely kissé kényelmetlen szereplővé válik. Mint az, aki a vacsora végén nem lelkesedik tovább, hanem csendben figyelmeztet: a számla előbb-utóbb megérkezik. Nem fenyegetésből, csak tapasztalatból.

Talán nem is az a legérdekesebb, hogy újra és újra elhisszük: ezúttal más. Inkább az, milyen elegánsan felejtünk. A válság után mindenki óvatos. A következő fellendülésnél már csak néhányan. Aztán a kétely ismét akadály lesz, nem erény.

Az „ezúttal más” nem tényállítás, hanem vágy. Egy kollektív remény, hogy most sikerül kijátszani a törvényszerűségeket. Hogy a múlt inkább hangulat volt, mint figyelmeztetés.

Aztán amikor a lendület megtorpan, az eufória nem omlik össze látványosan. Először csak halkabb lesz. A grafikonok nem zuhannak azonnal – előbb magyarázatot keresnek. Új narratívát. Új szót arra, ami tegnap még „fenntartható növekedés” volt.

Galbraith mondata ilyenkor már nem cinikusnak tűnik. Inkább visszafogottnak. Mintha csak annyit mondana: a pénzügyi eufória mindig együtt jár azzal a hittel, hogy ezúttal más. És talán éppen az a legbiztosabb jel, hogy nem az.

Az idézet szerzője:
https://en.wikipedia.org/wiki/John_Kenneth_Galbraith

Illúziók Nélkül

Alex Buday

„Rengeteg intelligencia fektethető a tudatlanságba, ha az illúzió iránti igény elég mély.”
— George Kennan

Sokáig úgy tűnt, a tudatlanság afféle laza állapot. Egy kényelmes kanapé, ahová az ember lehuppan, amikor elege van a világból. Kennan mondata viszont arra emlékeztetett, hogy ez tévedés. A tudatlanság nem pihenés — munka.

Nem arról van szó, hogy ne lenne információ. Van. Ömlik, csorog, villog. A kérdés inkább az, mit engedünk be belőle. A kényelmetlen adatokat udvariasan megköszönjük, majd kikísérjük. A kellemes félmondatokat leültetjük, megkínáljuk kávéval, és megkérjük, maradjanak még. Így lesz az illúzió nem véletlen mellékhatás, hanem gondosan karbantartott otthon.

A modern világ ebben kifejezetten együttműködő. Nem kell butának lenni hozzá — sőt. Kifejezetten jól jön az éles ész, a gyors reakció, a kreatív magyarázat. Az értelem ilyenkor nem az igazság felé dolgozik, hanem körülötte: kiskapukat épít, díszleteket húz fel, és elegáns táblákat helyez ki, rajtuk a felirattal: „nincs itt semmi látnivaló”.

Ezért kényelmetlen Kennan mondata. Nem engedi meg a fölényes legyintést. Nem mondhatjuk, hogy „ők nem értik”. Gyakran nagyon is értik. Csak pontosan tudják, mit nem akarnak érteni. Mert az értenéssel együtt jönne a felelősség, a döntés, a következmény. Az pedig zajos. És fárasztó. Ráadásul ritkán illeszkedik a megszokott napirendbe.

Az igazi illúzió talán az, hogy a tudatlanság ártatlan.
Valójában gyakran elegáns, jól érvelt és önmagát komolyan vevő állapot.

És amikor egy társadalom ebbe fektet, nem azért teszi, mert nincs jobb ötlete.
Hanem mert sejti: a tudás után már nem lehetne ugyanígy folytatni.

Az idézet szerzője:
https://en.wikipedia.org/wiki/George_F._Kennan

Illúziók Nélkül

Alex Buday

„A közöny nem vélemény, hanem erkölcsi mulasztás.”
— Simone Weil

Van egy kényelmes mondat, amelyet a politika közelében sokan előszeretettel használnak: „engem ez nem érdekel”. Nem dühös, nem radikális, nem hangos. Épp ezért veszélyes. A közöny ugyanis nem üres tér, hanem döntés. Csendes, de nagyon is aktív.

A közöny nem azt jelenti, hogy nincs véleményünk. Azt jelenti, hogy lemondtunk róla. Hogy átadtuk másoknak a jogot, hogy helyettünk döntsenek — a pénzünkről, a szabadságunkról, a jövőnkről. És miközben szeretjük ezt semlegességként beállítani, valójában erkölcsi kivonulás.

A politika nem ott kezdődik, ahol a pártlogók vannak, hanem ott, ahol az ember azt mondja: „ez már nem az én dolgom”. Amikor a korrupció csak „úgyis mindenhol van”. Amikor a hatalom nyelve durva, de „legalább rend van”. Amikor a hazugság zavaró, de nem eléggé ahhoz, hogy felálljunk.

A közöny nem ártatlan. Nem passzív. Inkább olyan, mint egy kényelmes fotel a történelem erkélyén: jó rálátás, nulla felelősség. Csak épp az erkély alatt mások élete zajlik.

Simone Weil mondata azért kellemetlen, mert leveszi rólunk a menekülőutat. Nem engedi, hogy a hallgatást bölcsességnek, a távolságtartást felnőttségnek nevezzük. Azt mondja: ha látsz, hallasz, tudsz — akkor felelős vagy. Nem mindenért. De azért, hogy ne fordítsd el a fejed.

A közöny nem vélemény. És nem is védekezés. Hanem egy apró, mindennapi mulasztás, amelyből idővel rendszer lesz. És amikor már rendszer, akkor késő megkérdezni, hogyan jutottunk idáig.

Az idézet szerzője: Simone Weil
https://en.wikipedia.org/wiki/Simone_Weil

Illúziók Nélkül

Alex Buday