Mi történik, ha Elon Musk kormányozni akar, és Trump szellemi támogatónak jelentkezik? Két ember, akik szerint a valóság csak egy opció a beállítások között. Rakéták, NFT-s törvényhozás, Twitter-diplomácia és Grönland újraosztása – ez nem sci-fi, hanem a közelmúlt.
Egy elbeszélő szatíra arról, hogyan lesz a politikából performansz, az egóból külpolitika, és a valóságból füst.
📖 Az egész cikket itt olvashatják:
👉 Elon Musk és a Kormányzati Rapid Teszt
Volt egyszer egy elnök, aki nem úgy beszélt, mint a politikusok, és nem úgy mozgott, mint a katonák. Volt benne valami filmsztáros, valami szenátoros, valami kölyökesen szemtelen. John Fitzgerald Kennedynek hívták, és a világ úgy döntött, legendát csinál belőle, mielőtt még igazán ideje lett volna hibázni.
Brookline-ból indult, tengeri hős lett, majd a Fehér Ház legfiatalabb lakója. Elegáns volt, humoros, és tudta, hogy a kamera mindig figyel. Nem félt a nagy szavaktól: Holdra szállást ígért, békét keresett Moszkvával, és megálljt parancsolt a rasszizmusnak is. Sosem volt egyedül: mellette állt egy elegáns first lady, egy izgága CIA, és egy rakás titok.
Szerették, mert reményt adott. És utálták is – éppen ezért.
Dallasban ért véget a történet. Egy kanyar, egy integetés, egy lövés. És megkezdődött valami más. A találgatások, a könyvek, a filmek, a sejtések és összeesküvések kora. Kennedy halála után lett igazán Kennedy.
A neve ma is ott lebeg a levegőben. A „mi lett volna, ha” örök sóhajaként.
És lehet, hogy pont ez a legnagyobb teljesítménye: nem az, amit tett – hanem amit el sem kellett mondania ahhoz, hogy egy egész világ hallani akarja.
Volt egyszer egy ország, ahol a gazdasági válság nem a pénztárcában kezdődött, hanem a közönyben. Ahol a recesszió nem meglepetésként jött, hanem meghívóra, elegáns csöndben, és a leggazdagabbak vagyona nemhogy megcsappant volna, hanem gyorsabban gyarapodtak, mint a hazafias retorika egy költségvetési hiány után.
2024-ben a magyar gazdaság technikai recesszióba süllyedt. 2025-ben már nem is süllyedt – inkább csak kifeküdt. A KSH adatai szerint a GDP ismét csökkent, az infláció még mindig borsot tör a háztartások orra alá, a reálbérek nemhogy nőnének, hanem zsugorodnak, mint a lejárt túró rudi a napon. Az EU-s pénzek továbbra is zárolva, a beruházások mínuszban, az életszínvonal pedig egyre inkább emlékeztet a „ma is túléljük valahogy” típusú kreatív menedzsmentre.
De ebben a történetben van egy mellékszál. Egy egyre hangsúlyosabb, de hivatalosan mégis láthatatlan narratíva – a vagyonosodás szent csodája.
A minap megjelent „A 100 leggazdagabb magyar” lista szerint három ember – Mészáros Lőrinc, Csányi Sándor és Felcsuti Zsolt – több mint megduplázta a vagyonát. Nem „jól ment nekik”, hanem bravúrosan gyarapodtak. És persze a negyedik név sem maradhat ki: Tiborcz István, a miniszterelnök veje, 88 milliárd forintos növekedéssel került fel a 11. helyre. Egy év alatt.
Közben Orbán Sára, a miniszterelnök lánya sem unatkozott. Cége bevétele ugyan csökkent, de a nyereség másfélszeresére nőtt. Ez már nem is üzleti siker, hanem gazdasági antigravitáció. Lehet, hogy ők megtalálták azt a titkos képletet, ahol a recesszió nem fenyegetés, hanem üzleti lehetőség. Csak épp nem mindenki fér hozzá.
Mert míg Felcsúton aranyrudak teremnek a fű alatt, addig a vidéki kisboltokban már a tejföl is pánikvásárlási kategória lett. A társadalom két részre szakadt: akik gazdagodnak, és akik nézik, hogyan gazdagodnak mások.
És ebben az apátiába csomagolt igazságtalanságban történt valami: egy férfi elindult gyalog Nagyváradra. Magyar Péter – a nemzet új reménye, új hangja, új képe. Azt mondta, nem kampányol. Csak sétál. Nem hatalomért megy, csak békéért. Nem szavazatot kér, csak figyelmet.
Aztán a figyelem meg is jött. Teljes gőzzel. Minden hírportál, minden kamera, minden pillantás rá szegeződött. És a háttérben, szinte zajtalanul, elmaradt egy fontos kérdés:
Hova tűnt a düh? Hova tűnt a felháborodás, hogy miközben milliók élnek napról napra, egy szűk kör vagyonban fürdik egy recesszió közepén?
Lehet, hogy Magyar Péter jó szándékú. Lehet, hogy hisz a változásban. De az is lehet – csak úgy, mellékesen – hogy valaki rájött: nem kell elhallgattatni a problémát, elég csak elterelni róla a figyelmet. Egy jól komponált zarándoklat, egy tökéletesen időzített „egymillió lépés”, és máris nem a Tiborcz-vagyon, nem a GDP-zuhanás, nem a reálbér-siralom a téma – hanem a séta, a fotó, a mozdulat.
És amíg a nép a látványt bámulja, addig a lényeg csendben elvonul.
Mint egy statisztika egy PowerPointban, amelyet senki nem néz meg.
Volt egyszer egy ember, aki nem akart hős lenni. Nem vonult be tankkal, de nem is állt az útjukba. Nem szónokolt a parlament lépcsőjén, nem emelte magasba a nemzet zászlaját, de mégis egy korszak nézett vissza ránk, valahányszor megszólalt a nevét viselő időszak: a Kádár-korszak.
Ma lenne születésnapja. 1912-ben született Fiuméban, egy olyan világban, amely akkor még épphogy tartotta magát a széthullás előtt. A történelem sokakat elsodort körülötte, ő azonban nemcsak megmaradt, hanem hosszú ideig irányította is azt az utat, amelyen haladt az ország – nem mindig jól, de következetesen. Nem volt nagy formátumú államférfi, sem különösebben inspiráló vezető. De túlélő volt. És a túlélők gyakran hosszabb ideig maradnak a színen, mint akik látványosabban indulnak.
A nevét legtöbben a „gulyáskommunizmussal” kötötték össze – egy korszak, amelyben a szabadságért cserébe paprikás krumplit és békét ígértek. Ahol a pörkölt szaftos volt, de a vélemények szárazon maradtak. Ahol lehetett utazni, ha nem túl messzire, lehetett beszélni, ha nem túl hangosan, és lehetett élni, ha nem túl látványosan.
Kádár nem fékezte a végét. Nem állt a sorompó elé, amikor a történelem más irányba akart haladni. Csendben félreállt, ahogy az öreg emberek szoktak, akik már tudják, hogy nincs értelme a zajnak. Visszavonultan halt meg 1989-ben – abban az évben, amikor az a rendszer, amit szolgált, vele együtt múlt el.
Nem volt díszes villája, nem volt svájci bankszámlája. Nem pózolt pulóverben stadionavatáson, nem ölelgetett oligarchákat, és nem festette ki magát a nemzet megmentőjének. Egyszerű volt – talán túlságosan is. És ez ma, a politikai cirkuszok korában, meglepő módon szinte romantikus emlék.
De ne idealizáljunk. Ő volt az, aki 1956 után elvállalta a hatalmat – abban az évben, amikor a magyarok először emelkedtek föl, és gyorsan meg is tanulták, milyen, amikor visszanyomják őket. Ő volt az, aki aláírta, amit nem kellett volna. Aki hallgatott, amikor kiálthatott volna. És ő volt az, aki végül csendben lelépett a színpadról, másokat hagyva az utolsó felvonásra.
Nem ítélkezünk. Csak megemlékezünk.
Ma tehát nem ünneplünk. Csak elidőzünk egy névnél, egy arcnál, egy korszaknál, ami ugyan elmúlt, de az árnyéka néha még átlóg a mába. Kádár János – a rendszer embere volt. És a rendszer nem volt jó. De benne is, mint minden emberben, ott lakozott valami: félelem, számítás, remény, hiba, kompromisszum – és bizonyos fokú felelősség is. Nem tudjuk pontosan mennyi, mert a felelősség súlyát nem lehet mérni statisztikákkal vagy emlékkönyvekkel. Csak sejtéseink vannak – és kérdéseink, amelyekre talán sosem kapunk választ.
Azt majd az utókor próbálja megérteni, ha egyáltalán lehet. Mi csak annyit mondhatunk: volt egyszer egy ember, aki nem volt sem hős, sem ördög – de történelmünk része lett, visszavonhatatlanul.
