A király beszéde
Avagy hogyan rezeg a parketta, amikor nem tapsol senki, de mindenki jegyzetel
Volt egyszer egy ország, ahol a miniszterelnök nem kormányozott, hanem hirdetett. Nem trónt örökölt, hanem mikrofont – de azt olyan szuverenitással, hogy még egy templomi pálca is elszegődne hozzá statisztának.
Nem lépett be, hanem megérkezett. Mint egy kinyilatkoztatás. Nem integetett. Miért is integetne? A jelenléte önmagában esemény. Egy ilyen pillanatban nem kell tartalom – csak hangsúly. Nem fontos a mondat – csak az, hogy melyik szó után jön a szünet. Ő a vezető, és ez már rég nem kérdés. Inkább reflex.
Mindenki figyel. Azért, mert muszáj. Azért, mert szokás. És azért, mert ha már nem jön a pénz Brüsszelből, legalább a mondatok jól csengenek.
"Mert amikor a magyar miniszterelnök beszél, az nem tájékoztatás. Az kijelentés. Proklamáció. Vagy egy utolsó kísérlet, hogy a világ észrevegye: én előre szóltam."
Ez persze nem hangzott el pontosan így – de ha el is hangzott volna, ki merne nevetni? Ki merne feltenni egy kérdést, amikor a pulpitusból nem információ csorog, hanem tekintély csobban? Egy ilyen hangnemben minden mondat kötelező idézet. Legalább egy kampányplakát erejéig.
Európa – a klub, ahol fizetünk, de már nem hívnak a buliba
Európa persze megint téma volt. Mint mindig. Mint mindenütt. Mint egy családi összejövetelen az a rokon, akit már nem kedvel senki, de túl gazdag ahhoz, hogy kihagyjuk a beszélgetésből.
A kontinens – mondta a miniszterelnök – két táborra szakadt. Föderali... mi? Ja igen, a "több Brüsszel" hívei és a "saját konyhámat én főzöm" hívei. A kettő között nem lehet hidat építeni, csak költségvetést. Az egyik oldal szerint a megoldás az együttműködés. A másik szerint az együttműködés még mindig túl sok német és túl sok francia.
És akkor jött a francia-német tengely. A britek már kicsúsztak a képből, elvitték a kéziféket is. A szerelvény most Ukrajnán át robog a "hamiltoni pillanat" felé. Ez nem musical, bár lehetne. Egy olyan darab, ahol a főszereplő a saját adósságát énekli meg – mások zsebéből.
Én pedig itt ülök, egy egész országgal a hátamban, és megint látom előre, hova megyünk. És mit mondanak? Túlfeszülök. Drámázó vagyok. Miközben csak azt kérem, amit más meg sem ért: figyelmet. Miért is jönne a pénz, ha még a tekintély sem jön?
Ukrajna – a szomszéd, akit előbb kéne ismerni, mint támogatni
Ukrajna EU-tagsága. Egy bonyolult kérdés – bár nem annak kéne lennie. A miniszterelnök szerint ez nem diplomácia, hanem történelemhamisítás élőben. Pénz kéne nekik – nincs. Jövőkép kellene nekik – határ sincs. Milyen EU-tag az, akinek még a térképe sincs készen?
Nem vagyunk mi öngyilkosok. De ha azok lennénk, legalább saját kézzel végeznénk el. Mert az nem segítség, ha a szomszédnak adom a garázskulcsot, miközben ő épp gyújtogat.
Trump – aki legalább nem ad pénzt az ellenségnek
Trump. A név elhangzott. Nem kellett bemutatni. Mint egy régi barát, aki ugyan sok hülyeséget mond, de legalább nem tesz úgy, mintha nem tudná, mit gondol. A miniszterelnök szerint már az is elég, hogy Trump nem finanszírozza az ellenséget. Ez a minimum. Ez most a dicséret.
És milyen világ ez, ahol ez a dicséret? Ahol a NATO olyan stabil, mint egy hajszalon padlóján felejtett borospohár. Ahol az EU vezetője reggel Trump X-posztjai alapján dönti el, mer-e megint szankcionálni.
V4 – feltámadás, szezonálisan
A Visegrádi Együttműködés halott – kimondatott. De szerencsére ez egy kelet-európai halott: mindig visszajöhet. Júliustól mi vezetünk. Ez egy lehetőség. Vagy egy vicc. A lengyelek jók, a szlovákok stabilak, a csehek... majd októberre megjönnek.
Ez nem elemzés. Ez hit. Egy jobb világba. Ahol nem kell mindig előre szólni. Mert hallanak nélküle is.
Pride – nem tilos, csak nem illik
Belföld. És Pride. Magyarországon mindenki élhet, ahogy akar – mondta a miniszterelnök. De azért ne nagyon akarjon. Pláne ne feltűnően. A szabadság addig szabad, amíg nem harsány. A vélemény addig vélemény, amíg nem színes.
Mert a gyerekeket védeni kell. A nemzet jövőjéről van szó. Egy felvonulás távolságban a világvég.
Angelina Jolie és a statisztika – avagy a választások matematikája
A beszédének vége felé jött egy statisztika. 57–43. Nem, nem a választási eredmény. A közvélemény. Tudomány nincs mögötte – de egy székely bácsi van. Aki szerint 75% esélye van Jolie-val. Mert ő akarja – ez 50%. A többi már csak matematika.
És amikor ezt mondta, én nem nevettem. Mert ez ismerős. Mert én is akarom, hogy végre figyeljenek. És ha nem lehet, akkor legalább hallják meg jól, amit mondok.
Három nő, három frakció, egy következtetés nélkül
A végén elhangzott egy megfigyelés. Három jobboldali frakció, három nő. Meloni. Le Pen. Weidel. A miniszterelnök nem vont le következtetést. Mert a következtetést majd más teszi meg. Egy másik beszédben. Egy másik pulpitusnál. Vagy egy másik generáció.
A csend, ami hangosabb, mint bármi, amit mondtunk
A király beszél. Mi hallgatunk. Mert nem lehet másképp. Mert ez már nem párbeszéd, hanem szertartás. Nincs kérdés. Nincs válasz. Csak kijelentés.
És a kijelentés marad. A mondat. A gesztus. A sértő csend, amikor megint nem tapsol senki – de még mindig mindenki jegyzetel.
Mert ha nem jön a pénz, legalább a történelem ítéljen meg igazságosan. Vagy legalább írja be: "Előre szólt. Nem hallgattak rá."
Én pedig ülök. És tudom, hogy legközelebb is így lesz.
