A mai “nagyok” egy része már nem a felelősség súlyát viseli, hanem annak kommunikációs menedzsmentjét. A hiba náluk nem erkölcsi kategória, csak sajtótechnikai kellemetlenség. A többit pedig elvégzi a díszlet, a hangerő és a hálás publikum.
A teljes írás a felelősség sajátos, 21. századi értelmezéséről szól — ahol a nagyságot már gyakran nem a teher, hanem a világítás méri.
Néha a legnagyobb botrány nem az, hogy valaki semmit sem csinál, hanem az, hogy ezt minden különösebb szégyenérzet nélkül teszi. A mai világ ugyanis még a pihenést is teljesítményként szeretné látni: tudatosan, hatékonyan, lehetőleg némi önoptimalizáló mellékízzel. Pedig van valami felszabadítóan gyanús azokban az órákban, amelyek nem kérnek igazolást. Erről szól ez a mai gondolat — a haszontalanság ritka méltóságáról, és arról, miért lett a semmittevésből lassan társadalmi kihágás.
A világ újabban mindent szépen csomagolva szeret: a fájdalmat, a kudarcot, a csalódást is. Lehetőleg úgy, hogy közben senki se érezze túl közel magához. A humor viszont modortalanabb műfaj. Nem kisimítja a valóságot, hanem pontosan ott nevet fel, ahol az már kezd elviselhetetlenné válni. Néha nem azért marad bennünk a félmosoly, mert könnyű az élet, hanem mert ez az utolsó elegáns formája annak, hogy ne adjuk át magunkat teljesen az abszurditásnak.
A munkát a modern kor még mindig erkölcsi díszkeretben mutatja, miközben a legtöbben leginkább abból fejlesztettek mesterszintet, hogyan nézzenek ki elfoglaltnak. Jerome K. Jerome legalább nem kertel: a munka valóban lenyűgöző látvány — főleg biztonságos távolságból…
Van valami különösen modern abban, amikor az ember már nem is tiltakozik a farkas ellen — feltéve, hogy kedves a hangja, szép a csomagolása, és jár hozzá valamilyen hűségprogram. A mese ugyan régi, csak a ragadozó tanult meg reklámnyelven beszélni. A többi már fogyasztói együttműködés.
Az emberiség egyik legfurcsább hite, hogy ami drága, az biztosan jó, ami emelkedik, az biztosan igaz, és ami zuhan, az nyilván megérdemli. A piac ma már nem egyszerűen árakat gyárt. Erkölcsi ítéleteket is.
A Titanic nemcsak egy jéghegynek ütközött neki, hanem annak a régi illúziónak is, hogy a pénz, a rang, a technika és a jó modor majd valahogy megegyezik a valósággal. A hajó süllyedt, a zenekar tovább játszott. A civilizáció azóta is újra meg újra ezt a jelenetet próbálja el.
Nem mindig a hangosak viszik előre a történelmet. Néha éppen azok, akik udvariasan hallgatnak, félrenéznek, és közben meg vannak győződve róla, hogy ők legalább nem keverednek bele semmibe. A közönynek kifogástalan modora van — és talán épp ezért ilyen veszélyes. A teljes mai gondolat arról szól, hogyan lesz a semlegességből lassan kényelmes erkölcsi bútor, miközben a vonat már rég mozgásban van.
A lelkiismeret szent dolog — de a korona mégis kézzelfoghatóbb. IV. Henrik, a nantes-i ediktum és a politikai megtérés régi, nemes művészete: egy szatíra arról, amikor a hajlékonyság nemcsak karriert ment meg, hanem egy időre országot is.
Vannak korok, amikor a hatalom már nem is annyira kormányozni akar, mint inkább előre eldönteni, mit érezzünk róla. És mi, a modern kényelem hálás gyermekei, sokszor örömmel át is adjuk neki ezt a munkát — feltéve, hogy rövid, látványos, és nem kér túl sok gondolkodást.
Mai gondolat azokról, akik nem törvényt írnak, hanem hangulatot. És azokról is, akik ezt készségesen fogyasztják.
