A kocsma kidobója visszatért – és most tényleg mindenkinek kiosztja

Avagy mit csinál az ember, ha ismét övé a világ legerősebb hadserege, de továbbra is úgy gondolkodik, mint egy televíziós vetélkedő zsűrije.

chatgpt_image_jun_22_2025_12_38_58_pm.pngDonald Trump teljes egója tükörképében tért vissza – nem mintha valaha is valóban távozott volna. Ám immár fél éve újra hivatalban van, s nem csupán posztolhat és fenyegethet, hanem parancsot is osztogathat. Minek kormányozni, ha lehet bombázni? Az Egyesült Államok újabb támadása Irán ellen aligha nevezhető stratégiának – inkább egy visszatérő uralkodó egójának kisülése, aki újra azt képzeli, hogy a világ megoldható tűzzel, füsttel és jól célzott dróntámadásokkal.

Pedig kampányában még azt ígérte, hogy Amerika nem háborúzni tér vissza. Sőt, büszkén hirdette, hogy első elnöksége idején az Egyesült Államok nem indított új háborút. Hát most mégis itt vagyunk: rakéták szelik át a közel-keleti eget, miközben az ígéretek a porba hullnak – pontosan oda, ahol a diplomácia romjai is hevernek.

A Fehér Ház falai közül ismét röpködnek a Twitter-nyelven fogalmazott hadüzenetek, s a külpolitika immár nem más, mint egy duzzogó, bűnöző milliárdos önérzetének napi terápiás levezetése. Diplomácia? Az a gyengék menedéke. Trump nem tárgyal – Trump üt. Aztán feltölt egy képet a zászlóról, és felmorajlik: „America First.” Közben persze megfeledkezik arról, hogy minden csapás után van visszhang – csakhogy azt majd más hallgatja ki a romok alatt.

Európa? Az csak zavaró háttérzaj. Mert miközben az uniós országok – jobb híján – még mindig hisznek abban, hogy a világ bonyolult dolgait tárgyalóasztalnál is lehet rendezni, Trump legfeljebb annyit kérdez: hány tankot küldtél? Szövetségeseinek véleménye legfeljebb statisztikai adat, amely nem befolyásolja a döntéseit, csak illusztrálja, mennyire nem érdekli őt a közös álláspont.

És vajon most, hogy Irán válaszlépése szinte elkerülhetetlen, Trump előhúzza-e a NATO-kártyát? Vajon követelni fogja-e, hogy a szövetség tagjai háborúba lépjenek Irán ellen, hivatkozva a kollektív védelem cikkelyeire – miközben 2017-ben maga sem volt hajlandó egyértelműen elkötelezni magát ezen szabályok mellett, amikor a szövetségesek biztonságáról lett volna szó? Akkor még azon morfondírozott, ki fizeti a számlát. Most majd ő küldi ki?

Irán ezúttal a választási hadjárat újrahasznosított ellensége. És ki tudja – talán a háború mögött rejlő gazdasági fantáziák sem hiányoznak. Az Egyesült Államok államadóssága történelmi magasságokba emelkedett, s Trump talán abban reménykedik, hogy egy kivéreztetett Irán romjain amerikai nagyvállalatok fognak új piacot találni – mint egykor Irakban. Felújítás, újraépítés, beruházás – és persze az olaj. Az iráni nép pedig majd fizet. Mert a szabadság, tudjuk jól, nem olcsó – különösen, ha amerikai árcédula kerül rá.. Mert háborút hirdetni mindig könnyebb, mint inflációt csökkenteni. Miközben az amerikai gazdaság fuldoklik, a társadalmi feszültségek dagadnak, s a világbizalom a dollár iránt egyre inkább foszladozik – a megoldás: katonai akció. Legalább hangos. Legalább látványos. És végül is jól mutat az esti hírekben.

Ez már rég nem külpolitika, hanem színház – tragikomédia, amely egyre inkább a harmadik világháború díszleteit idézi. Mert ahogyan a feszültség eszkalálódik, és Irán válaszcsapása közeledik, egy szikra is elég lehet, hogy a világ lángba boruljon. És ebben a veszélyes játékban Trump nem óvatos játékos, hanem öntelt karmester, aki egy puskaporos zenedarabot próbál vezényelni – fülhallgatóval a saját hangjára.

Közben Oroszországgal bratyizik. Azokkal, akik Irán stratégiai szövetségesei, és akiknek érdeke, hogy Amerika meginogjon. Miközben az európai szövetségeseket lekezeli, Moszkvának kacsint. A régi hidegháborús szálak újra feszülnek – csak most a káosz nem kétpólusú, hanem széthulló. És a világ nézi, ahogy a nagyok játszanak a gyufával egy olajtó szélén. – tragikomédia, melynek közönsége nem tapsol, hanem menekül. A világ pedig újabb válság felé sodródik, miközben az elnök még mindig a saját visszhangjának tapsol. Aki kérdez, az fake news. Mert a valóság csak akkor valóság, ha aláírja Trump neve.

Így állunk most. Egy szakadék szélén, ahol a vörös gomb játékszer, a térkép díszlet, s az ellenség – bárki, aki nem állva ünnepel.